Elmult egy-két hét. Flóra lassan, de biztosan haladt a gyógyulás utján.
Hiéna Péter már csak be-benézett hozzá kétszer napjában s kezeit vigan
dörzsölve, tánczolta körül a beteg ágyát. Egyben szokott módja szerint
évődött Flórával.
– Lássa, drága Flórika, én nem tehetek ám róla, ha a pofámat ide tolom a
nagysága szeme elé. Tudom, hogy utál, de muszáj idejönnöm, mert a
törvény parancsolja és Helley megfizet érte. Ördög tudja, mi köze a
törvénynek hozzá, hogy megparancsolja, muszáj magát diszgusztálni,
mivelhogy véletlenül én orvos vagyok és maga beteg. Hát majd csak szépen
meggyógyul, én zsebre rakok egy szép kis summát a gróftól, aztán
kotródom megint, még csak egy csókot sem kérek ráadásul.
Flóra annyira el volt még gyengülve, hogy e beszéd semmi hatást sem
gyakorolt reá. Egyáltalán elvesztett minden ellentálló képességet, az ő
szemének a doktor képe most ép oly kevéssé fájt, mint akárki másé. Csak
amikor Helley gróf ült az ágya szélére, derengett némi meleg fény a
szemében s olykor-olykor fogta a gróf kezét, megsimogatta és ajkához
emelte. Hernyányról szó sem volt közöttük.
Ezt az urat közben csakugyan installálták főispánnak. A befejezett tény
kevesebb szenzácziót keltett, mint az első hir. Sőt, mikor alig két
héttel későbben az esküvője hirét hozták, már a történteknek nyoma sem
látszott az ujságokban. A népszerű politikusról volt szó, meg a szép
nábobleányról, a fényről és pompáról, amit az esküvőn kifejtettek, meg,
hogy a boldog pár a mézeshetekre külföldre utazott. A politikai
hitehagyottal nem éreztették privátéletében a megvetést s ez a megvetés
különben már nem is volt meg. Egy politikai vétek megtorlása sohasem
tart tovább egy hónapnál.
Tiszta, meleg, juniusi nap volt, mikor Flóra, a doktor és a gróf karjára
támaszkodva, először hagyta el az ágyat s támolyogva tette meg a pár
lépést az ablakhoz, ahol párnák között, a hintaszéken helyet foglalt. A
szobából eltávolítottak minden tükröt, hogy ne lássa gyászos romjait
szépségének s ő szomoruan mosolygott és sóhajtva simította végig arczát,
mikor az ablak táblájában mégis csak meglátta magát. Hiéna Péter
észrevette ezt a mosolygást és a maga módja szerint kommentálta:
– Bizony lefogytunk, Flórika, de majd csak megtelik megint az arczunk és
szépségünk visszatérvén, folytathatjuk ott, ahol elhagytuk.
Flóra megborzongott e szavaktól.
– Szeretnék ilyen maradni, – szólt gyengén és oda nyujtotta kezét
Helleynek.
– Istentelen kivánság, – szólt Hiéna Péter, – de okos. Sőt meggyőződésem
szerint mindennek a gróf ur az oka. Minek hivott engem? Akkor maga
Flórikám, már nem élne és ugy-e bár, maga szeretne nem élni?
– Tanár ur, kimélje, – szólt közbe a gróf.
Mióta Hiéna Péter megmentette Flórát, Helley valami elrejtőzött,
álarczos angyalt látott benne és nem hitt a kérkedő gonoszságban.
Hiéna Péter nevetett.
– Ugyan, gróf ur, ehhez megint én értek jobban. Maguk ideálisták az
örökös kiméléssel lassan pörkölik meg a lelket. Mi belevágunk az élő
husba: nyekk! – és a sebből örökre kimegy a geny. Hát csak folytassam a
gyógyítást, ha már belefogtam. Ismerem én Flórikát, olyan asszony az,
aki kibir egy operácziót.
Flóra csak nézett rá, tágra nyilt szemmel, rémülettel, de csak várta,
biztatta, beszéljen tovább.
