_Bevezetés_
_Derengőben a távol Kelet népeinek rejtekes misztériuma. Belső világát
tárja elénk az óperenciák messzesége és új megismerések kápráztatják
szemeinket._
_Hasadoz a homályossága annak a másszínű, másfajzatú, máshitéletű japán
népfajnak, melynek örökké derűs, örökké titokzatos, mind testiekben,
mind lelkiekben való megnyilatkozása. Pedig a fölkelő nap tűzsugaras
országa alig egy századja, hogy ismereteink világát szokatlan színek és
gondolatok eredetiségével gazdagította és sajátos világfelfogásának,
különleges lelkiéletének bizarr jelenségeivel, egy eleddig rejtve maradt
kultúrát tett nyilvánvalóvá. Multját alig ismerjük, jelenjét ámultan
csodáljuk és jövőjét szinte szorongva sejdítjük._
_Akár a bábjátékosok szótalan árnyékalakjai, úgy suhannak át a mi
kifáradóban levő világunkon és sötétesbarna színükkel, hegyesre ferdülő
szemeikkel, szénfekete hajzatukkal, élesen fürkésző tekintetükkel és
örökké mosolygó ajkukkal szinte nyugoti problémává,_ _egy még
megfejtésre váró világkérdéssé kristályozódtak. Nyelvük zengzetes, akár
az eól hárfája, énekük igézetes, akár a szférák zenéje, bensőséges
életük fehéren csillogó, akár a vizek tükrein imbolygó lótuszvirágok
színtisztasága._
_Történet előtti eredetük mitikus homályosságba burkolódzik. Hitté
magasztosult mondájuk szerint a Nap-Istenasszonyának a kisarjadzottjai
és az Isten-Anya dédunokájának Dzsimmu-nak, a japán nép első mikádójának
származékai. Ebből az égiekhez vezető ősiségből alakult ki a japán nép
belső életének ama mély gondolata, mely az ősök kultuszában tömjénezi az
életadó Istenséget._
_A japán nép lelkivilága, hitéleti kifejlődöttsége elsősorban
lakóföldjükkel, földjük éghajlati sajátosságával van okozatos
összefüggésben. A japán szárazföld hosszú és keskeny szigetalakulatoknak
szeszélyes csoportozata, Észak jeges Kamcsatkájától a Dél trópikus
Formózájáig. A jórészt hegyes tagozottságú szigetek vulkánjai nem
egyszer, hogy tőből inogtatják meg áldástosztó rizsföldjüket, mimózás és
krizántémos kertjeiket, melyek balzsamos levegőjét a tenger jótékony
áramlásai és a nagy passzátszelek teszik enyhén meleggé és
termékenyítően nedvessé._
_A színeikben tobzódó cseresznyefák virágszemecskéi, szilvafák fehér
kelyheire mosolyognak és kertek apró lugasaiban csodás illatok
terjengenek. Az örökké kék égbolt vidám derűje, az enyhén domborodó
hegyvidék mosolygó zöldje, a sok színvirággal teletűzdelt síkságok buja
termékenysége, az életvidító tavasz hófehér virágai, a sirámos ősz
bíborpiros levelei, a végtelenbe nyúló tengerpartok szeszélyes
tagozódottsága, amelynek hófehér szegélyeit loccsanó habok kéksége
simogatja, mindezek a festői és érzéskeltő hangulatok, mély és
eltörülhetetlen nyomokat hagytak a japán néplélek derűre hajló belső
életén és elzárt világuk csendes hármóniáján. Messze ködös magasságában
pedig védően tündöklik a havascsúcsú Fudzsi-jama, a minden időkbeli
japánságnak nemzeti szentségű és mekkai varázsú zarándokhegye._
_A japán nép érzésvilága mintha egész lelkiéletükre volna átalakító
hatással. Még az indokínai buddhista tanításokat is a maga derűs
felfogásához idomította és úgyszólván japánosan nemzetivé tette. Mert
míg a buddhizmus az örök sötétség éjjelének és a komor halálnak lett
vallásává, addig a japán sintoizmus az örök világosság nappalának és a
