soha senkinek sem valék irigye, őt irigyeltem, nem kedves néném
vonzalmáért, mert azt kiérdemelni szent kötelességemnek éreztem, de
irigylém tőle Angeliquet, mert ennek szívéhez utamban állt.
– Te szereted Angeliquet? – kérdé hévvel Valeria.
– Némán, lemondással, és gyakran kétségbeeséssel szivemben.
Pillanatra Valeria arcza kiderült, Gyulát megölelé, aztán ismét
elkomorodva sóhajtá:
– De Angelique?
– Igen Angelique? – viszhangozá Gyula, s szomoruan lankasztá fejét
mellére.
– Bátorság! – biztatá nénje – anyja részeden lesz, én ott vagyok, a
többi ügyességedtől függ.
– Vigasztaló angyalom! – rebegé reszkető hangon Gyula, s térdre omolva
voná ajkihoz Valeria kezét.
– Ma nálam ebédelsz, s délután együtt látogatjuk meg Pálmayékat.
– Egészen boldoggá tesz.
Valeria sietett az ebéd iránt új intézkedéseket tenni, ez alkalommal az
elszomorodott társalkodónőn is megesett szíve, mosolygott egyet rá,
megcsókolta, s szent volt a béke.
Ez alatt Pálmayéknál is családi tanács folyt.
A bárónő szobájába gyültek.
Hárman voltak, mind hármuk arczán levertség ült.
Vizeki Kázmér felett már el volt döntve az itélet.
A Dell’Orto-féle reményekkel hallgatott Angelique, mert elhallgatta a
kis történetkét is, mely őt, nem Kázmért tevé hibássá, sőt el volt
magában tökélve, ha Kázmér elég lovagiatlan leend azt leleplezni, ő
tagadni fogja, s kész Kázmért szemtől szembe rút rágalommal vádolni, de
erre nem volt szüksége. Angelique tehát a szánalomig szomorún, s
kétségbeesésig hallgatagon ült.
Pálmay érthetlen szavakat dörmögött, s oly képet csinált, mintha azon
száz és száz redő, mely homlokát borítja, ugyanannyi aggodalmas
gondolatok küljele volna.
A bárónő büszke tartásához még a szomorú körülmények közt is hű maradt;
halaványan, hidegen s daczos tekintettel állt, jobb kezét álla alá
fektetve, úgy hogy mutató ujja szeméig felnyúlt, s bal kezét egy bársony
támszék karján pihentetve, szólt.
– Végső erőnket meg kell feszíteni, ezt egyetlen gyermekünk boldogsága
kivánja.
– De ha már nincs erőm – ellenveté Pálmay.
– Kell, és ez legyen utolsó.
– Hányszor volt már utolsó?
– Ne alkudozzunk, ez nem illik hozzánk. Házunk fényéből egy szikrának
sem szabad eltünni, különben a mende-mondák ártalmunkra lehetnek.
– Hallgass meg – mond levert hangon Pálmay – szükséges, hogy te is tudj
mindent; adósságim meghaladják vagyonunkat, s utolsó időben csak azzal
tartám fel házunkat, hogy leányom a gazdag Valeria örökösének van
eljegyezve. Képzelhetitek, ily remélhető tőke minő kamatokat emészt.
Most már nem tudom, minő biztatással kerüljem ki a csődöt.
– Annak nem szabad megtörténni. Eltitkoljuk a történteket, s Angelique a
csőcselék előtt ezentúl is marad a gazdag örökös arája. Biztasd őket
szóval, esküvel, személyes jótállással, s tőled kitelhető minden
eszközökkel, s pénzt teremts még, ha mindjárt a föld fenékéből is.
Pálmay oly képpel távozott, mint egy magyar szolga, ki szót sem tud
angolul, s London közepette ura elküldi barátja felkeresésére, kit inasa
nem ismer, s lakszámát maga sem tudja, tehát a szegény ficzkó még arra
sem számíthat, hogy három millió ember közt véletlen találkozik vele, de
ellentmondani nem mer, tehát távozik.
Ketten maradtak, a bárónő és leánya.
És mit határoztak?
Nagy dolgot: hogy ezután Zárai Gyulára kell a hálót kivetni.
Ehhez nem sok erőfeszítés kellett, mert Zárai Gyula terveivel
összevágott, s azért bátran a maga folyamára engedhetjük a dolgot.
Zárainak volt ugyan egy elintézendő komoly ügye, miről annak idején
említést teszünk, de ő vállalkozó szellem, s ez legkevésbbé sem
akadályozá előre haladni.
A szobaleány egy kitanult, óvatos, s előnyeit ügyesen kiaknázni tudó
teremtés volt. Kevéssel ezelőtt Döme tíz forint kisérettel egy levélkét
kézbesíte neki Kamilla számára. A szobaleány elfogadá mindkettőt, s
aztán okoskodni kezdett.
