Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna,
összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked
útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező
ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül.
Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is,
hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de
lehet az is, – hiszen nem egyszer megesett már, hogy a szerencsés vevő
szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya
bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a
fínom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a
természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne
kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!“
Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.
Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta
Winter-Wederrburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához
és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon
nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkozott, pipogya ember volt,
akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem
volt annyi akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen
magának, pedig bélyeget gyüjthetett volna, vagy régi pénzt, Horaciust
fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét,
de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és
építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.
– Az az előérzetem, – jelentette ki reggelizés közben – hogy valami
történik ma velem.
Olyan lassan beszélt, amilyen lassú volt a mozgása és a gondolkozása is!
– Ó, ne mondj ilyet! – válaszolta házvezetőnője, aki rokona is volt.
– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre… Bár magam sem
tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.
– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány
orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman szigetekről
és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg
is vásárolok egyet-kettőt, ha negyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt
súgja az előérzetem.
– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza,
akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahuga, miközben újból
megtöltötte kávéscsészéjét.
– Igen – válaszolta Wedderburn és elmerengett egy darabka pirított
kenyér fölött.
– Velem soha nem történik semmi, – jegyezte meg egyszerre, egészen
váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más
emberrel mennyi minden megesik. Ott van például Harvey esete! Ami csak a
mult héten történt vele: hétfőn egy shillinget talált az uccán, szerdán
a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az
unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda
hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!
– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is, – jegyezte
meg szárazon házvezetőnője, – de azt hiszem, neked se tennének
túlságosan jót.
– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem
soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset.
Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg…
Kiváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös
dolgok történnek az emberrel.
– Az az orchideagyüjtő csak harminchatéves volt – húsz évvel fiatalabb,
mint jómagam – amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer
el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer
eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy
mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg.
Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes
is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…
– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a
házvezetőnő határozottan.
– Talán nem… – azzal Wedderburd kihúzta óráját.
– Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyedtizenkttős vonattal
utaztam, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég
meleg van arra – és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd
ki hozzá. Azt hiszem…
Kinézett az ablakon a derüs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd
idegesen rokonára pillantott.
– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy
– felelt a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.
Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész
csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg,
hogy elég gyorsan el tudta magát határozni arra, hogy vásároljon
valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.
Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a
csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a
tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát ebédjén, csak
ezekről beszélt unokahugának. Régi szokása volt, hogy minden londoni
látogatását, este unokahuga és saját maga szórakoztatására, mégegyszer
átélte hangos szóval.
– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket
vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös
lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak
valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egészen
különösen fog viselkedni!
– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni.
Lehet, hogy csak egy _Paleonophis_, de könnyen lehetséges az is, hogy
egészen más valami. Lehet, hogy egy újfajta orchidea, de az sincs
kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És _ez_ volt az utolsó,
amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek
volna vele.
– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahuga. – Olyan csúf a
külseje.
– Én jóformán nem is látom, van-e egyáltalán külseje.
– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta
Wedderburn házvezetőnője. Éjszakára cserépbe fogom tenni.
– Egészen olyan, – folytatta a házvezetőnő – mintha valami halálthozó
pók lenne.
Wedderburn elmosolyodott és a gumó szemlélésébe merült el.
– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát
ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen
kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi
dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit
kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!
– Szegény Batten holttestét egy mangrove mocsárban találták meg, –
folytatta kis szünet után Wedderburna – és a teste alatt éppen egy ilyen
orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem jól érezte magát,
bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott.
Ezek a mangrove-mocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden
csepp vérét kiszívták, a dzsungel kúszó növényeinek vérszopó indái.
Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.
– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki
unokahuga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol
minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet
lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és chinint szedni.
Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a
borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman szigetek lakói a
legútálatosabb férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi
bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak.
És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak
legyen mivel szórakozniok.
– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik
gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy Blatten expediciójának bennszülöttei elég
civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak gyüjteményére, míg társa,
aki ornithológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a
bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak
még érdekesebbé teszi a dolgot.
– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá
unokahuga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől
is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig
nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a
torkomon.
– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen
éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon
feküsznek.
A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol
a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az
orchideagyüjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy
csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új
orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének
adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.
Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre
életjelt adott magáról. Wedderburn annyira megörült ennek, hogy
örömmámorában kiszaladt a konyhába és unokahugát a jamkészítés kellős
közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen
nagyszerű felfedezésre jutott.
– Az ott egy bimbó – magyarázta – és hamarosan egész csomó levél bújik
majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi
gyökérszálak.
– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának, – jelentette ki a
házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.
– Miért nem?
– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak
kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek
és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.
– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de _nem hiszem_, hogy ismernék
olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod,
végeik felé egy kicsit ellaposodnak.
– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahuga, hirtelen egész
testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon
sajnálom, hogy így van, kivált, miután te úgy szereted ezt a borzalmas
növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut az
eszembe róla.
– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán
csak találomra mondtam.
Unokahuga vállát vonta.
– Akárhogy is van: ki nem állhatom!
Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan, de ez azért nem akadályozta
meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és
erről az orchideáról különösképpen.
– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap
minden átmenet nélkül Wedderburn – és olyan különös meglepetésekre
lehetünk elkészülve. Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma
sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos,
hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én
orchideám is egészen különös valami e tekintetben és ha valóban így
volna, hát alaposan hozzá kezdenék tanulmányozásához. Úgy is már sokszor
gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de
idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott
benne. Tudod, a levelek most bujnak lassan elő és nagyon szeretném, ha
egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!
De unokahuga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy
megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor
előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már
vagy félméter hosszúak voltak és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki,
mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba
akarják keríteni az embert.
Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és
hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta,
hogy soha többé rá sem néz a növényre és Wedderburn kénytelen volt
egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek
semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld
felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen
csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy
alacsony padon közvetlenül a thermometer mellett állott. Egyszerű
szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül
a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy
vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.
Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének
tanulmányozására fordította.
Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett
az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy
Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová
kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul
erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt,
gőzölgő, kis melegházbaan. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a
különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három
óriási, nyílott virág pompázott és belőlük áradt a mindent elnyomó édes
illat. A bámulat extázisában szinte gyökeret vertek lábai a földben.
A virágok fehérek voltak és csak a szélükön vonult végig egy mély arany
vonal, szárai pedig kékesvörös színben pompáztak. Menten látta, hogy
egészen új fajtával áll szemközt.
És ez az elviselhetetlen illat!
Milyen meleg is egy ilyen üvegház.
A virágok egészen összefolytak a szemei előtt.
Meg akarta nézni a hőmérőt, vajjon nincs-e túlságosan meleg az
üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló
téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és
mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani
kezdett volna…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Félötkor unokahuga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak
nem akart sehogysem előkerülni.
– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában és
még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.
Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította.
Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami
hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott
heverni a földön, a fűtőtest csövei között…
Egy percig ott állott mozdulatlanul.
Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű, légi
gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba
gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei
köré tekergőztek.
Wederburn unokahuga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp
alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.
Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az
indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt
ki belőlük.
Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta
is.
Milyen szorosan is tapadtak a csápok Wedderburnhoz!
Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett
előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a
következő pillanatban elájul és tudta, hogy nem szabad elájulnia.
Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és
miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában.
Gyorsan fölkapott egy virágcse repet és betörte vele az ablakokat a
melegház végében. Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte
elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből és közben a különös
orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt
áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az
orchideával együtt a szabadba vonszolni.
Odakünn azután hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként
szaggatta el őket és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos
ölelésükből kiszabadítani.
A férfi halálsápadt volt és vagy egy tucat, köralakú sebből vérzett.
A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak
csörömpölését, értelmetlenül bámulta, amint véráztatta kezeivel
Wedderbun testét vonszolva maga után, feltünt az üvegház ajtajában. Egy
pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.
– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre és parancsoló hangja
egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő
gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahuga ölében
nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.
– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra felnyitva szemeit, hogy
a következő másodpercben ismét lehunyja őket.
– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és
azután rögtön rohanjon dr. Haddonért – parancsolt rá a napszámosra.
Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha
visszajön.
Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit és unokahuga, amikor
látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni
kezdte:
– Elájultál az üvegházban.
– És az orchidea?
– Majd utánanézek – válaszolta unokahuga kitérően.
Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nem igen történt. Az
orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár
pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahuga elmondta az orchidea egész
történetét dr. Haddonnak.
– De különben jöjjön velem az üvegházba és győződjék meg mindenről a
saját szemeivel – tette hozzá a végén.
A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és
a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltünt már. A kettétépett
régi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok
közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi
gyökérszál még mindig lázasan remeg és erre habozva megállt
szemlélődésében.
Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most
már fekete volt és rothadni kezdett. A hajnali szellő minduntalan
ki-becsapdosta az ajtót és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a
hidegben.
De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában,
különös kalandja dicsfényében.