(Egy agglegény naplójából)
Tegnap este megint olvasgattam az ágyban, rideg legényi ágyamban,
gyertyavilág mellett. Olvasgattam, noha Szlovicsák néni, öregedő
porhüvelyem hűséges gondviselője, nem egyszer keményen megkorholt már
eme, szerinte mindenképen balgatag és veszedelmes cselekedetemért. De
hát, mint minden igazi agglegénynek, nekem is vannak megrögzött
rigolyáim, amelyeken még Szlovicsák néni hatalma is megtörik. Pedig,
bizony mondom, nagy az ő hatalma én felettem!
Ezúttal Mikes Kelemen törökországi leveleit olvasgattam.
Szeretem ezt a régi és örökké modern nagy írót, akinél édesebb szavú,
szellemesebb magyar csevegőt én maig sem ösmerek. De talán nem is csupán
az írót szeretem én őbenne. Valami melegebb, eleven emberi érzés vonz e
rég halott és örökké élő nagy emberhez. A borongó, a tiszta, a
mindhalálig magányos életű férfiúhoz, akinél virágosabb szívű ember nem
járt még e földön és nem pihent olyan a földben, akinek virágtalanabb
lett volna a sírja…
Mikor a könyvet letettem, elalvás előtt az életem során elmélkedtem. A
magányos, rideg legényéletem során.
… Im, elsuhant gyorsan – hánytorgattam agyamban – elszállott örökre szép
virágos tavaszod. És egyedül voltál, mindig egyedül… Nem volt senkid,
akinek tavaszod virágait bokrétába kötötted volna, szíve fölé tűzted
volna.
De ez még hagyján.
A te tavaszod úgysem volt valami túlságosan virágtermő. Bokrétakötésre
sem igen volt időd. Szántanod, vetned kellett és túrnod a rögöt, melyet
apai örökségül kaptál. Hogy arathass, ha eljön majd a nyár. És orcád
verejtékével irtanod kellett a bozótot és törnöd két kezed munkájával a
pályát, melyen eljuthass majd a ködös völgyből, ahonnan indultál, ama
napsugaras magaslatokra, ahová vágyódtál. Elég volt gyönyörnek, ha
munkád közben olykor-olykor megpihenve – mint szántóvető ősöd, ha ekéje
szarvára dült – elhallgattad a sugárzó mennyégen lebegő pacsirta dalát…
Ám, eljött, itt van a nyár.
A mag, melyet elhintettél, ha szegényesen is, már kalászba zsendül. A
pálya, amit törtél, ha meredeken is, nyitva áll előtted amaz óhajtott
magaslatok felé.
És nincs egy szorgos, gyengéd kéz, a mely verejtékes munkád gyümölcsét
magtárba gyüjtené. Bitang tolvajnép harácsolja szét a javát. És te csak
nézed tehetetlenül, mert gyönge vagy és gyámoltalan – egyedül…
És nincs egy szerető, hűséges, megértő útitársad, aki elkisérne útad
meredekjén. Bíztatna, bátorítana, ha csüggedsz. Nincs valakid, aki a te
tűzhelyeden a te ételedet főzné neked, ha éhezel és ha szomjuhozol: a te
poharadban a te italodat kínálná neked. Ami az élet eledele és az élet
itala volna: tápláló, üdítő és szárnyakra lendítő… Jársz így egyedül,
egyedül… nagy tehetetlenül. Ha csüggedsz, ha fáradsz: betérsz a legelső
piszkos útszéli csapszékbe. Elrontod a gyomrod hetes kotyvalékkal – a
mindenki ételével. Iszod a mindenki poharából a mindenki italát. Ami a
halál étele és a halál itala – sorvasztó, butító és mocsárba sülyesztő.
Miért vagy egyedül? Miért nem keressz társat?
… Imigy elmélkedtem félálomban már, vagy tán egész álomban. Mert ez
utóbbi kérdéseket mintha már nem is magam intéztem volna magamhoz.
Gyertyám végsőt sercent s a bágyadt holdfényben, mely ablakomon
beszűrődött, őszbeborult, apostolnézésű aggastyán jelent meg előttem.
Épen olyan, amilyennek Mikes Kelement képzeltem öregsége napjaiban.
Leült az ágyam szélére és jóságos, halk atyai hangon ismételte a
kérdést:
– Miért vagy egyedül? Miért nem keressz társat?
– Keresek, mester, – szóltam én olyan őszinte bizalommal, mintha csak az
apám kérdezett volna. – Évek óta egyebet sem teszek, csak keresek, de
nem találok.
– Bizonyára felette igen válogatós vagy, fiam. Mert nem lehet, hogy ne
találnál, ha keressz.
A bizalmas, meleg hangja, szelid nézése bátorrá, szinte vakmerővé tett.
– Keresek – ismételtem – de nem találok. Nem mindenki talál, aki keres.
