meglátták egymás szemében a könnyet. Hirtelen megértették egymást és
sorsuk közösségében barátságot kötöttek.
Az Attila alakja feltünt az udvar végén, közeledett. Nem volt sok idejük
a beszélgetésre.
– Menjen ma be ahhoz az úrhoz, a ki itt betegen fekszik és mondja meg
neki, hogy szükségem van rá. Beszélni akarok vele, de csak akkor, ha az
uram nem látja. Minden reggel korán itt leszek a kápolna körül. –
Megértett?
– Meg.
– Megteszi?
– Meg én.
– Úgy segítse meg az isten.
– És a szűz-Mária.
– Enyje, be szép kis porontyok! szólt elragadtatva az asszony, a mint
Attila közel ért hozzájuk. Aztán elébe ment, megfogta a kezét:
– Gyönyörűek ezek a maga parasztjai!
– Kár, hogy oly nagy zsiványok! jegyezte meg Attila tréfásan. – Nem
szabad – különben – jó arczot mutatni nekik, mert akkor szemtelenek. A
szigor a fő. Kell, hogy az úristent lássák az uraságban, különben leütik
hátulról, kilopják a szemit. Jó lesz, ha maga se igen barátkozik velük.
Azelőtt jobbak voltak, az iskolák, az írás, az olvasás megrontotta a
fiatalabbját.
Attilának az ilyen dolgokban igen határozott elvei voltak s azoktól el
nem tért. Nagyon szeretett beszélni róluk és bár ujságot csak a
lóversenyek idejében olvasott rendszeresen, foglalkozott általános és
különös politikával is. Ez a nap ilyen tárgyu komoly beszélgetéseknek
volt szentelve. Jolán a legtöbb kérdésben igazat adott az urának, csak a
művészeti politikát illetőleg voltak eltérő nézeteik. Attila azt
állította, hogy a művészet elpuhítja a világot és merőben haszontalan. A
tánczosnék és az énekesnék szép mulatság, de csak uraknak való.
Csendesen folyt le egypár nap, kocsikáztak, lovagoltak. Az asszonyka
most tanult, nagy passzióval és azért is, hogy el ne hízzék. Attila
fáradhatatlan volt a tanításban, fölkelt hajnalban, hogy a felesége
makranczos paripáját belovagolja, mielőtt az reggel reá ülne. Vasárnap
pihenőt tartottak, Attila tovább aludt a rendesnél, az asszony meg
lement reggeli misét hallgatni a házi kápolnába.
Az ajtó előtt már ott üldögélt Beéri Laczi, mint egy koldus. Ha csak
ölbe nem hozta ide a huszárja, nagyon nehéz lehetett idevánszorogni.
Most, hogy nem feküdt többé, látszott csak igazán betegnek. A homloka,
mint egy régi koponyáé: sárga és a halántékain mélyen beesett. A szemei
mélyen beesve, mint két fekete üreg.
– Itt vagyok! szólt alig hallhatóan.
– Köszönöm, hogy eljött.
– Mit parancsol?
– El akarok menni innen.
– Úgy lesz.
– Elvisz?
– El.
– De tudja meg, hogy koczkáztatja az életét.
– Tudom.
– És értem! Mivel háláljam meg, mivel tudom meghálálni?
– A mivel akarja.
A két tüzes asszonyszem édes hizelgéssel és odaadó lágysággal nyugodott
meg a viasz-szín férfiarczon.
Befejezés.
Az erdei bogyók piroslottak már, a vadrózsa csipkéjét megcsípte a dér: a
rab asszony még mindig a tervelgetésnél volt. Apjára nem bizhatott
semmit, mert az öreg signoron kiütött rendes perfidiája, roppantul
ragaszkodtt „vejéhez“, büszke volt rá. Bizonynyal elárulta volna
menekülő terveit. Különben sajnálta zavarni is, a derék ember nagy
passzióval adta magát a gazdálkodásra, egy csinos kis fogatot kapott
ajándékba Attilától, egész nap azt hajkurászta. Anyja pedig se nem
látott, se nem hallott a boldogságtól, ebben a csendes életben végre
megtalálta, a mi után élete végeig hiába ábrándozott. Karonfogva jártak
az öreg signorral és a Farkas-család sirboltja mellett kikerestek
maguknak egy gyönyörü és tekintélyes nyugovó helyet. A színész már is
kieszelt egy hamisított nemesi czímert, a melyet a sírkőre kell vésetni
a hálás gyermekeknek.