– Hát emlékszik, Flórika, mit mondtam én magának ott lent, azon az
unalmas pünkösdi napon? Mikor észrevettem, hogy maga szerelmes, mint egy
apácza s nem úgy, mint egy orfeumdáma, akkor azt mondtam: maga el van
veszve. Azt hittem, golyót röpit majd a fejébe, ha megtudja, hogy az én
kedves Hernyány barátom csak orfeum-szerelemre való. De hát szerencsére
sulyosan megbetegedett, hát nem lőhette magát főbe. Ami talán kár is
magára nézve, föltéve, hogy az én kedves Hernyány barátom tovább is úgy
boldogul az életben, mint eddig s maga boszulatlan marad. Szerencsére a
ficzkó már lejtőre lépett, megházasodott.
Flóra föl akart ugrani, de erőtlenül visszahanyatlott.
– Az istenért, doktor ur, könyörüljön rajta, – rimánkodott Helley gróf.
Hiéna Péter az ő hideg, nedves kezével végigsimogatta a Flóra gyönyörü
homlokát, mitől az magához tért.
– Tudni akarok mindent! – suttogta.
– Magam is azt gondolom, hogy tudnia kell mindent. Akkor aztán rendben
lesz teljesen. De amig ez magának használ, addig megárt a beszédem a
gróf urnak s így majd akkor folytatom, ha egyedül leszünk.
Flóra kérve tette össze kezét, úgy könyörgött szó nélkül Helleynek, hogy
ne vágja utját e beszélgetésnek. Helley habozott és tanácstalanul nézett
a doktorra, aki egykedvüen nézegette a körmeit. Végre is győzött a
lágysága, sohasem tudott kérelmet megtagadni.
Mikor egyedül maradtak, Hiéna Péter egy meleg takaróval beborította a
Flóra térdeit, azután látható jókedvvel közelebb vonta hozzá a székét.
– Most már beszélek – szólt elégedetten – s mondhatom, soha olyan jó
szivem nem volt, mint ebben a pillanatban, hogy az én kedves Hernyány
barátomat akarom bemártani.
– Megházasodott? – lehelte Flóra.
– Meg a lelkem, Flórika. S magának ezen örülnie kell, mert hiszen csak
nem szereti még azt az embert? No lássa, a házasság Hernyánynak
katasztrófa, no meg a feleségének is, föltéve, hogy az jobb, mint ő. Ne
értsen félre, drágaságom, nem a moralista beszél belőlem – utálom a
morált – hanem az úgynevezett czinikus orvos. No hát, az orvos mondja
magának, hogy az én kedves barátom el van veszve. Nem tudom, milyen
volt, mielőtt szerencsém volt hozzá az orfeumban, de vigyen el engem az
ördög, ha kikerüli a bonczoló kést. Mikor először láttam, rögtön
megszerettem. Volt valami az arczában, ami akasztófáról vagy revolverről
beszélt és nagyon csodálkoztam, hogy ilyen jókedvű s ilyen szerencséje
van. Tán nem is hagyta volna el soha a szerencséje, ha meg nem
házasodik. Az ember csak addig boldogul és addig boldogul a
legélhetetlenebb, meg a leggonoszabb ember is, amíg hű marad a
természetéhez. No hát, Hernyány hűtlen lett önmagához, mikor templomba
ment pap elé. Nem ugyan becsületből tette, de mégis csak tisztességes
lépés és ez a nyakát fogja szegni. Nem hiszi? Meg fogja látni.
Flóra nem felelt. Mereven maga elé nézett. A szive sajgott, de nem
tudott határozott fájdalmat érezni.
– Szerettem volna, ha most káromkodik, szólt Hiéna Péter, vagy legalább
sir. No de majd később. Hát tudja, kedves Flórikám, maga nagy bolond
volt, amit nem szemrehányásnak említek, mivel okosnak lenni nem virtus.
Mért nem volt őszinte hozzám? Mért nem válogatta meg jobban a bizalmas
barátjait? Rákeni a bizalmát arra a Helleyre, aki tisztességes ember,
ami kész veszedelem volt. Igen, igen. A Hernyány-féle embereket csak a
magam-féle emberek itélhetik meg. Ha megmondta volna nekem, hogy
Hernyány házasságot igért, a rut pofámmal a szeme közé nevettem volna s
maga meg lett volna gyógyítva. Mikor a gróf ezt nekem megmondta, azt
kérdeztem tőle, hogy magának mennyibe került a mulatság? Erre a nemes
lélek elámult és nagyan megvetett engem. Nem pénzről van szó, felelte
szárazon. És maga ilyen emberre pazarolja őszinteségét. No ugy-e bár, ez
a Hernyány alaposan kifosztotta magát?