– A tíz pengő mindenesetre enyém, ezt zsebre tehetem, most a levélről
van szó, kinek adjam? Ha Kamillának adom, nem várhatok semmit, sőt
megeshetik, hogy nem fogadja el, aztán zaj támad belőle, s engem
elkergetnek; Kamilla nem kapja. Angelique legfeljebb összeszid, s szemem
közé dobja, mert nem neki szól; itt várhatok ugyan valamit, de rosszat.
A bárónő megdicsér hűségemért, tán meg is jutalmaz, ha egyébbel nem,
bizalmával, mi egy ügyes szobaleány kezében szinte sokat ér. El van
határozva, a levelet a bárónő kapja.
E nemes szándékkal lépett a bárónő szobájába.
– Nem tudom – kezdé, reszketést és bárgyú kinézést szinlelve – jól
cselekszem-e, midőn méltóságodat terhelem e dologgal, de egyszerű eszem
azt mondja, ha igaz és jó ügy, miért akartak megvesztegetni?
– Csak a dologra.
– Hát, Vizeki ő nagysága egy levelet küldött, melyet inasa azon
kikötéssel adott, hogy titokban kézbesítsem.
– Kinek? – kérdé a bárónő és Angelique egyszerre.
– Kamilla kisasszonynak.
– Lássam, lássam – sürgeté a bárónő.
– Kamillának?! – csodálkozék Angelique.
A szobaleány átadá a levelet, s a nyert parancs következtében
szemlesütve távozott.
A bárónő indulatosan bontá fel a levelet, s lélekzet után kapkodva
olvasá:
«Üdvet és szerencsét Kamillának. Tegnap óta lelkem viharos tenger,
melyen egy gondolatom, mint veszélyben forgó hajó, hánykódik; hajótörést
fog-e szenvedni, vagy a boldogság kikötőjéhez szerencsésen elér? ez
kegyedtől függ, mert e gondolat nem más, mint kegyedet bírni.
A köztem és Angelique közt lefolyt esemény kegyed előtt hihetőleg
rejtély marad, ezt azért említem, hogy e sorok irásáért mentve legyek,
mert én többé azon házhoz nem mehetek, s így miként kérhetném, hogy
ártatlan szívét óvja meg számomra, ha gondolja, hogy véghetlen
szerelmemet csak némileg viszonozni képes.
Az ég oltalmát kérem kegyedre. – Vizeki Kázmér.»
– Minden meg van fejtve! – kiáltá Angelique.
– Hányszor mondtam, hogy ez kígyó. No de kitépem fullánkját, s jót
állok, itt többé nem fog senkit megsziszegni.
A bárónő Kamillát hivatá.
A kedves gyermek szemeiben, vonásain oly ártatlan fény ömle el, minőt
nagy festész angyalainak adni szeretne; mosolya kifejezé szívének azon
tisztaságát, melyhez nem fért még soha sem bűn, sem rossz szándék.
Megjelenése képes lett volna a legellenségesb indulatot lefegyverezni,
de nem a vele szemben álló hölgy boszúját.
Angelique lenéző tekintet és megvető mosolylyal fogadá az érkezőt.
A bárónő két araszszal magasbra üté fejét, s hallatlan magasból tekinte
alá a szerény leánykára, ép mint a karvaly, midőn áldozatát kiszemeli, s
rá lecsapni készül; le is csapott, kifeszíté éles körmeit a remegő
madárkára, hogy irgalom nélkül széttépje.
– Kedves néném parancsolt – rebegé Kamilla.
– Így nevezni engem, megtiltom, becstelen!
Kamilla oly képet csinált, mint a gyermek, ki az ég dörgését hallva, nem
képes felfogni, honnan jő? Remeg, maga sem tudja mitől? Arczáról minden
életszín elköltözött, s szoborként állt ott, szép szemeiben egy nagy
kérdőjellel.
– Az irgalom – folytatá Pálmay bárónő – ide befogadott, saját gyalázatod
elűz. Félóra mulva ne mutasd magad e háznál, poggyászod majd
elvitetheted. E levél mindent megfejt. – Ezzel a levelet átadá.
Kamilla gépiesen elvette, és mozdulatlan maradt.
– El innen! – rivalt rá a kőszivű bárónő.
És Kamilla, mint egy alvajáró távozott, ereiben a vérkeringés megakadt,
idegeit zsibbadás fogta el, s kevésbe mult, hogy eszméletét nem veszté.
Gépileg emelé fel kezét a levéllel, s szemei önkénytelen a lapra estek.
Mintha zsilip nyilt volna meg ereiben, oly sebességgel tódult vére
szivéhez s onnan fejébe; halavány arcza hirtelen lángvörös lett, s egész
testében remegni kezdett. A lapon Kázmér nevét olvasá. Hirtelen átfutá a
levelet, s könnyüi, mik eddig kebelét nyomták, megeredtek.