Beéri Laczin és a parasztasszonyon kívül nem volt senkije, a kibe
bizakodhatott. De az asszony nehezen férkőzött hozzá, Beéri pedig ujra
meg ujra ágynak esett. És Attila, minden vendégszeretete daczára nem
bánta volna már, ha elmegy haza és nem hal meg itt a nyakán. Kitenni
azonban nem lehetett, a míg el nem megy magától.
Jolán mindenfelé leveleket írt, hogy szabadítsák ki, de a leveleket nem
tudta kicsempészni. A szolgaszemélyzet, úgy látszott, ki volt tanítva.
Ez a tapasztalása végképp elkeserítette, írni akart a törvénynek, a
királynak, sírt és jajgatott éjjelente és a mikor Attila kérdőre vonta:
– Mi ez? Miért?
– Borzasztó álmaim vannak, édes! – Azt felelte. És művészete legnagyobb
fokának kifejtésére határozta el magát, hogy az urát felcsalja innen
Budapestre. Egyszerre súlyos beteg lett, elhalványodott és két nap alatt
megsoványodott. Szótlanul feküdt ágyában és tejnél, levesnél nem evett
egyebet. A kör-, orvos- és megyei orvosok nem tudták megállapítani, mi
baja, az egyik valami örvendetes esemény jelzését látta a jelenségekben,
a másik szervi szívbajra gyanakodott, a harmadik – a legfiatalabb – az
összes súlyos betegségek komplikálódásától félt és az urat gyengéden, de
határozottan figyelmeztette a bekövetkezhető súlyos eshetőségre.
Mindhárman megegyeztek abban, hogy a felelősséget nem vállalják és
áthárították egy budapesti és egy bécsi orvosprofesszorra. Föl kell
menni és azokkal konzultálni.
– És nem lehet azokat ide hozatni?
– De igen, hanem, tekintve, hogy napokat kell azoknak itt tölteniök,
hogy obszerválhassák a betegséget, vizitjük egy tekintélyes vagyonba
kerül.
Másnap éjjelre megérkezett mindkét orvostanár. Négy-öt napig figyelték a
beteget, a míg egybehangzóan megállapították:
– A tenger, csak a tenger mentheti meg. Szívbajjal súlyosított idegbaj.
Csak a tenger nyugtathatja és gyógyíthatja meg. Különben elsenyved
lassan, évekig élhet még, de talán, esetleg, csak egy pár hétig.
– Jól van, nem megyünk tengerre, itt maradunk! – mondá Attila, a mikor a
két jóakaratu, de rosszhiszemü férfiu eltávozott.
– Nem megyünk innen sehova – folytatá elhatározott hangon – és ha az
isten úgy akarja, itt meg fogsz halni, eltemetlek anyám mellé és
nemsokára én is lefekszem mellétek!
De Jolánnak semmi kedve nem volt lefeküdni a nagyasszony mellé.
Egyszerre csak elúnta az önsanyargató komédiát, enni kezdett, fölkelt.
Ijedten látta, hogy mily sárgásfehér és mily összetörődött. Anyja
arczának egy-egy vonását fedezte föl a maga képén.
– Megszököm, ha agyonlő, mindegy! mondá magában.
– Hiszen így is végem, egy pár év alatt végem! – évelődött tovább.
És a mi násza első órájától kezdve állandóan gyötörte: a publikum után
való vágy, teljes erejével tört ki rajta. Ha az itt lenne, érte rajongó
ezerkaru szerelmese. A ki bolond belé és a kibe ő belé van bolondulva,
gyermekleánykora óta. Ez a férfiakból és nőkből összealkotott egy
valaki, a ki egyedül tudta igazán felizgatni és ellágyítani az ő „eszes“
szívét. A kihez soha még nem volt perfid, a kivel őszinte tűzzel tudott
szeretkezni. Ez az egy, ez a mind, a kiben benne van a rávigyorgó kopasz
államférfi és a borbélyinas, kinek dús fürjei szájába vannak fésülve…
Ha ez a közönség tudná, milyen sorsra jutott: megindulna és jönne őt
felszabadítani!