Flóra nem felelt, de Hiéna Péter megértette.
– No látja, a házassági história, egybevetve az örökös henczegéssel,
hogy maga mennyi pénzébe kerül, világos bizonyság, hogy ki akarta magát
fosztani. Ezt persze egy olyan nemes lélek, mint a grófé, nem foghatja
föl, pláne, ha olyan gazdag is, mint ő. De hogy maga nem látott át a
szitán, különben ezt hagyjuk, mert a szerelemhez, mely tuléli a
huszonnégy órát, én nem értek. Most pedig igyék egy kevés tejet.
Flóra tagadólag rázta a fejét.
– Kár, – szólt a doktor, ahhoz, amit most fogok mondani, jó lett volna
erősítenie magát egy pohár tejjel. De hát így is jó. Lássa, kedves
Flórika, maga most nem tudja, mit fog csinálni, ami természetes is. A
réginek fölcsapni, ahhoz maga, fájdalom, már tulságosan jó. Viszont
ahogy a dolog most áll, arra sem fanyalodhatik, hogy remete életet
éljen. Ez két esztendő alatt megölné. A halálhoz pedig, ha az ember a
krizisen tul van már, nincs kedve. Aztán meg a vagyona is meglehetősen
összeolvadt, ugy-e bár? S a szegénységtől is irtózik, van oka rá. Ne
háborodjék fel, épen azt az emléket akartam fölkelteni magában, amely a
nyomorhoz és az én utálatos csekélységemhez füződik. Sohasem is
haragudtam magára; amiért gyülöl, ez olyan természetes, mint az undor
ahhoz az ételhez, melytől az ember elrontotta a gyomrát. Lehet különben,
hogy maradt még annyi, hogy tisztességesen elélhet, de akkor beáll az
unalom, az örökös keserűség a multon s tán a jelenen is. Mert maga szép
lesz megint, tán szebb, mint volt és higyje el nekem, egy szép asszony,
ha még annyira csalódott is a férfiakban, nem élhet meg szerelem nélkül.
Hát aztán mi lesz? Folytatja a régi életmódját és ujra megtollasodik?
Szerencsétlenségre beleesett már az erény, mint a moly a drága bundába s
ez a moly megenné magát, minél jobban mulat. Hát most figyeljen rám. Én
az emberek egymáshoz való viszonyát annyira becsülöm, amennyi örömet az
egyik várhat a másiktól. Elébe tettem mindazt a rosszat, ami vár magára,
hogy egybevethesse az esetleg kevésbé rosszal. Magának férjhez kellene
mennie. Lássa, egészen őszinte vagyok, mint különben mindig.
Lelkifurdalás: nevetség. Ilyesmiről én nem tudok. Ha maga boldogtalan,
én nem törődöm vele. De én is már körülbelül a végét járom. Tudja isten,
már nem izlik az étel, pedig a gyomrom rendben van. Aztán utálom a
változatosságot a szerelemben. Nem hinném, hogy belém is esett volna ez
a moly, de ki vagyok kezdve. Alszom megint, sőt jól esik aludni. És
érdekel a világ. Képzelje csak, örülök, hogy szép idő van. És ha hajnal
felé hazamegyek, a csillagokra nézek: ni, csillagok is vannak a világon,
nemcsak rossz gyomrok. Aztán – no hát jól van – hazudtam, van
lelkiismeretem is. Föltettem magamban, hogy a maga kurájáért nem fogadok
el honoráriumot, mert mégis csak én vagyok az oka mindennek. És lássa,
ha maga meg akarja változtatni életmódját, olyan logikus volna, ha ott
végezné, ahol kezdte. Röviden, Flóra, mediczinának merném mindkettőnknek
preskribálni: legyen a feleségem.
Az utolsó mondatokat kapkodva, bizonyos félelemmel mondta a doktor. Az
arczán is visszatükröződött valami bosszankodó zavar, világosan
látszott, hogy szeretné rejteni a megindultságát, azt pedig, hogy:
legyen a feleségem – csak szemlesütve és mélyen elpirulva merte
kimondani.