Tíz percz mulva az utczán állt.
X. (Szomorú kilátás.)
Helyzetének egész súlyát csak most kezdé átérezni Kamilla; nem tudta,
merre induljon, kinél keressen menedéket, s mit kezdjen? – Öntudata
lassanként ébredezett, de ép oly mértékben nőtt kétségbeesése. Minden
rokon, barát, sőt ismerős nélkül az utczára taszítva, rettenetesen érzé
magát. Kendőjét szemére nyomta, a kapu falához dőlt, s míg könnyüinek
szabad folyást engedett, érzé, hogy a világ kering vele.
A kiváncsi elmenők kérdéseikre nem nyertek választ; hallotta is ő, hogy
hozzá kérdéseket intéznek, tudta is ő már, hogy hol van?
Legyen az szenvedés, vagy öröm, szerencsétlenség, vagy komédia, azt
ácsorgó tömeg veszi körül, e sorsot Kamilla sem kerülheté el.
A végzetteljes levél még tán kézbesítve sem volt, midőn Kázmért szörnyű
nyugtalanság lepte meg; bánni kezdte tettét, s mintha sejtené, hogy
Pálmayéknál valami kellemetlen történt, vagy pedig azon ösztönből, hogy
Kamillát meglátja, arra vette útját. A ház közelébe érkezvén, látta,
hogy sok ácsorgó gyülekszik a kapuhoz. Mint húsz ember közül
tizenkilencz tenné, ha nem is mind kiváncsiságból, de azon szándékból,
tán segélyt nyujthat, oda tekinte. A meglepetés felkiáltásával tört
magának utat, oly erővel, hogy az ácsorgók csak úgy hulltak
jobbra-balra, s ő pillanat mulva a siránkozó előtt állt. Gyöngéden
megfogá kezét, s érzésteli hangon mondá:
– Kamilla!
A hangra Kamilla összerezzent, kezét lekapta szemeiről, pillanatig merőn
tekinte Kázmérra, azután könnyüit letörlé, s lázasan szól:
– Önt őrangyalom küldé. El innen, el!
Kázmér rádördült az ácsorgókra, s abban a pillanatban oszlani kezdtek.
Hangja csaknem dallamos zengzetűvé változott, midőn Kamillához fordulva
szólt:
– Az egekért! minő helyzetben találom kegyedet?
– Mit mívelt ön? – sóhajtá Kamilla, a levelet mutatva.
– Tehát ez tette oly szerencsétlenné? – kérdé búsan Kázmér.
Kamilla fájdalomteljesen igenlé.
– Úgy bocsásson meg vakmerőségemért – esde Kázmér – s feledje el az
egészet.
Kamilla tagadólag rázta fejét.
– Oh Kamilla! ha bocsánatát bírom is, marad még fájdalmam elég, mihelyt
szerelmem visszautasítja.
– Más, egészen más! Én földönfutó vagyok – zokogá Kamilla. – Vezessen el
innen, mert míg e ház közelében vagyok, nincs erőm beszélni. És mintha
az igen természetes volna, Kázmér karját elfogadá. Első pillanatban úgy
érzé magát, mint a vízben fuldokló, ha kősziklába fogódzva, remélni
kezd. Eleinte ingadoztak léptei, s karja remegett, de lassanként
visszatért ereje, s a mint biztosabbak lettek léptei, beszéde is
összefüggőbb lőn, s így végre megtudhatá Kázmér a történteket.
– Kamilla! – szólt rövid gondolkozás után Kázmér – rendkívüli eseteknél
gyors elhatározás kell. Akar-e nőm lenni?
– De uram!
– Nincs időnk szertartásoskodni, azt tudja, hogy imádom, azt is tudja,
hogy el kell helyeznem, de elhelyezhetem-e másként, mint arámat?
– Tehát csak e keserű szükség…?
– Nem mondám-e, hogy imádom? Tudja meg hát, miszerint legforróbb vágyam,
kegyedet bírni, hogy e boldogságért lemondok minden egyéb reményeimről,
s kész vagyok nélkülözéssel, sőt nyomorral is szembe szállni. Én nem
igérhetek kegyednek fényes életet, de mélyen szerető szivet igen.
– Hát nem-e ez az élet költészete?
– És e költészetért egy anyagi jólét reményéről lemondana úgy, mint
lemondok én kegyedért egy nagy örökségről?
– De nem fogja ezt megbánni valaha?
– Ha kegyedet oldalamnál bírom, esküszöm, soha!
– Kázmér! én önnek hiszek.
– Higyjen is, mert e pillanattól kezdve én vagyok kegyednek legközelebb
az egész világon.