Néha képzelődött is, hogy jön. Mint egy keresztes háborúbeli, vagy
operai hadsereg, mindenféle ruhában, százféle fegyverrel. Megrohanják a
rengeteget, megszállják a várat. Attilát megkötözik, őt pedig a fejükön
viszik ki innen diadalmasan.
Ilyen álmai voltak, a mig az ura karjaiba szorította nap-nap után
erősbödő szenvedélylyel. Az asszony gyakori szótlansága és hidegsége,
az, hogy esetről-esetre meg kellett hódítani újra: vad és okvetetlen
szerelmet extázissá forralta föl. Nem mozdult többé mellőle, lemondott a
vadászatról is miatta, egész napon át kínozta és hízelgett neki.
És féltékenységének viziói minden igaz ok nélkül fölrebbentették éjjel.
Felköltötte Jolánt.
– Valaki van itt, valaki fekszik mellettünk, a harmadik.
Az asszony felsikoltott.
– Ki az!?
– Egy halott. Oly hideg a teste, hozzám ér.
– Meg van őrülve! Gyujtson gyertyát.
– Nem. A világosságtól megszökik. Meg akarom fogni. Megálljon, lelövöm.
Leakasztotta a sötétben a mindig feje fölött lógó revolvert és maga elé
lőtt az éjszakába. „Pivit“ sivított át a golyó a szobán és valami
összedőlt.
– A meghalt szeretőd. Az egyik. Újra meghalt! Mondá a férfi elfojtott,
reszkető hangon. Jolán kiugrott az ágyból, kiszakította az ablakot, hogy
segítségért kiáltson, vagy leugorjék az ablakon. De Attila hirtelen
magához tért, világot gyujtott.
– Borzasztó! – mondá felocsudva. Beteg vagyok, orvossal kell beszélni.
Ne féljen tőlem, már elmult.
A vad éjjel után megint egy pár nyugodt nap következett. Jolán rábirta
az urát, hogy aludni menjenek le a földszintre, fent a fák lombjai – a
melyek épp most kezdettek hullani meg-meg érintik az ablakot, zörögnek
és sugdosnak, ettől vannak olyan rémes álmaik.
Attila el volt lágyulva és belenyugodott.
Egyáltalán szelídebb lett az utolsó időben és egy alkalommal ő maga
indítványozta, hogy lent ebédeljenek Beéri Laczinál. Jóízűen
elbeszélgetett a régi pajtással – kivel gyerekkora óta állandóan
háborúskodott – és pompásan mulatott, a mikor az öreg a gyengeségtől ott
előttük elaludt ülve.
Megtámasztotta, behívta a huszárját, hogy vigyázzon rá és a mikor
fölébred, azonnal kognakot töltsön a szájába.
– Néha rá kellene nézni mégis erre a szegény emberre! jegyezte meg
hazamenet az asszony.
– Maga figyelmesebb lehetne iránta! szólt Attila.
Másnap már, – a míg az úr tisztjeit szedte rendbe – Jolán behívatta a
nagy szalónba a beteget.
– Nos, – szólt, azonnal a tárgyra térve. – Ilyen férfi maga! Igy
szabadít meg. Meg kell itt őrülnöm. Egy lovászhoz, egy kocsishoz
szegődöm, az talán megszabadít!
Beéri Laczi aszú kezeibe támasztotta fejét, szomorúan, mint egy megvert
kutya, nézett az úrnő felé és nem felelt. Majd a lábára, a mankójára
mutatott.
– Nem tudok menni. Iszonyú, hogy ezt megértem. Mindennel rendben volna,
csak menni nem tudok! Ha a régi volnék, ha csak egy kicsinyt, egy napra
lehetnék a régi! A szívem, az erős, sohasem szerettem volna még élni és
tenni, csak most, csak most! – A huszárnak kellett ideczipelni a hátán!
Jolán fölemelkedett, jelezve, hogy a vizitnek vége, megfordult és
szótlanul ment a másik szoba ajtaja felé.
– Mit tegyek, mondja, mit tegyek? szólalt meg Beéri könyörgő hangon.
– Azt nem tőlem kell kérdeznie! felelte közönyös hangon az asszony.
– Jól van. Tudom! mondá csendesen a férfi.
Jolán visszafordult hozzá:
– Mit fog tenni?
