Füstös éjszakán néha körémhalkul a világ. A zajló élet megtalált
magányosságában eljátszadozik az ember eszével az önkéntelenség és
különös, pihenő öröm, szándékosság nélkül megnézni a magukból kifordult
testvéreket, a vastagembert, aki a karcsúak érzésével táncol a
parketten, a kopasz, lompos embert, aki bíztató nőcskék között – igaz
hittel – megfürtösödik, gavallérosan megszépül e befűtött éjszakán, az
okosan könyörtelen, héjja-lányok megbolondulását, amint a rossz szívük,
mint az írós vaj, megpuhul. Kifeszült, táncos, zenezajos csöndben,
valamelyik asztalnál ül egy spanyol leány, a másik asztalnál egy orosz
nő, a harmadiknál feketeségében őszintén elborult néger asszony. A magam
céltalan, őgyelgő tekintése rámegy a néger nő szemeire. Majdnem dülledő,
széles fehérségbe merült a révedező, fekete szeme. Ezek a szemek,
amelyek most itt, a villámos csillárok déli verőjében únottan
elcsudálkoznak, ezek a szemek most itt vannak; tegnap, egy fél év előtt,
azelőtt, erre és arra, másfelé is elbámészkodtak; fölszippantották
idegen tájékok arcait, illetgetve verték talán Afrika vízeit, erdőit,
ronáit; két szemgolyó végtelen mélyében más arcú, más agyvelejű más
szomorúságu emberek szunnyadoznak – két szemnek tükörén milyen
csudálatosságok vannak…
Szeretem az ember szemét, a fáradtat, a villámosat, az ijedtet, a
rajongót, a kacagót, az elborulót és az izgalom emeli a képzelődésemet,
mert a senkiember szemén is emlékesen átfutott valaha a rémület, az
ujjongás, a vonagló élet. Néha azt érzem, hogy az embert azért ültették
tele vérengzéssel, óhajjal, kétségbeeséssel, szerelemmel, hogy a két
szemnek tükörén meglássa, mért történik minden; azt érzem, hogy a
bolonduló össze-vissza fejét, a lélekező, jajgató nagy mellét a
kívánkozó derekát és a boldogságtól, másroskadástól reszkető lábait,
csak körülépítették a szeme körül; itt árad, itt lüktet, itt sír, itt
jön ki minden. Milyen borzasztó lehet világtalannak lenni.
A szemek tükörén… szeretném látni minden ember szemét a pillanatkor,
amikor szédül az élettől; a zarándok koldusét, akinek hajtott fejéből
rámered a szeme a megtalált forintra; a halálra szánt emberét, amikor a
nyöszörgő készülődés után körülnéz és befut a szemébe az érett érzés; a
munkás szemét a pillanatkor, amikor átborzong rajta a forróság és már
érti: a tőke a hóhér; a gyáva zsidót, amikor szijasan imádkozik és az
átkos hajnalon összelövöldözi a gyerekeit; a gőgicsélő, nászos asszonyt,
amikor a szeme először rácsudálkozik a Márkus-térre; a vasfejű embert,
akinek egyszer csak, hirtelen, elesik az esze; a régi rabot, kit az
éjszakában megkeres az asszonyi szag és belebámul a feketeségbe; a magam
szemeit, amikor kicsi inas koromban megütött a segéd…
A szemek tükörén… mely ringat, mint a hallgató hegyi tavak fölött az
árnyékos árnyék, mely kigyúl, mint szűz lányoknedves ajkán a hajnali
óhaj, mely megtörik, mint az írói lélek, amelyben halálos egymásmellett
őrjöng a gőg és nyomorúság…
Szeretem az ember szemét, kitárult tükörén integet az örökmagunk
vágyódása; ez az a szem, mely békés passzióval képtárak gyönyöreit
ízlelgeti és félre nem csúszott soha a Mona Lisa arcáról, a Rembrandt
öreg fejéről, Tizian húsairól; ez az a szem, melynek villanása átmér
mint a villám és pénz, földek, jószág és minden fűszer neki illatozik;
ez az a szem, mely látta a Bebelt és továbbéleti a fehér fejét, a gyönge
kezeit…
Szemek sűrűjében járok és fölhevült izgalommal el akarom fogni a
pillanatot; a pillanatot, mely vad sodrással belefut az idők
messziségébe, a pillanatot, mely lobog a fejünk fölött mint a nap,
félelmes, mint a születés és az elmúlás; millió szemek tükörén ég a
világosság és ráveszem az eszemre a lángos pillanatot.