öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s
szóba hozta a főherczeg látogatását, a mi kedvencz beszélgetési tárgya
volt Palojtaynak.
Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál
s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött
is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.
– Úgy beszélsz, – fortyant fel Palojtayné – mintha egyéb se lett volna.
– Persze volt egyéb is, egy teljes franczia ebéd, de ez most nem
tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt izlett neki, a
turós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta «oh istenem,
szólt, olyan ízű, mint a mosott ruha». Általában különös emberek ezek a
főherczegek. Soha se tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az
ereikben. Mikor először jelentette ezelőtt hat esztendővel, hogy a vizi
vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdótás könyvet hozattam
Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni.
Bevágtam úgyszólván szóról-szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat
közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropos-ra került, de
a főherczeg hideg maradt, mintha fából volna az arcza kifaragva, a
legkaczagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy
él, csak az ásításából és pillái rezgéséből látszott. Már-már
kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem birom felrázni,
midőn véletlenül valami elhalaszthatlan teendőm jutott eszembe s
minthogy rossz a memoriám, nehogy elfelejtsem, kihuzom a czeruzámat és
az ing-manchettára jegyzem fel: Mit ír ön? kérdezte. Megmagyaráztam
neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. «Pompás gondolat –
mondá – ezt én is megtanulom.» «Iskolás koromban szoktam meg –
folytatom, mert ide jegyeztem ki leczkémből a schlagwortokat, hogy a
tanárokat bolonddá tegyem.» A főherczeg édesdeden kaczagott fel: «Das is
gut» kiáltott fel – sehr gelungen – és megint csak kaczagott, hogy a ház
is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre mintha a
fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főherczegnek s sorra
előszedtem hajdani diák csinjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen
lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és a
melyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség
kisérte ezeket, ő fensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt,
hanyattvágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem
mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitünő vadász-czimborára. Egy
nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsuzott el, hogy
megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a
főherczeggel édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy
szeretetreméltó férfiú vagyok, a kit ki akar tüntetni, vagy a kibe
beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is
bizonyos pszichologiai igazságon nyugszik. Neki minden ember a nagy
uraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig mindig csak
kelemeset mondott és tett, kivévén gyerek korában a nevelők és
professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli
ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rossz akarat, a
mely egy emberi szívben szükségképen megterem, míg nálunk eloszlik
ezerfelé, e szegény jámbor főherczegeknél pusztán az ártatlan
professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diák csinjeimen,
mint a hogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor,
az én gyengémet találtad el.
Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy
holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal
kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett,
országos és megyei közügyekről, a hogy ez már szokás magyar anyától
született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a
themákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parthie
piquetre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyaitól (Tóth Mihály
termése, – dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat
és kilenczveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor
valami kopogásféle hallatszott az ablakon.
A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó
inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert
az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a
nyolczvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.
– No, mi a szó? – kérdé nem minden boszúság nélkül.
– Nézd csak apuska, – mondá a gazda a kártyáit igazgatva, – valaki az
ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos
az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.
– Hát én nézzem meg, úgy-e? Mert én nem vagyok kimelegedve, úgy-e?
– Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz
felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, ki az és mit akar?
Az inas kiczammogott kedvetlenül, dörmögve s elmult vagy negyedóra, míg
visszatért.
– Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?
– Egy zsidó fiatalember.
– Micsoda? – ugrott fel Palojtay dühösen. – Hol az a korbács? Hát
korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen
kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd
le rá a kutyákat a lánczról.
– Itt van az előszobában.
– Beeresztetted? Én hozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska?
Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te
vén szamár.
– Már azt pedig nem teszem, – felelte Mucskó nagy flegmával.
– Mit? Nem teszed, – s villámok jelentek meg a szemeiben, – a mit én
parancsolok…
– Az Iczik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, a ki a templom
mellett lakik, a rozzant házikóban.
– Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?
– Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a
halálán van, s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.
– Hm, – szólt Palojtay megjuhászodva, – az a beteges, sovány asszony az
úgy-e, a ki némi füszerrel s nyáron gyümölcscsel kereskedik?
– S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.
– No hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.
Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kis vártatva az apuska, a
ki vagy a hidegtől, vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál,
összehúzva mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.
– Mi baja az anyádnak? – kérdé Palojtay.
– Görcsei vannak, – szólt siránkozó hangon, – már napok óta igen gyenge.
– Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?
– Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.
Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki
egy kis üveget, a melyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.
– Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az
anyátokkal; van borotok?
– Van otthon. Árulunk azt is.
– Azt igya meg a béka, meg a kutya, a mit ti árultok. Hanem egy kis erős
tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak?
(Az öreg úr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat,
még utoljára is nekem kell lemennem a pinczébe. Nagy hideg van odakünn,
apuska, mi?
– Borzasztó hideg van, – felelte Mucskó.
– Azért mondod imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pinczébe. Nem
találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen
expedicziók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána,
nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a
bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg
asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világits a
gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabirónak szólt), hogy ez
a ficzkó valamit addig el ne lopjon. Te pedig Slajmi (ez a zsidófiúnak
szólt) eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.