– Lelövöm, hátulról, mint egy orgyilkos. A mikor elmegy mellettem. Ha
mást nem tudok. Legyek gazember. Leszek az.
– Ne tréfáljunk, kedves úr – szólt Jolán és a Beéri László vállára tette
a kezét – nekem semmi kedvem tréfálni. Tud-e elvinni innen, igen vagy
nem? És mer-e elvinni, van-e bátorsága, nem vagy igen?
– Van. És ha megölöm?
Az asszony vállat vont, mosolygott, megmutatta az apró fehér fogait:
– Bolondság. Maguk nem tudnak egyebet: „megölöm, lelövöm, végzek vele!“
Elég volt nekem ezekből az otromba férfiasságokból. Aztán nem is meri,
nem is tudja, hamarább ő magát. Mihelyt meglátja, hogy maga mocczan, –
vége!
– Hát ne lássa meg!
Az asszony leült, elfordult a beteg embertől, oly mélyen és önfeledten
gondolkozott, hogy szabadon ránczolta össze homlokát, a mit csak akkor
mert megtenni, a mikor egészen és biztosan egyedül tudta magát.
Gondolatainak eredményét szokatlan hevességgel fejezte ki.
– Nem akarom. Értsen meg, nem akarom. És ha meg nem igéri, hogy letesz
minden rossz gondolatról, én magam fogom Attilának elárulni! Valami
másat, eszeljen ki valami másat és én…
Többet nem mondott, lehajtotta fejét és gyorsan elhagyta a szobát.
A leromlott gavallér sárga szemeit egypár pillanatig utána mereszté,
fölállott nagy nehezen, roskatag vállain egyet vont és kibotorkált a
helyről, a melyben nehéz akáczillatot hagyott az eltünt asszony.
Egy ujabb terv megállapítását vagy legalább is a megbeszélését Attila
megakadályozta. Nagy zene-bonát csinált a kastélyban, a mely őt magát,
de a Jolán egyetlen segítségét, a „vetélytársnét“ is elfoglalta egy-két
napig.
Az úr hirtelen elhatározta, hogy az asszonytól elveszi a gyerekeit és
beadja Egerbe, részint a papokhoz, részint az apáczákhoz. Még se akarta
tűrni, hogy paraszt legyen a tulajdon véréből? Megszállta a szeretet, el
akarta ismerni őket, vagy gondoskodni akart róluk? Vagy egyszerűen nem
akarta többé látni azokat maga körül, a piros ártatlan képeikkel, az
eleven vádjukkal? Belátta, hogy czinizmus és frivolitás a maga törvényes
házasságának terrénumán belül tartani őket? Mindezt nem lehetett tőle
tudni, mindezt nem merte tőle megkérdezni senki.
Fogatott. A gyerekeket föltétette a kocsira. Egy uradalmi irnok és a
felesége ünneplő ruhában felültek a kicsikék közé, a kik igen meg voltak
szeppenve, nem tudták, mi történik velük, valami rosszat sejtettek, mert
az anyjuk a nagykendőjét a fejük fölé borítva, folyton siratta őket, sőt
biztatta a sirásra a kicsikéket is:
– Ijajajajaj! már tőletek elveszik a szülőanyátok, az édes tejetek, a
meleg dunnátok!
A lovak türelmetlenkedve ficzánkoltak, – igások voltak pedig csupán. A
kocsis elunta:
– Menjék kend már, ne óbégassék!
Végre is le kellett venni, erőszakkal leemelni a bricska fölhágójáról. A
lovak megindultak, az asszony majdhogy a kerék alá nem került. De
feltápászkodott, utána futott a kocsinak és felkapaszkodott a
saroglyára. A kocsis hátrasuhintott az ostorával, de gyengén, a szíjj
épp csak megcsípte az aszszony arczát.
Hátravágódott a homokba és ott elterülve rítt és jajgatott, a míg csak
az irnok bricskájának ismerős zörgése hallatszott. Jó emberek szedték
föl, vitték haza, megnézték, van-e kenyere, szalonnája, vize; elvették,
a mi tűziszerszámot, pár pakli kénes masinát találtak a ládája fiában,
aztán rázárták az ajtót. Két napig el volt bent csendesen, akkor
kinyitották a házat, nehogy még bolondjába valami kárt tegyen magában.
