Már biz azt meg kell vallani, hogy a mi a tudományokat illeti, azokért
nem sok hajaszála hullott ki a jó Simonyi Jóskának.
Egészen más forgott az ő fejében, mint csendesen ülni naphosszant az
iróasztal mellett és doktorrá lenni, sokkal inkább vágyott embereket
beteggé tenni, mint őket gyógyítani.
Menni messze – messze, keresni bajt, küzdeni veszedelemmel; regényes
kalandok közt szerezni hírt, dicsőséget, ez dagasztá az ő keblét, ennek
az ábrándjaival volt tele szive-lelke s fázott belül, ha poros könyveire
tekintett, a miket ő nála különös alkalma volt belepni a pornak.
Hiszen nem is lehet minden ember tudós. Kinek-kinek megvan a maga
hivatása. A jó katona rossz verset ir, a jó poéta rossz háborút csinál;
a jó mesterember lehetne rossz földmíves, s a legderekabb gazdával
elfordulna a világ, ha a kathedrába kellene neki menni, hogy ott
predikáljon.
Hegedülhetett Jóska fülébe három zenemester, beszélhetett a fejéhez
tizenhárom tanár; csak az lett belőle, hogy a mint egyszer Budán
meglátott egy toborzó huszárcsapatot, elfeledte, hogy iskolába várják,
elbámulta óra hosszat a tarsolyos, vitézkötéses legényeket, a mint olyan
vígan tánczoltak az utcza mentében, úgy pöngették taréjos sarkantyuikat,
úgy csörtettek kardjaikkal, olyan délczeg, gyönyörű fiuk voltak
egytül-egyig.
Jóska elkisérte őket utczáról-utczára, elólálkodott körülöttük, mikor
egy-egy parasztlegényt itallal kináltak a vidám katonák, bevonták
körükbe, markába veregettek, fejébe nyomtak vitézkötéses csákót, úgy
mentek vele dalolva, összeölelkezve odább. Jóska úgy irigylette, hogy
mással így bánnak, őt csak meg sem látják.
Alig volt még tizennégy éves a fiu, inkább lehetett volna leánynak
felöltöztetni, mint huszárnak.
Végre megpróbálta mégis, odasomfordált a toborzó őrmesterhez s megkérdé
tőle, ha nem volna-e még olyan tele a regement, hogy ő el ne férhetne
benne?
Az őrmester előre köpött, hátranézett s azt mondá a gyereknek:
– Tán én szoptassalak?
Ez azonban addig alkalmatlankodott neki, míg a huszár boszujában
belecsapott a markába s megszorítá a fiu kezét teljes erejéből. Ropogtak
a porczikái, de csak meg se szisszent bele. A huszárnak megtetszett a
legényke. Nem bánta hát, jöjjön vele. Nyomott a fejébe akkora süveget,
hogy a fülei tartották meg a karimáját, s adott rá valami mentét, a mi a
térdeit verte; a kard pedig épen a földön szánkázott utána.
De ki volt azért büszkébb, mint Jóska az új ruhában? A mi után oly rég
vágyott, a miről annyit álmodott: kard csörömpölt az oldalán, paripa
ágaskodott alatta!
Hiába is váltották ki megrémült szülői, újra katonává lett megint, sem
az apa átka, sem az anya könye vissza nem tarthatá, neki menni kellett,
merre sorsa vitte.
Szelid képű gyermek volt még, mennyit csúfolták arczáért, hogy oly
gyöngéd és bajusztalan; pedig óra hosszant kiállt a forró napra fedetlen
fővel, hogy jobban elbarnuljon, s azt a pelyhet ott az ajkán suvikszszal
mázolta, hogy kezdjen hasonlítani a bajuszhoz.
Épen török háború volt, az ujoncznak a táborélettel kellett megkezdeni a
katonaságot; mielőtt ráértek volna megtanítani, hogyan fogja a kardot?
már az volt a jelszó: «üsd, vágd!» mielőtt megúnhatta volna a
komisz-kenyeret, már azon kellett sóhajtania, hogy bár csak volna hát
egy kis darab!