Flórát ez a váratlan fordulat mint a kigyómarás érintette. Halvány arcza
szinte elfeketült, utálat és rémület tükröződött rajta vissza. Hiéna
Péter ránézett arra az arczra és ismét megtalálta magát. Az ajkába
harapott, aztán egyet vont a vállán és mosolyogva hajolt Flórához:
– Ugyan igyék egy pohár tejet, az ügy le van tárgyalva.
Flóra ideges erővel fölegyenesedett székében. Arczán némi meghatottság
mutatkozott, oda nyujtotta a kezét a doktornak és halk, elfogódó hangon
szólt:
– Uram, amit ön most mondott, az irtózatos, de nem haragszom érte. Sőt
köszönöm is, mert megismertette velem igaz helyzetemet. Amikor
mediczinának a maga szerelmét ajánlhatja csak, ez a végső. Nincs
menekvés, tudom, csak ezt akarta mondani. Jó azt tudni, már is
megerősödtem tőle. Ami fáj, ami végtelenül elkeserít még, az, hogy én ép
a leghitványabb emberhez kötöttem sorsomat. Eddig – nem kérek érte
bocsánatot – önt tartottam a leghitványabbnak s sajgó szivvel
tapasztalom, hogy még ön is sokkal jobb –, nem, igazi nemesszivü ember
hozzá képest. Jobban ismerem most őt, mint eddig és magát is. Azt
hiszem, ajánlatára nem vár választ. Azt már tudja. De, hogy kettőnk
között a leszámolás teljes legyen s ha nem szokott gunyja volt, amit a
lelkiismeretéről mondott, ime fogja a kezemet. Amit ön ellenem vétett,
azt jóvá tette mai kegyetlen kurájával. Nem gyülölöm többé, a számlánk
ki van egyenlítve, én megbocsátok magának.
Hiéna Péter fogta a neki nyujtott kezet s elgondolkodva nézegette,
akaratlanul meg is simogatta.
– Sovány, nagyon sovány – szólt aztán, mintha nem is hallotta volna
Flóra szavait – de ne féljen, egy hónap mulva megtelik. Maga már annyira
tul van minden bajon, hogy akármelyik szamár doktor is tovább kezelheti.
Hát csak járassa tovább a háziorvosát s Helleynek mondja meg, hogy már
meg vagyok fizetve. Jó mulatást, Flórika!
Mikor fölkelt s egykedvü, lomha járásával az ajtó felé indult, Flóra
mélységes szánalmat érzett iránta. Úgy érezte, hogy nem engedheti így
távozni, hogy néhány jó szóval adósa maradt még.
– Péter! – szólt aztán halkan.
– Parancsol valamit? – kérdezte ez megfordulva.
– Jőjjön ide és üljön még le egy kicsit.
– Ha jól esik magának! – szólt az és az óráját nézve, visszaballagott
hozzá.
– Mondja meg nekem, de igazán, affektálás nélkül, mindegy magának, hogy
visszautasítottam?
Hiéna Péter ránézett ugyanazzal a közömbösséggel, melylyel a kórteremben
a betegségeket demonstrálni szokta:
– Mindegy? Dehogy. Nagyon rossz az, sőt úgy rémlik, mintha fájna. De mi
közöm hozzá? Aki érzéketlenül vágja a mások husát és kaczagja a mások
baját, az silány, ha kivételt tesz önmagával. Különben ez a szentenczia
hamis, mert azt mondja, hogy én nem vagyok silány.
– És mihez fog majd?
– Visszamegyek az orfeumba s megpróbálok valami más italt. Például
absynthet. Aztán a minap egy öreg asszonyhoz hivott egy tacskó
tizenhatesztendős kis lány, aki hálából, mivel pénzük nincs, megcsókolta
a kezemet. Tudja, ez jól esik. A kézcsók. Hát iszom absynthot és
csókoltatom a kezemet, amig lehet. Aztán pedig felfordulok és vége a
komédiának. Szervusz, Flórika, mi már csak akkor találkozunk, ha ujra
rám szorulsz.
S amint megfordult és himbálódzó járásával távozott, Flóra úgy érezte,
mintha megnőtt volna előtte ez az ember és babonás tisztelettel nézett
utána.