Sziporka, a kitünő író, diszkrét leveleit rendezte.
A rendezés szót itt, stílszerűen, némi költői szabadsággal kell érteni.
Mert a rendes hétköznapi értelemben aligha nevezhető így az a művelet,
ha valaki, mint ezúttal Sziporka is, belényúl a jobb külső zsebébe,
kimarkol onnan egy csomó idegesen föltépett, többé-kevésbbé összegyűrött
borítékot és tartalmával együtt belöki íróasztalának egyik öblös
fiókjába.
A «jobb külső zseb» ilyetén pontos körülírása itt korántsem
szószaporítás, avagy tanáros pedantéria. Hozzátartozik ez hősünk élet-
és lélekrajzához. Ezelőtt pár évvel ugyanis Sziporka még egészen máshová
rakta volt ama leveleket, melyeket gyengéd kezek írtak neki, nem a jobb
külső zsebébe. Ellenkezőleg, a bal belső zsebébe rakta – a szíve
közelébe.
Soha leveleknek még olyan jó dolguk nem volt, mint akkor Sziporka
diszkrét leveleinek. (Igaz, hogy akkor még ritkábban is jöttek hozzá az
efajta levelek.) Kezdve ott, hogy mikor megkapta, először is gyengéden
végigsimogatta, aztán ollóval szépen felvágta (világért sem tépte!) s
elolvasván – sokszor kétszer is – azon módon (még összehajtogatni is
szentségtörésnek tartotta volna) elhelyezte a tárcájába, a már említett
bal belső zsebébe. Ahonnan aztán több-kevesebb idő multán (a levél
érzelmi hőfoka szerint) belékerült Sziporka mintaszerűen és szinte
leányos gyengédséggel rendezett kis szerelmi levéltárába.
De hát mindez akkor volt így, mikor Sziporka az ujságokban még csak mint
«kedves fiatal írónk», a külső-józsefvárosi bérkaszárnya nagyhatalmú
házmesterének, Lovicska Mátyásnak noteszében pedig mint jelentéktelen
«albérlő», magyarul: szobaúr, szerepelt. Hogy onnan miképen tette meg az
utat a «kitünő írónk» címig és a belvárosi elegáns legénylakásig, az
voltaképen nem tartozik most ide.
Elég az, hogy megérkezett s a szín, hogy ismét stílszerűen beszéljünk
(mert Sziporka most már kiválóképen drámaírással foglalkozik) a kitünő
író előkelő ízléssel berendezett dolgozó szobája. Ahol is a fent jelzett
levélrendezési műveletet elvégezvén, az író kitette maga elé zsebóráját
az asztalra.
– Egy kis órácskát – elmélkedett magában – most ellopok a szép Négyesi
Netzné zsúrjából s azalatt megírok néhány jelenetet készülő drámámból.
Felöltötte dolgozó kabátját, segítségül hívta a múzsát, ami – modern
drámaíróról lévén szó – úgy értendő, hogy felhajtott egy-két pohár
cognacot, rágyújtott egy erős szivarra, azután a tolla után nyúlt.
Észre sem vette ajtaján a kopogtatást, ami után nyomban megjelent a
színen Lovicskáné, a fentemlített házmesterből valóságos belső inassá
előléptetett Lovicska Mátyás érdemes hitvese.
– Kezit csókolom, nagyságos úr – köszönt be Lovicskáné a szokottnál
félénkebb hangon.
– No, mi az, Lovicskáné? Nem hívtam, – szólt vissza, oda se nézve
Sziporka.
– Kezit csó…
– Jó, jó, ezt már hallottam! – mordult közbe Sziporka.
– Ne haragudjon a nagyságos úr, kezit csókolom…
Sziporka lecsapta a tollát:
– Lovicskáné, tudja, hogy türelmes ember vagyok, de ha még egyszer kezet
csókol… Mit akar, térjen a dologra!
– A férjem, szegény, nem mert bejönni…
– Persze, az orrát már leharaptam Lovicskának, most következnék a füle.