Pancsovánál, a mocsár mellett, húsz napi esőszakadás után azt mondták a
huszároknak, hogy itt meg kell telepedni.
Csürökig érő dagadt sár közepén, hideg havas eső alatt, olyan helyen, a
hol hire sincsen emberi hajléknak, lóháton ülve éjjel-nappal, és
koplalva éjjel úgy, mint nappal.
– Keress fát! kiálta a fiatal ujonczra a vén János káplár s Simonyinak
ugrani kellett fát keresni.
Talált is eleget, elhozta egy hid karfáját. Minek is a hidra karfa? ezt
csak a részeg emberek kedveért találták fel.
– Vágd fel, ha hoztad! mordult a káplár újra.
Simonyi hordott baltát is magával, felaprította a fát, tüzet is rakott
belőle; akkor a vén katonák körülülték a tüzet szépen s Jóskának csak a
hátuk mögül jutott a melegből, pedig a ruha is csonttá volt fagyva
rajta.
A vén János káplár hozzáfogott a főzéshez. Szép kis főzés. Egy elesett
ló szügyéből aprítottak gulyáshúst a bográcsba, a mit ökörnyomból
merítettek tele vízzel; közé hányták a hatnapos profuntot is, hogy kissé
megdagadjon; nem volt sem só, sem paprika, de volt puskapor elég, ezzel
fűszerezték meg az ételt, úgy, hogy a ki evett belőle, mind úgy nézett
ki, mintha suviczkos katulyákat nyalt volna ki.
De mégis boldog volt, a ki a bográcshoz férhetett. A vén katonák úgy
körülfogták azt, hogy Jóska öcsénknek nézni sem lehetett bele.
Végre a vén János káplár, mikor már maga megelégelte a puskaport,
megszánta a fiut.
– Ejnye öcsém, te is itt vagy? szinte el is feledtelek. Tartsd a
markodat szaporán.
Azzal kivett a számára egy darab főtt kenyeret és lóhúst, s átnyujtotta
neki a többiek vállán; de mielőtt a fiu elkaphatta volna, mintha
véletlenül tenné, leejté azt a nagy sárba.
– Utczu, biz ez leesett; ne bánd öcsém, annál egészségesebb léssz, lásd,
a kacsa is homokot eszik az ételhez, hogy jobban emészszen.
Jóska sem nézte most: hova tálalták az ételt? fel-ette azon mód s midőn
vacsora után kiadatott a rendelet, hogy három óra hosszat szabad aludni,
nézte, hogy hova feküdjék le?
Nem volt más vetett ágy, mint csupán csak a jó puha sár. Simonyi
sajnálta szép zsinóros mentéjét betollazni vele, hát csak egyéb után
törte a fejét. Hová feküdjék le? Hátha állva is lehetne aludni? úgy van;
a mint egy kötél ki volt feszítve két karóra, a hova a lovakat
pányvázták, azt választá ki éjjeli szállásul, ráborult szépen, a kötelet
hóna alá fogva, s mint a száradni terített gúnya, lógott rajta és
elaludt.
Elaludt és azt álmodta, hogy odahaza dúsan terített asztal előtt áll, az
ételek oly ízesen párolognak a szép sávolyos abroszról, édes anyja puha
ágyat vetett számára s nyakába borulva, gyönge karjaival átölelve vállát
úgy kéri, úgy könyörög: «ne menj el, ne hagyj itt. Nézd apád is meghal
bánatában.» – «Elmegyek, elmegyek, felelé a fiu, katonává leszek.» –
«Fázni, éhezni fogsz, nyomorúságba jutsz, ne hagy itt, ne menj el.» –
«Elmegyek, elmegyek.» – «Megölnek, levágnak, véredet kiontják; az
aggodalomtól megszakad a szivem: ne menj el, ne hagyj itt!…»
… Trombitáltak ébredőre… A fölserkenő ujoncz még akkor is rebegte:
elmegyek, elmegyek.
Azután kitörülte szemeiből az álmot, előkereste csákóját, felugrott a
lovára s örült a szive, hogy itt lehet!