megtisztult életét élő halálnak vált nemzeti hitévé._ _Egyben pedig
annak a mélyértelmű gondolatnak vált kifejezőjévé, mely nem az
öntudatlanságba, hanem az ősi tudatosságba való visszatérést hirdeti. A
haláltól, lelke valójában nem fél, mert a vele járó megsemmisülésnek
hitelt se tud adni. Aminthogy hitük szerint nem egyéb a halál, mint egy
újból kezdődő és ugyancsak a földön folytatandó tökéletesebb és
láthatatlanná vált élet. És napfény körülragyogta oltáraikon, házi
bálványaik szentségén, őseik mosolygó szellemvilágát érzik és derűs
áhitattal sereglenek össze, hogy földi eledellel és égi imádsággal
áldozzanak el nem halványuló emlékezetének._
_Az elődök kultuszának eme meggyőződéses hite vezeti őket ahhoz a
Nirvánához, mely nem buddhai sötétségben komorkodik, hanem egekbeli
fényességben nyilatkozik meg előttük. Erre a szent útra pedig, a sinto
útjára, a Nap-Istenasszonya vetíti az ő éltetve vidító sugarait és
távoltartja tőlük mindazokat a kozmikus zordonságokat, melyek mimózásan
érzékeny lelkükre ránehezedhetnének. Örökös az ő enyhén viruló tavaszuk,
kevésbé tikkasztó a nyárszaki forróság és még a zordonabb északi tájak
havasaiból is virágok színes szemecskéi kandikálgatnak elő. Mert lelkes
énjük van a virágaiknak is és tobzódó színeikben,_ _szétáradó
illataikban Isten-Atyák szellemei rejtőznek._
_De meg többet élnek az áldó természet megáldott szabadjában, mint az
egyébként egykettőre megépíthető házikóikban. Üdébbet és dúsabbat érlel
a nap melege, kipárolgó nedvessége és a megélhetés szorongó gondjai
kevésbé zavarják az ő nyugodt és egyenletes életüket. Innen a
természetnek ama rajongó imádata, mely sóvárosan egyesül bennük a
tisztaság után való vágyakozással. A tisztaság ikertestvére pedig a
lélek derűje és külső megnyilatkozásakép a mosoly._
_A japánságnak szinte megmerevült jellemvonása az előzékeny viselkedés,
a megszabott formaságokhoz kötött udvariasság, mozdulataik kimértsége és
lelki adottságuk látható megnyilvánulásakép, a hiressé vált japán
mosoly. És e mosoly magvát már a gyermekélet lelkébe kezdik elültetni és
tudatosan beléjük nevelni; akár csak az arra érdemesek előtt való mély
meghajlást, a nagyrabecsülésből eredő arcraborulást és az örvendezés
jelekép a levegőnek a szájüregbe való beszippantgatását. A mosolygó arc
kelleti magát, a komorkodó arc kelletlenkedő; az előbbit mutatni, az
utóbbit pedig leplezni szinte emberbaráti és társadalmi kötelesség._
_– Ha a szívünk szakad is belé – mondja Lafkadio Hearn, a japán néplélek
egyik legkiválóbb és legalaposabb ismerője, a japánná és japán
családapává lett angol –, ha bele is kellene pusztulnunk, emberi
kötelességünk, hogy bánatunkat magunkba fojtsuk és ha hősi küzdelmek
árán is, mosolyt erőszakoljunk arcunkra._
_Élénken él még emlékezetemben, hisz alig négy-öt éve hogy történt. Az
én japán mesemondó barátom, Toyama Koichi, aki több éven át élt itt
közöttünk és akivel hosszú hónapokon át jegyezgettük össze az
emlékezetében életelevenen élő japán népmeséket, azzal állított be egy
nap hozzám, hogy sürgős értesülést kapott hazulról, Japánba kell
visszautaznia haladéktalanul. Közben pedig mosolygott, mint mindig, ha
beszélgetésbe kezdett._
_– Mi történt? – kérdem tőle meglepődötten._
_– Legidősebb nőtestvérem meghalt és most már, mint a család legöregebb