Azt félti talán.
– Jaj, kezit csókolom, dehogy… Hiszen épen ez a baj, hogy a nagyságos úr
mindig olyan jó volt hozzánk…
– Ha csak ez a baj, Lovicskáné, ezen könnyen segíthetünk, – kezdett
derülni Sziporka.
– Olyan jó, – folytatta zavartan Lovicskáné, – hogy én azt ki sem
mondhatom. Isten a tanúm…
– Meg ez a háromhetes por itt az íróasztalomon és a féléves, idült
pókhálók ott a kályha mögött, – gondolta magában Sziporka, de
elhallgatta a jó barátság kedvéért.
– Mink csak egyszerű népek vagyunk – kerülgette tovább a forró kását
Lovicskáné, – de azért tudjuk ám, mi az illendőség, kezit csókolom… De
hát nem bírjuk tovább. Öregek vagyunk már. És olyan drága ez a pesti
élet… és mindennap drágább…
– Tudom, tudom, – hümmögött közbe türelmetlenül Sziporka.
Lovicskáné folytatta:
– Hát, csókolom kezit, nagyságos úr, ne haragudjon, csak elhatároztuk a
férjemmel…
– Elég, Lovicskáné! – riadt fel komoran Sziporka. – Ennek ugyan kár volt
ilyen nagy feneket keríteni. Miért nem mondta mindjárt azt, hogy
elhatározták? Megint elhatározták. Rövid időn belül már harmadszor –
határozták el… De mindegy. Még az egyszer megértem az elhatározásukat. A
jövő hónaptól kezdve tíz koronával ismét felemelem a gázsijukat. Nem,
mintha valami nagyon megérdemelnék, hanem, mert már megszoktam magukat,
mint ahogyan a régi bútorait megszokja az ember. Aztán meg sem időm, sem
kedvem új emberek után futkosni, cupringerekkel veszekedni. Tehát tíz
korona. Remélem, meg lesz elégedve ezzel a tisztelt férje, Lovicska úr
is.
Lovicskánét a tíz korona láthatólag kellemes zavarba hozta. Rövid
ingadozás után azonban tiszteletreméltó határozottsággal visszalépett
közös elhatározásuk szilárd álláspontjára.
– Nagyon sajnálom, kezit csókolom, – mondta szinte siránkozva, – de
elhatároztuk, hogy a jövő hónapban elmegyünk a nagyságos úrtól.
– Elment az eszük, Lovicskáné? – kérdezte most már meghökkenve Sziporka.
– És hova mennek?
– A férjemnek, tetszik tudni, van egy kis házacskája, meg egy kis
földecskéje otthon, Teplicskán. Eddig adósság volt rajta, de most már
letörlesztgettük.
– Szóval földesúr lett Lovicska úr.
– Hát elhatároztuk, kérem szépen, hogy haza megyünk, nem leszünk senki
szolgája… igenis, kezit csókolom… elmegyünk… tessen…
Sziporka az órájára nézett és boszúsan szakította félbe Lovicskánét:
– Ha szabad kérnem, tisztelt Lovicskáné asszonyság, mielőtt elmennének
Teplicskára, szíveskedjék bekészíteni az ingemet, szmokingomat és
cipőmet.
Lovicskáné előhozta a kívánt dolgokat, de mielőtt távozott volna, mégis
csak kibökte, ami még a begyében volt:
– Tessen megházasodni, nagyságos úr, kezit csókolom. Bizony itt volna
már az ideje.
Ezután, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, megkönnyebbülten
távozott.
Sziporka nagyokat szippantott a szivarjából, egy darabig még babrált
tollával a fehér papiron és még két pohárka erejéig segítségül hívta a
múzsát, de miután egy épkézláb mondat nem jutott az eszébe, letette a
tollat és öltözködni kezdett.