Nyugodt volt, könnyeit kisirta, sőt fölkívánkozott az uraság elé, hogy
beszéljen vele.
Föleresztették, de csak az asszonyt találta. Nem sírt azelőtt sem, csak
csendesen, hiányosan elmondta, a mi történt.
A két asszony beszélgetett egy keveset.
– Az én sorom se jobb, nem jobb az én sorom se – mondá Jolán.
– Hát miért nem tetszik szíveskedni másítani rajta? – kérdé a
parasztasszony, alamuszin nézve maga elé.
– De mivel, de hogyan?
– Vannak füvek…
Jolán körülnézett, fölemelte az ujját:
– Csitt! Te meg mernéd tenni?
– Hogy meg-e? Inkább ma, mint holnap?
– Hozzál nekem olyan füveket.
– Milyeneket? Mert nem egyféle. Van olyan, a mely az illetőnek a szivét
odafordítja, ahhoz a bizonyoshoz, a ki megfőzi. Van olyan is, a kitől
elalszik, a ki megcsittitja. Meg, a ki megöli.
Hozzál mind a háromból.
– Együvé tessék főzni, úgy a legerősebb.
– Felét magamnak.
– A felét másnak!
– Jó, jó, csak eredj!
Kituszkolta a szobából, nehogy az ura meglássa. Erős és gyors lépteit
hallotta közeledni. Gyengén összeborzadt. A mérgezés gondolata, mintha
egy nagy pohár nehéz bort ivott volna meg: fölizgatta az öntudatát,
megszédítette egy kissé, kínozta és gyönyörködtette is egy kissé.
Attila virágokat hozott neki, sziklakrózsát és szines gyopárt a
bérczről. Kint járt ma a rengetegben, de csak suttyomban; a kastélyban,
a felesége is, azt hitték, hogy otthon van. Még mindig tele volt óvó
rendszabályokkal, a féltékenység legfurfangosabb rigolyáival. Pedig
Jolán – látszólag – már egészen megadta magát. A levélírási
kisérletekről lemondott, meglapult és hízelgett, mint az úr akármelyik
agárja Attilának. Nyaka köré fonta karjait, el nem eresztette, a szeme
villogott, a fogait csillogtatta és mosolyogtatta, az ajka tüzes és
piros, mint a zsarátnok.
Attila meglepődve nézett reá, kémlelte.
– Te valami rosszat forralsz ellenem!
– Azt én.
– Mit?
– El akarlak égetni.
– Hogyan?
– Igy.
– Legyen, de te is.
– Én is.
Az asszony szobájában ebédeltek, ott is vacsoráltak. Vacsora után egy
pár perczre kiment Jolán, hogy átöltözködjék. Lenézett az ablakon. A
sötétben, a fák alatt gyönge köhögést hallott. Leszólott:
– Maga az, Beéri?
– Én. Hajnalban megyünk. Négy vasderes, enyém, itt lesz. Ablak alatt
megáll. Még sötéttel, az ablakon kijön, megfogjuk, beül. Azzal el.
Kapukulcsot huszár ellopja. A míg ő befogat…
Többet nem beszélhetett, a köhögés elfojtotta a torkát, félni is
kellett, hogy jönnek. Az asszony épp csak igent intett a fejével.
Beéri Laczi még utána köhögte:
– Bort, fő a bor, mézes bort neki…!
Édes és illatos borokkal, kristályos és pókhálós palaczkokkal volt
telerakva az asszonyszoba toilette-asztalja. A legnagyobb családi
kincsből, a negyven éves hegyaljai aszuból az utolsó üveget hozatta fel
Attila. Az ezüst hütőben kokettül mozgott a pezsgő arany főkötője.
– Ma kezdjük a lakzit, ez az igazi! Mi ketten! Különösen széles kedve
támadt Farkas Attilának és annál vidámabban, minden tartózkodás nélkül
adta meg magát a jókedvnek, mert látta, hogy az asszonyka már is
mámoros. Franczia kuplékat énekelt, kaczagott a legkomolyabb szón,
utánozta közös ismerőseiket és egyszerre – lehunyta a szemét, elaludt.
