Nagy bűnt követett el két vitéz huszár.
Loptak, szöktek, törvényt rontottak. Ellenség földén, békesség idején
rosszul viselték magukat.
A hadtörvény mind a kettőt halálra itélte.
Szép két deli legény volt mind a két elitélt; mikor a siralomházba
kitették mind a kettőt, a jó franczia nép seregestül tódult látásukra,
és a ki csak látta őket, mind arra fakadt, hogy milyen kár lesz értük!
Hordtak nekik ételt, italt, pénzt hánytak a tányérukra, biztatták,
vigasztalták őket, hogy majd kegyelmet kapnak. Kivált a szép nők és
fiatal leánykák háromszor is visszajöttek őket újra megnézni s alig
tudtak tőlük megválni azzal a gondolattal, hogy ilyen két szép ifjú
legényt mért tesznek halottá?
Pedig hiszen ellenség volt mind a kettő.
Különös alkotása a női sziveknek! ők a szerencsétlent még az ellenségben
is szánni tudják. A kegyelmet kérő delnők most is megjelentek az ezredes
előtt s épen oly igaz könyekkel tudtak könyörögni nála a két elitélt
huszárért, mintha azok is honfiaik volnának.
A marquisnő is ott volt köztük, ott madame Demeran is. Amaz kért, ez
fenyegetett. Simonyi az egyiktől tréfásan félt, a másikat igazán
szerette.
Azt válaszolá nekik, hogy majd az itélet végrehajtásának órájában
megtudják határozatát.
A második nap reggelén két ifjú hajadon jelent meg Simonyi előtt, két
szép polgárleány, kik őt azon különös kérelemmel lepték meg, hogy ők
készek azon két elitélt bűnöshöz nőül menni, ha az ezredes kegyelmet ad
nekik.
Hiába mondá nekik Simonyi, hogy azok rossz, gonosztevő ficzkók, a kiket
kár volna a haláltól megváltani ilyen két szép leány szivével; az
ártatlanok mégis csak azt mondták, hogy együtt akarnak élni, halni a két
deli halálraitélttel.
Végre nekik is azt válaszolta, a mit a marquisnőnek, hogy várjanak az
itélet végrehajtásának órájáig, akkor majd meglátják, mi történik.
Eljött a harmadnap, megvirradt a reggel, két deli magyar legénynek hajh
sötét éjszaka!
Felöltözteték őket szépen, fehér gyolcsingbe, fekete fátyollal; a sok
szép hölgy sírva kötözé karjaikra a gyönyörű selyemszalagokat.
Felültették őket a szekérre, megszólalt a lélekharang, gyászzene
hangzott végig előttük az utczán. A merre elhaladtak, az ablakokból
virágokat szórtak rájuk, s úgy siratták őket végig – végig – a szép
magyar legényeket a szép franczia menyecskék.
Kivitték őket a Loire partjára, ottan volt egy szép virágos mező, szép
virágos mezőben csunya megásott sír; az előtt megálltak.
A kisérő katonaság erős négyszögbe állt; a hadbiró felolvasá az
itéletet, a két elitélt szemeit beköték selyemkendővel; egyiket jobb
felől, másikat balfelől letérdepeltették.
A pap imádkozott velök, a körülálló nép zokogott helyettük; tizenkét
granátos előttük állt megtöltött fegyverrel.
Két szép polgárleány egymás kezét fogva úgy nézett reájuk: valjon
meghalnak-e? A két deli legény. – Dob pördült, fegyver zördült, hat
granátos csője neki volt intézve az egyik elitélt szivének.
Csak a szót várják még. Egy, kettő, három percz: «tüzet legények!» a
lövés eldördült, egyszerre mind a hat. Deli legény eldült szépen a
pázsitos mezőre, piros vére csak úgy omlott apró sárga virágokra. Azok
piros virágok lettek egybe.
Dob pördült, fegyver zördült, másik hat granátos is fölemelte a halállal
terhelt csőket, – midőn egyszerre felsikoltott a nép:
– Megálljatok. Fehér kendő lobog! kegyelem érkezik.
Sebes vágtatva jött fehér kendővel kezében egy lovas hadsegéd.
«Kegyelem, kegyelem!»
A második vitéz élete megmaradt.
A nép örömriadással kisérte vissza a megmenekültet a városba, víg zene
ment előtte; a kik jelen voltak, örömmel beszélték másoknak: hogyan
menekült meg a szép deli legény?
Pedig hát mi volt az nekik?
Nem rokon, nem barát, nem honfitárs; sőt inkább üldöző ellenség, kit a
csatatéren lelőni, levágni dicsőség lett volna.
És most úgy örültek mégis, hogy az ifjú huszár nem veszett halálba.
Ilyen a franczia nép.
A két szép hajadon ismét megjelent Simonyinál és könyörgött előtte, hogy
ha már csak egyet hagyott élve a két szép idegen ifjúból, engedné meg
annak, hogy válaszszon közülök; egyiránt szép volt mind a két lány,
egyiránt gazdag és tiszta, ártatlan szívű.
Simonyi megszánta őket, – és nem adta meg kérésüket.
– Menjetek gyermekim haza, s ne ábrándozzatok felőle, a szép deli
ifjúnak szíve bűnökkel teli. A ti jó lelketek ne szenvedjen ő miatta.
Jól is mondta; mert a kegyelmet nyert fiu később hírhedett zsivány lett;
s számtalanszor megbánatta Simonyival, hogy ama nehéz órában nem ezt
küldötte legelől.
A két szép szűz pedig, nem nyerhetve meg az élőt, elrablá legalább a
halottat.
Még azon nap éjszakáján felásták a behantolt sírt, kivették a megöltet
belőle, elvitték őt magukkal; soha sem tudta meg senki, hová rejthették
el őt?
Költeménynek is szép volna; pedig eként történt az meg. És ilyen regék
születnek akkor, ha két oly hővérű nép, mint a magyar és franczia,
egymás szemeibe pillant.