A plasztronjába megfordítva voltak berakva a gombok, a cipőjébe
hasonlóképen a sámfák, a szmokingja helyett pedig a zakkója volt
kikészítve. Mindez ugyan nem volt épen újság előtte. Hasonló apró-cseprő
konfúziók mind gyakrabban fordultak elő újabban, a mióta – mint most
kiderült – Lovicskáék földesuraknak érezték magukat. De máskor ügyet sem
vetett az ilyen csekélységekre Sziporka. Szépen rendbehozta ő maga az
ügyet. Így ugyan épen kétannyi idejébe került a dolog, mintha
közvetlenül Lovicskáné asszisztálása nélkül történt volna meg, hanem hát
akkor mire való lett volna Lovicskáné? Ez a szíves, mindig szolgálatra
kész – bár immár rozoga – öreg házi bútor, aki nélkül hogy milyen
gyámoltalannak és tehetetlennek érezte magát Sziporka, az csak most tűnt
fel igazában előtte, mikor már bizonyos volt, hogy meg kell válnia tőle.
Öltözködés alatt is egyre az járt az eszében: mi lesz, ha Lovicskáék
elmennek? Ha nem sürög-forog, zsémbelődik többé körüle Lovicskáné… mi
lesz, mi lesz?… Nem egyszer pokolba kívánta ugyan már, de most szinte
kétségbe ejtette a gondolat, hogy Lovicskáné elmegy. Arra
csudálatosképen nem is gondolt, hogy ugyanazért a pénzért esetleg új és
javított kiadásban beszerezheti az öreg házi bútort. Csak arra gondolt,
hogy nem lesz itt többé és üres lesz a megszokott helye… Valami
szentimentális hangulat vett erőt a különben cinikus emberen. Úgy
érezte, hogy ezzel az alapjában véve kellemetlen vén asszonnyal mégis
valamely kedves rész szakad ki az eddig való életéből. Talán az
ifjúsága, a sikerei, a szerelmei emlékét, amelyeknek – bár érzéketlen –
tanúja volt, viszi el magával ez az öreg házi bútor… Nem tudott
hamarosan számot adni magának, de sejtette, hogy valami gyökeres nagy
változást jelent az ő eddigi életében, ha Lovicskáék elmennek.
Talán ennek a különös és megmagyarázhatatlan érzésnek a hatása alatt
keltett most erősebb visszhangot benne a vénasszony lapidáris tanácsa
is: «tessen megházasodni megházasodni»… Különös! Hányszor mondták ezt
már neki szebben és finomabban szép és finom és fiatal nők – minden
eredmény nélkül. És íme, most az öreg Lovicskáné rusztikus szavai
valahogy fészket vertek a gondolatában…
Ahogy felöltözött, valami hirtelen támadt elhatározással előkotorta
asztalfiókjából az imént behajigált leveleket és kiterítette az egész
gyűjteményt maga elé az asztalra. Már kívülről, az írásról, a papir
színéről, illatáről ismerte az egész jelenlegi klienturáját.
Tarka változatban vonultak fel itt ábrándos varrólányok, kacér
gimnazista-kisasszonyok (akiknek mellesleg irodalmi ambicióik is
vannak), művésznők az összes szini szakmákból, kikapós menyecskék,
prózai férjük által meg nem értett, boldogtalan és több gyermekes
családanyák, bánatos özvegyek stb., stb… Mindezek nem érdekelték most
Sziporkát.
– Hopp! – kiáltott fel egyszerre. – Ez ismeretlen írás. Vidékről jött…
lássuk csak.
Felbontotta az eddig figyelmére sem méltatott, erős, érett
asszonyírással írott borítékot és olvasta a következő levelet: «Kedves
Sziporka! – Mint régi tisztelője, ott voltam legutóbb a Sárbereki
Kaszinó estélyén tartott felolvasásán. Műveit az utolsó betűig ismerem
(azt is, amit felolvasott – engem nem lehet becsapni azokkal a
kasirozott «kutya-nyelvekkel»…) s megvallom, ezúttal inkább magára az
íróra voltam kíváncsi. El voltam készülve bizonyos fokú csalódásra, mert
mindig – vagy a legtöbb esetben – egészen más az író elevenen, mint a
papiroson. Egyik koszorús költőnket például, aki legutóbb itt járt és
akit én mindig glóriával a feje körül képzeltem – nem tehetek róla – de
a sarki fűszeresünkkel tévesztettem össze, mikor először megláttam.