Avagy kegyelmed sohasem keresett talán?
A gyermekesen tiszta, derült tekintete, ahogy e kérdés után rámnézett,
egy pillanatra mintha elborult volna. Aztán szelid, kissé fájdalmas
mosollyal szólott:
– Kerestem én is, fiam. És találtam is. Ámde – későn… És ez vala az én
bús végezetem. Hiszen ösmered nagyjában nemde, az életem sorát? Zsönge
ifjonti koromban, jóformán az édesanyám öléből harcok piacára sodort
engem az élet. Harci zaj tombolt ott, amerre én jártam, paripák patkója
döngette a földet, puskák ropogtak, tárogatók riongtak és vérvirágok
nyíltak… A diákpajtásaim még Homerost skandálták és vadvirágot szedtek a
kolozsvári hostáton a leányideáljaik számára, mikor én már a más
szolgája voltam. Nem panaszképen mondom ezt. Édes gyönyörűség volt
szolgálnom az én nagy, dicsőséges ideálomat: uramat-fejedelmemet. De így
őt szolgálván nagy igaz hívséggel, csak még sem vala időm más ideálok
keresésére. És elröppent rohanvást így szép virágos tavaszom. A szív
kora… A szívé, mely csak szeretni tud.
– Lám, közös sorsunk ez – mondottam – mindnyájunknak, akik így árva
egyedülvalóságban maradunk. Nagy ideálokhoz való hűségben, a mások
szolgálatában, harcban, küzdelemben múlik el tavaszunk. Noha a mi
ideálunk, amit fiatal hevüléssel annak nézünk, sokszor csak festett
bálvány és a mi keserves harcainknak célja semmi egyéb, hanem a
mindennapi sovány betévő falatunk… Így szállt el, lássa kegyelmed, az én
virágos tavaszom is.
– Értelek fiam, de hallgass csak engem tovább. A tavaszra jön a nyár. Az
ész kora… Az észé, amely már elmélkedik, mér és ítél. És jaj annak, aki
így az ész mértékével indul útra, hogy asszonyideált keressen! Lám, én
is így jártam. Azt mondtam, nekem csak olyan asszony kell, a kit az én
mértékemmel megmérek és semminémű fogyatkozást nem találok őbenne. Sem
testében, sem lelkében. És megmértem, aki utamba került, minden
fehércselédet és bizony fogyatkozást találék mindenikben. Kinek a
testében, kinek penig a lelkében.
– Én is épen így vagyok, mester.
– Te is ép oly balgatag vagy, fiam, mint én valék. Hiú álmok álmodója,
délibábok kergetője… Mert a való igazság az, hogy a férfiúnak – már
ilyenkor, forró, magérlelő nyár szakán – nem ilyen vagy olyan asszony
kell, hanem – asszony. Egyszerűen csak – asszony. És kell, jól értsd
meg, kell! Már mint az igazi férfiúnak. Balgaság, bizony mondom néked,
balgaság itt minden válogatás és méricskélés. Avagy Ádám apánk
megválogatá és megméricskélé-e Évát, mielőtt feleségévé tette?
– Úgyde akkor csak egy asszony vala és az Éva vala…
– Ma sok asszony van, fiam és mégis minden asszony – Éva… Ezt ha még nem
tudnád, majd megtudod később. Én is csak később jöttem rá. Odalenn, a
szomorú tenger mellett. Hanyatlóban volt már nyaram is akkoron és
közeledett az ősz… Sietve néztem körül és rémülten láttam, hogy
elfogyának mellőlem az asszonyok. Egy maradt, csak egyetlenegy.
– Kőszegi Zsuzsika.
– Igen, a Bercsényi uram keresztlánya. Suta kis teremtés vala szegény és
lelki gyarlandóságokat is találtam volna benne bőven ha megmérem vala.
De már őt nem mértem. Asszony vala és punktum. Megkörnyékezém
okkal-móddal a nevelő-szülőjét, Bercsényiné nagyasszonyomat és jártam
tüzesen a Zsuzska udvarlására. Őszülő fejemmel tavaszi virágokat hordtam
néki a rodostói ligetekből és savanyodó köszvényes szivemmel édes
szavakat suttogtam a fülébe, míg a nagyasszony és kedves papagályai
édesdeden szunyókáltak. Merthogy mikor ők ébren valának, mindig nékiek
kelleték udvarlanom… Mosolyogsz fiacskám? Ez is azt mutatja, hogy még
nem vagy eléggé járatos a szerelem praktikájában. Ép azért aprózom így
előtted a dolgot, hogy szegről-végre megoktassalak. Nos, a kis Zsuzsika
szive hajolt is már felém. Egy szép tavaszi délestén – Bercsényi
nagyasszonyom betegágyban sínylődött már akkor – pajkosan megcirókálta
Zsuzsika az arcomat és ezt mondá: «arany a ked szive, azért szeretem
kedet…» Ez volt az én árva életemnak legédesebb órája. Boldogan vettem
búcsút a kis angyaltól. Mentem le a tengerpartra – podegrás láb soha még
olyan serényen nem lépkedett! – és elmondám ottan a zsongó vizeknek, el
a futó fellegeknek, el a suhogó szeleknek: mit mondott nekem Zsuzsika…
Rájuk bíztam édes titkom, vigyék el azt messze, messze, a zágoni zöld
hegyekbe… súgják meg ott boldogságom az édes anyámnak… Aztán letaroltam
a parti ligetek minden vadvirágát. És elhatározám, hogy még ma este,
mielőtt fölkél az esthajnali csillag, megkérem Zsuzsika kezét. Már el is
indulék a leánykérői utra, virággal kezemben, szerelemmel szivemben…
Utamközben aztán furcsa dolog történt. Ostoba kicsiség, de ne nevess
rajta. Ilyen ostoba kicsiségek döntik el többnyire az életünk sorsát.