Az ura virrasztani próbált fölötte egy darabig, biztatta, korholta, de
az ő fejét is lebirta és lenyomta a mámor, elaludt. Aludtak, a mig a
gyertyák tövig égtek, vak éj lett körülöttük. A férfi hangos és izgatott
lélekzése hallatszott csupán. Az asszony mintha nem is lélekzett volna.
Most mintha valami tompa zörgés hallatszott volna a holt-néma
éjszakában. Utána egy rövid suhogás, mint mikor a ruha lecsuszik a
széken. Egy gyenge nyikorgása az ablaknak és Jolán – ült a kocsin egy
parasztszűrbe beburkolva.
Túl voltak a templomon, egy negyedóra is eltelt, a mikor Attila
fölrebbent és észrevette, hogy az asszony hiányzik. Egy pár perczig mint
az őrült kergette a kastély szobáiban, szólongatva haragosan, majd
szeliden, fölvert mindenkit, leküldött Beéri Laczihoz is, hogy keljen
föl. Jelentették, hogy se az, se a huszárja nincsen az ágyában. Egy
siket kukoriczacsősz jelentette – csak úgy véletlenül – hogy a nagyságos
asszonynak talán méltóztatott elutazni, a Beéri nagyságos négy
vasderesén. Attila a lovagló korbácsával végig vágott a hírmondó fején,
aztán elordította magát:
– Fegyverre, vasvillára, lóra!
Pár percz mulva öt fogat állott készen. Az egyikre az öreg signornak is
rá kellett ülni, hogy keresse a leányát. (Különben ő kiabált a
legjobban.) Attila maga nyeregbe kapott, izgatott parancsokat osztott:
– Utánnam. A ki meglátja, kiáltson megállj! Ha meg nem áll, lőjetek.
Elébb az embereket vegyétek czélba, aztán az asszonyt.
Még alig virradt, a mikor rábukkantak a menekülőkre. Attila látta meg
őket legelőbb, azok vissza se néztek. A míg az aszszony finom füle
meghallhatta a ló patkójának dobbanását, visszafordult, megismerte az
urát. A négy deres most még jobban kezdett vágtatni, a távolság nem
fogyott, de növekedett közöttük. Attila most fordított egyet a lova
kantárszárán, nekivágott tarlónak, dohányföldnek, ároknak, hogy rézsút
elejükbe kerüljön. Egy kissé elszámította magát, a hátuk mögé került, de
már csak tíz, tizenkét ölnyi távolság választotta el őket egymástól.
Elkiáltotta magát, a hogy csak tudta:
– Megállj!
Nem kapott feleletet.
– Megálljatok, vagy meghaltok! – ordította torka szakadtából és
nyeregkápájából kikapta pisztolyát.
Egy sárga fej fordult feléje hirtelen; a Beéri Laczi koponyája. Aztán
egy vadászfegyver dupla csővének a csillogását látta. Többet nem látott,
a Beéri Laczi fegyvere eldördült, ő meg kiejtette kezéből a magáét és
lefordult a ló nyaka fölött. A lábai beleakadtak a kengyelbe és a
lövéstől megvadult paripa vagy ötven lépést így vágtatott vele a
harmatos füben, a friss világos hajnalban. Végre észrevette, hogy mi
történt, egyet horkolt és megállt. Fülét hegyezve, nyerítve őrizte az
ura holttestét, a míg a két parádés pejen a signor megérkezett.
*
Jolán nem támasztott örökösödési igényeket. Beéri Lászlót egyszer
meglátogatta a börtönében. Az elesett gavallér csakugyan, végképp a
végét járta már. Egy pár szivart kért az asszonytól, adott neki és
elhatározta, hogy Bécsből koszorut küld, rózsa- és nefelejtskoszorút, ha
meghal a szegény gentleman.
Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
34 |mezteten vállaira |meztelen vállaira
39 |főtem-lom alá |főtemplom alá
55 |mosolyogva, néman |mosolyogva, némán
69 |Tünder Ilona nagyon |Tündér Ilona nagyon
70 |nőlne.“ Azonban |nőlne. Azonban
84 |őkel hallgatni |őket hallgatni
95 |VI. |XI.
115 |energiája Tünder |energiája Tündér
126 |„Mamám én Jó vagyok!) |„Mamám én Jó vagyok!“)
145 |suttogva kozzátette |suttogva hozzátette
145 |szokszor szokatlan |sokszor szokatlan
146 |Edes, álmos |Édes, álmos]