Önben azonban nem csalódtam, kedves Sziporka. Csakugyan ilyennek
képzeltem a «Vasemberek», az «Erős lelkek» stb., stb. íróját. Erős,
igazi keményveretű férfiúnak, akinek csak a szemében és a hangjában
rezdül meg olykor-olykor bizonyos lágy – de az is olyan férfiasan lágy –
melanchólia, ami annyira megragadja az asszonyok lelkét… Hát lyukasra is
tapsoltam a keztyűmet, mikor a felolvasását végezte! Hanem – és ez az,
amiért tulajdonképen ezt a levelet írom – valamit mégis megsúgok
magának, kedves Sziporka. A szemfüles kis barátnőmet, aki mellettem ült
(igen bájos gyermek és még szebben fest a – telekkönyvben!) egy kicsit
kiábrándította, hogy a különben kifogástalan plasztronjából hiányzott a
gomb. Nem is egy, hanem kettő… És mikor oly előkelően meghajolván,
távozott, azt is észrevettük, hogy a különben szintén kifogástalan
frakkja fenn, a jobb vállán ki volt feselve… Igen, kedves Sziporka.
Látszik, hogy nem a felesége – egy édes, okos, ügyes, gondos kis
asszonyka – indította útnak, hanem valami vén okulárés házmesterné. Csak
ezt akartam megsúgni. Az olyan okos ember, mint maga, megérti – ha
akarja. Egyébiránt, ha valamikor megint erre felé járna és benézne
hozzánk, nagyon örülne igaz tisztelője özv. Sárberekiné. – U. i. Az
állomástól tíz lépés a házam, jobbra az első villa.»
Sziporka háromszor is elolvasta ezt a levelet, azután szépen, gyengéden
összehajtogatta és eltette a zsebébe… És fütyörészve indult el hazulról.
*
A szép Négyesi Netzné zsúrján ezúttal a szokottnál is hidegebb és
tartózkodóbb volt Sziporka. Mikor hamarosan eltávozott, alaposan meg is
mosták a fejét a kedves hölgyek, csudálatosan egyhangúlag konstatálván,
hogy bizony-bizony már deresednek azok a híres, hajdan fekete fürtök
Sziporka úr érdekes koponyáján… Adhatná bizony már alább is a kedves
Sziporka, a «hölgyek bálványa»… a «legérdekesebb agglegény»… Mert bizony
nemsokára elkopik a legény és nem marad más, csak az – agg… Bizony
okosabban tenné, ha már egyszer beevezne a szabad élet vizeiről valami
esendes kikötőbe, mert maholnap megrokkan a csónakja… Hanem, persze,
elkényeztettük. Mi, asszonyok kényeztettük el. És most itt van, már
szóba sem igen áll a magunkfajta nőkkel… Bizonyosan most is valami
arisztokrata-társaságba sietett…
Sziporka pedig ezalatt a legközelebbi kávéházban ült és lázas
érdeklődéssel böngészte a vasúti menetrendben, hogy mikor indul az első
vonat Sárberek felé.
A következő Négyesi Netz-zsúron már csak a neve jelent meg egy egészben
véve roppant szenzációs, ám részleteiben – a hölgyek nem kis boszúságára
– némileg rejtélyes pletyka kapcsán, amely azonban ezúttal (mint
hamarosan kiderült) igazat mondott:
– Sziporka házasodik!… És képzeljétek – azt mondják – valami kis falusi
liba csavarta el a fejét… Mind így járnak ezek a hősködő agglegények.
Úgy kell nekik!…