Az öreg úr csakugyan nem restelt a térdig érő hóban végigmenni az
udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pinczébe s felhozni egy
kis itczés üveg tokaji esszencziát.
– De nehogy megkóstold útközben, te gazember figyelmezteté a suhanczot,
átadva neki az aranyszinű folyadékot, és nehogy egyszerre találd az
anyáddal megitatni, mert menten tánczra kerekedik és férjhez megy.
Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is
hozott, megtöltött két kis poharat s koczczintott a vendégével.
– Mi értünk is meghalt a Jézus Krisztus, – jegyzé meg kedélyesen, némi
felköszöntés gyanánt, – azaz, hogy megfeszítették a zsidók.
– Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom nem
olyan nagy antiszemita, mint a milyennek tartják.
– Mit beszélsz? – csodálkozott az öreg. – Hogy én nem vagyok
antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a
megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.
– Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint a minek az imént
tanuja voltam?
Palojtay furfangosan mosolygott.
– Nem érted te a csiziót, öcsém. Mert látod, úgy van az, hogy én
alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra
haragszom, a kikre én szorulok rá; azokra, a kik én rám szorulnak, nem
haragszom.
S hogy im így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupicza
tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és
a gyertyáját eloltotta is egy szép, czirádás ezüst koppantóval, sokáig
hánykolódott, elmélkedvén párnái közt, hogy milyen bolond ember ez az új
szolgabiró, a ki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a
közügyekben fáradozni?
Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész
ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malaczvisítás, baromficsipogás
hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek
lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a
Babilon-tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki
parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb
a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek
kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csöngő-bongó szánokon,
nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásnak nem volt se
hossza, se vége. Az urak kártya-parthiekká alakultak át, az asszonyok
pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyujtottak
meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli
falvakból is ömlöttek a vendégek, úgy hogy hova-tovább szűkebb lett a
lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak
használni. A kuriát a hires utazó Palojtay, István úr öregapja
építtette, nagy fantaszta volt s talán Persiában is járt, a hol a sah
palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért
tette, elég az, hogy a «Paszománt» nevű patakot, mely átszeli a kertet,
keresztül vezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy
részén, úgy hogy keresztül folyik rajtok és hűsen tartja őket; nyáron
például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a divánon, vagy
csibukozni, azonfelül pisztráng-tenyésztést is próbált ott a leleményes
ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig
penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is
használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, a ki most
ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bizvást eltörülhetné a király a
halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.
Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek, s a mint
egyre gyűltek, mindig több-több butort kellett kivinni. Ágyak,
almáriumok apránkint kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a
székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, a kire
Palojtay bácsi nem mondana élczet, még a főherczeg ő fensége kedvéért
sem, t. i. Hatvani professzor uram, a ki ismerte azt a bűvös fortélyt,
hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt
megtágítani öblös palota-termekké.
Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délczeg fiatal
úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból,
melyeket halomra hánytak az első szobában. A mennyi csókot ezektől
kapott ma Fruzina mama, jó hogy át nem lyukadt az arcza vagy a keze. Hát
még a sok jókivánat!
Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficzánkoló
lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző
is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner
kisasszonyai), de szinre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és
fehérek, – vagyis vörösre mart a csipős hideg minden orrt és minden
arczot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zuzmara.
Csakhogy aztán Fruzina mama nyájas szólamára: «tessék, tessék beljebb
kerülni, édes lelkem», beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába,
melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett,
megfeketedett, némely arcz kifehéredett, vagy rózsaszint váltott, másik
a sárga szint vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak,
melyek megtartották a fehér szineiket azon túl is.
Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek este felé, de azért igen
jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna
elhajítani, a hogy szokás mondani, de egy gyujtó tekintetet sokkal
észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy
Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben
legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és
«sok jó ember elfér együtt», olyanforma pótigazság, mint a hiányos
emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb
mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom, – de
alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen
minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: «ki
a szabadba!». A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a
korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mamut-szem (így hivják a
tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a
partra a czigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem
sötétedik és megjelenik a hirnök: «tessék vacsorálni jönni».
[Illustration: Odasietett és kezét nyujtotta.]
Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártya-szoba
(pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.
– Eredj ki öcsém. Jégre magyar! – dirigálta Palojtay. – A mi
kártya-asztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A
ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is
találhatsz magadnak!
Hát el is ment az új szolgabiró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép,
mely a Mamut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a
strucztollas és virágos női kalapok szinpompája, a sehol véget nem érő
fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.
Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja,
hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarczolt, szinte porzó
tükörlapon.
Odasietett és kezét nyujtotta, hogy fölemelje. «Köszönöm», – mondá a
nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt.
Összerezzent s egyszerre kék lett az arcza. Minden vér elszállt abból,
csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék szint ad a vér nélkül.
Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.
– Nem ütötte meg magát? – kérdé.
– Oh nem, – rebegte és reszketett. – Egy kicsit meglazult a
korcsolya-szijj, azért estem el.
– Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferencz vagyok, az új szolgabiró
– mutatta be magát mosolyogva, – a kit most sokan szidnak.
De még ki se mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint
a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas
emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok
fia), már messziről kiabálta:
– Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.