tagjának, nekem kell a helyét elfoglalnom – feleli még mindig mosolyogva
és derűt mutató arccal halkan nevetgélve._
_Én néztem e mosolyt, néztem, mely bizonyára vérző szívet takart és én
nem voltam az életnek oly fegyelmezettje, hogy mosolyát_ _mosollyal
viszonozhattam volna. Ám megértettem az ő japánosan megedződött lelkét,
amely mosolyt fagyasztott arcára, hogy mélységes bánatát mások előtt
elfedje. Hogy ne okozzon felebarátjának a haláleseten való fájdalmas
megilletődést és hogy a maga bajával senkinek se kelletlenkedjék. Amikor
a halál különben sem egyéb, mint látszólagos kimúlás._
_És nincs az életnek oly küzdelmes vívódása, lelkek viharzásának oly
bánatos keserűsége, melyet Nippon mosolyfakasztó égboltozata ne
aranyozna át a maga örökös derűjével. Mosollyal az ajkán lép az élet
viruló világából a halál hideg csarnokába, oda a kérdező szellemek színe
elé és minden testi és lelki megrázkódtatásnak a legmélyebb nyugalommal
néz a szemébe. Ez váltja ki belőle a Harakiri vérfagyasztó és egyben
boldogító gondolatát. A japán néplélek egyébként is a meglevőnek, a
kézzelfoghatónak az embere, imádója a ragyogó Napvilágnak, a Hold
ezüstszóró fényességének és a valószínűvé tett valószínűtlenségnek._
_Ebből a japán néplélekből virult elő érzékeny eszmeviláguknak
népköltésekbeli varázskertje. És a mókaszó bohókás Istenalakja, a
groteszk megjelenésű bálványarc, természeti_ _jelenségeknek megannyi
szellemei, apróbbrendű Istenkék, emberi gyarlóságok forgatába sodródnak,
virágok pompázó kelyhei között bujkálnak, állati meg növényi palástot
öltenek magukra és bűvösen bogozgatják az ezerszínű meseszálak
szivárványos szövevényeit. Mimózák sárgás fejecskéi hajladoznak
egymáshoz, krizántémok bársonyos sziromkái sugdolóznak össze,
cseresznyevirágok hegyezgetik színes kelyheiket és szilvalombok hamvas
gyümölcsein a vidámság harmatcseppjei csillámlanak. Szimbólumokká
finomodnak az események és nyomukban a bűnhődés vagy a jutalom, a
kijózanodó okulás és a kesernyésízű kárvallás. Akár az aesopusi mesék
ostor-suhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély
sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájóra dagad. Hol
mosolyognak sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó
könnyein a megnyugvás derűje szűrődik keresztül._
_És csapongva száll a néplélek rejtekessége és virulnak rikító hajtásai.
Rizsesföldek ingoványain, tengerbe dülő dombok zöldellő lankáin állati
szólások kurrognak és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes
Kárma egyaránt teljesedik állaton, emberen, növényen, virágon és állati
lélek emberi testben_ _magasztosodik, emberi lélek meg állati testben
tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve mosolyog._
_Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese,
mely a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki
tisztasághoz vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes
mese, harmatcseppek mosolyává, kékellő égboltozat örök derűjévé._
_És szálljanak az én meséim, messze Kelet mosolyai, távol világ
könnycseppjei, ahogy japán ajkról, japán szívből följegyeztem őket és
részben a magam kedvtelésére, részben mások szórakoztatására megírtam és
ritmusos rímes formába átültettem._
_Budapesten, az 1930. év őszén._
_=Kúnos Ignác dr.=_