Hahogy még nem tudnád, majd ezt is megtudod. Hát amint ballagok, a
törökvárosban pompás illat üti meg az orromat… Valamelyik jámbor
muzulmán házában ürüpiláfot tálaltak épen vacsorára. Ennek az illata
volt, ami oly kellemetesen csiklandozá az én orromat. Ez bizony prózai
dolog, fiam, de nem szabad megütköznöd rajta. Élt akkoron Rodostóban egy
valamely igen édesszavú muzulmán poéta és bizony mondom neked,
ürüpiláfon élt őkelme. Valaminthogy én, a ki szintég poétás ember
hírében állottam vala, szintég gyakorta éltem ürüpiláfon. Merthogy
szerettem a török módra készült ürüpiláfot. Zsuzsika penig sehogy sem
szenvedhette, még a szagát sem. Ez ütött szeget a fejembe ott az utcán.
Megtorpantam hirtelen és visszafordultam. Ezt a piláf-ügyet – gondolám –
rendbe kell hoznunk, minek előtte megkérném Zsuzsika kezét. És ennek
okából másnapra halasztottam a leánykérést.
És másnap elköltözött ez árnyékvilágból szegény Bercsényiné asszonyom.
Harmadnap eltemettük és negyednap – asszony kellett Bercsényi uramnak.
Kurta szóval: Zsuzsika hamarosan Bercsényiné lett. Mivelhogy Bercsényi
uramnak sok arany vala az ő ládájában. És az asszony (ezt is jól
megértsed, fiam!) ha választania lehet, mindétig azt az aranyat
választja, aki a ládában vagyon és nem azt, aki a szívben…
Így maradtam én magányos, asszonytalan ember mindhalálomiglan. Ne
kérdezzed, milyen volt az életem? Én kérdem tőled inkább és felelj nekem
őszintén: ösmersz-e ebben a pillanatban egyvalamely asszonyszemélyt, a
kinek a szíve hajladozik feléd?
– Ösmerek – vallottam gyermeki bizalommal. – Brigitta kisasszonyt… itt
lakik felettem a harmadik emeleten. Már régen észrevettem, hogy jó
szívvel van hozzám.
– Menj és még ma kérd meg Brigitta kisasszony kezét!
– Igen, mester… – hebegtem – hanem… izé… egy kis baj van… Brigitta
kisasszony nagyon derék és kedves teremtés, de nem szenvedheti a töltött
káposztát.
– Látod, fiam – szólt szelid mosollyal mester – imhol amaz ostoba
kicsiség. Ő maga örök, csak a neve változik. Egyszer ürüpiláf, máskor
töltött káposzta, harmadszor más egyéb. Újra mondom neked, hallgass a te
jóakaró és tapasztalt öreg barátodra és kérd meg hamarost Brigitta
kisasszony kezét. A káposzta-ügyet majd elintézitek azután.
– Hallgatok kegyelmedre – mondtam némi habozás után – és még ma
megkérem… igen… Brigitta kisasszony kezét… De a töltött káposztát nem
engedem!
… – Jesszus! – sipított e pillanatban az ágyam előtt Szlovicsák néni. –
Valami baja van a nagyságos úrnak? Mit össze nem tetszik beszélni…
Kidörgöltem szememből az álmot és megnyugtattam Szlovicsák nénit:
– Nincs semmi bajom, csak valami bolondosat álmodtam.
– Na már az szent igaz! – dohogott mérgesen a jó asszony. – Még hogy azt
a keserves vénkisasszonyt!… A töltött káposzta felől pedig legyen
nyugodt a nagyságos úr, olyat főzök ebédre, hogy a vicispán is megnyalná
utána a száját.
*
Nem tudom, Szlovicsák néni dohogása tette-e, vagy épen a pompás töltött
káposztája, amit csakugyan remekbe készített ebédre, de az bizonyos,
hogy ma estélig még nem kértem meg Brigitta kisasszony kezét.