A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök, csinos
ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, a ki mielőtt
megállt volna Mari előtt, egy művészi pirouettet vágott ki, a mi a
korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb irású hivatalnok
kacskaringós manu propriát vagy czirádát kanyarít ki a neve végén pont
helyett.
– Maga is itt látta? – kérdé Tóth Mari.
– Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre.
Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.
S abban a szempillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és
igazgatni kezdte a szíjjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferencz
szerényen félre állott.
– Sapristi! – duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt «Keszeg
báró»-nak neveztek a bakfischkörökben, – mindig elszedi ez az ember
előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszat.
Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.
– Ne haragudj, kis báró, – kérlelte kedélyesen az elnök, – inkább vegyük
úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.
– Az nem megy.
– Dehogy nem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait,
miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?
– Azért, mert én nem vagyok király.
– De a kinek igazítom, az királyné.
– Ugyan, ugyan! szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról
beszélni? – feddette őket Mari. – Bárcsak királyné volnék!
– No, ugyan mit csinálna?
– Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.
Vidáman mosolyogtak ez évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság
is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése
valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan
jelentkezett fejecskéjében. A feltünő hasonlatosság lepte meg, de még
azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak
emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang
is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek
vele csalfa játékot. Noszty Ferencznek, az új szolgabirónak mondta
magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek,
romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett
ősi arczképek, buzogányos, pánczélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga
ez a Noszty Ferencz, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből
tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas
képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és
mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem
adta volna, ha csak egy perczig hagyják még vele beszélni, csak még
egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna.
Mindezek torlódtak össze fejében, s szivébe nyilallott ez a vágy, nem
birt tőle szabadulni.
De hasztalan, vége volt, elmult, mint a füst, az érdekes idegen eltünt a
sok bámész tarka-barka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni,
nehogy a gavallérok észrevegyék, a kik már az imént is szinte bántó
módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, a miért fölemelte,
mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, a mi az övék.
Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre
szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze muffban volt.
A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték
onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet,
hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott,
hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen
megszökésnél esett le az imént, – a két «zsandár» megfogta és erőszakkal
utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták,
hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak.
Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, a mit
az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is
meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.
A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste, – a
tekintetének pedig nem birt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor
a tónak a kastély-kert mögötti széléhez ért, a hol a vendég urak és
hölgyek, paraszt menyecskék, suhanczok nézték a festői látványt.
– Keres valakit? – kérdé a gyanakodó Krackner.
– Azt hiszem, – felelte gépiesen.
– Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?
– A mamát nézem, – dadogta zavarral.
– A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta,
hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.
– Akkor legalább mulattassanak!
– Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.
– Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már
nagyon fáradt vagyok.
– Hahó, van egy ötletem! – kiáltott fel a báró. – Várjanak egy kicsit!
Egy iramodással átröpült a túlsó partra, a hol Krackner báróné üldögélt,
egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva
szemügygyel.
– Kelj fel mama, add ide a székedet, – mondá a bárónőnek.
– Minek az neked? kérdé a tábornokné, a lorgnettjén nézve meg a fiút.
– Kell a karriéremhez, – felelte nyeglén a fiatal úr. Eredj, te rossz
fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!
S ezzel felkelt, Arthur pedig megfogta a karszéket s mint valami
pelyhet, hajtotta maga előtt, mig csak oda nem ért Marihoz.
– Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk
ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?
Mari beilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátúl
s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen,
a mint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyi Lámpás, Ráró!
Közben még beszélgetni is lehetett.
– Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? ujságolta a biró.
– Ah! – mondá Tóth Mari unottan.
– Még pedig kettő is, – sietett jólértesűltségét bizonyítani a báró is,
– egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család
a megyében, tudja, egy afféle «jó kabátok bálja», a másik pedig egy
szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak
meghivót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius
Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.
– Ott úgy látszik, olyanok lesznek, a kiknek csak lábuk és gyomruk van.
– Hahaha! – kaczagott a kis báró. – Maga ma ballábbal kelt fel, szép
kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokráczián tölti
ki… hahaha. Nagyon kedves.
– A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt, – egészíté ki a
legfrissebb hireket Sipos István. – Nagy fogadtatás volt a vasútnál.
– Szép asszony? – kérdé a bárócska. – Láttad?
– Átkozottul szép.
– A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és picziny füleik vannak.
– Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány – kérdé Mari.
– Noszty Vilma.
– Úgy gondolom, egyetlen leány – mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy
fivére van.
– Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabiró, Noszty Ferencz.
– Miféle ember?
– Nem valami jó firma – jegyezte meg az elnök.
– Melyikük ismeri?
Egyikük se jelentkezett.
– Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.
– Melyik az? – érdeklődött Krackner.
– Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a
kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.
– Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.
– Nekem? Miért?
– Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, a mivel még birnak a
Nosztyak.
– Tönkre mentek?
– Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is
haszonbérbe van adva tizenkét évre.
– Hop! Tisztelt lovak! – kiáltott fel most Mari élénken. – Álljunk meg,
– azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.
– Csakugyan, tartsunk arra!