– És egész világom.
– Köszönöm Kamilla. Isten meghallgatott minket, mert midőn elhatározásra
jutánk, épen szentegyháza előtt leljük magunkat. Térjen be Kamilla,
imádkozzék és várjon itt rám, én elmegyek, hogy szeretett arámat
rokonkebel és társkarok fogadják.
– Kázmér! térjünk be együtt, s egymás mellett boruljunk le Isten előtt
szent kegyelmet kérni.
– Igaza van Kamilla.
Beléptek, s miután szent fogadással egymásnak eljegyzék magukat – mely
szertartásnál Isten volt csak a tanu – Kázmér imádságba mélyedt aráját
az egyházban hagyva távozott.
Az öreg Pálmay fáradtan, elcsüggedve érkezett haza, hiába zörgetett,
hiába igért, nem tudott már pénzt teremteni, kimerült minden forrás.
Karszékbe veté magát, és nagyot készült pihenni, de meghallá, mi történt
a háznál, s szegény Kamilla sorsa megindítá. Küzdelmesen felvánszorgott,
kalapját fejébe nyomta, s fáradt testével botjára nehezülve, mély
sóhajok közt újra megindult. Az utczára érkezvén, jobbra-balra
tekintgetett.
– Vajjon merre ment? – sóhajtá – szegény árva! mi lesz belőled?… de én
el nem hagylak, s e küszöböt át nem lépem, míg biztosságba nem
helyeztelek. – És nemcsak nehéz lábakkal, de nehéz szívvel is elindult;
ősz pilláin néha egy-egy gyöngyszem villant meg, mely rövid ragyogás
után lepergett, redős arczán fényes, s fehér mellényén szürke vonalt
hagyva maga után. Nem kérdezett senkit, hanem csak ment, merre ösztöne
vezeté; hitte, hogy keresésének sikere lesz, azt is hitte, hogy nem
lesz. Inkább bízott a véletlenben, mint saját ügyességében, s azért
meggondolás, terv vagy tudakozódás nélkül barangolt szerte-széjjel.
Kázmér egyenesen Valeriához vette útját, még pedig oly sietséggel, hogy
néha lélekzete elmaradozott.
Valeria addig várakoztatá, míg ez türelméből kifogyván, látogató-jegyére
irá: «Kegyes meghallgatásért a legsürgetőbben esengek.» Ennek
következtében méltósággal, hidegen és büszkén jelent meg, mint egy
nyugalmazott udvarhölgy XIV. Lajos korából.
– Egyetlen nyájas vonást, a mosolynak csak egy sugarát esdem, hogy
bátorságot nyerjek, mert soha sem volt rá több szükségem, mint e
pillanatban – esenge Kázmér. – Oh drága néném! ne tagadja meg nemes
szívét, s legyen könyörületes.
– Mennyi adósságot akarna az urfi megint velem kifizettetni? – mond
gúnyosan Valeria.
– Hála Isten! – viszonzá Kázmér – arra soha sem számítottam, s ha
történt, véghetlen kegye fedezé fel könnyelműségem utait, áldott legyen
érte jó szíve. Most azonban gyöngédebb indulatát a könyörület más nemére
hívom fel; tudom, ismerem nemes lelkét, ha a legidegenebb teremtést az
egész világtól elhagyva, rokon, barát és fedél nélkül látná, megindulna
rajta, s hajlékába fogadná, tegye ezt nővére fiáért, s fogadja be annak
aráját, ki az utczára kitaszítva, e pillanatban Isten oltalma alatt
várja követségem sikerét. Az Isten irgalmára kérem, fogadja be.
– Minek tartod házamat?
– Mindenesetre méltónak, hogy nehány hétre befogadjon oly ártatlan
angyalt, mint Kamilla.
Valeria indulatosan ugrott fel, s haragtól reszkető hangon mondá:
– Köszönd a multaknak, hogy cselédimmel nem dobatlak ki. Ily kalandoros
szövetségbe akar vonni engemet egy oly kis elvetemült szemtelenért.
Most Kázmér ugrott fel, szeme oly szikrát vetett, hogy Valeria
visszadöbbent. Kis szünet után reszkető ajkakkal tördelé:
– Ön az egyetlen teremtés széles e világon, ki büntetlen ejtheté ki ezt
ajkain. Éljen boldogul! – és elrohant.
Valeria úgy érzé, mintha e pillanatban szíve körül valami megszakadt
volna, gyengülten esett vissza pamlagára. Eddig volt reménye, hogy
Kázmér és Angelique közt a viszonyt helyrehozhatják, mert az egészet
erősb szerelmi összezörrenésnek tartá, mit igéretek, rábeszélés,
szerelemféltés, s Isten tudja, minő asszonyi szerek által
kiegyenlíthetőnek vélt és remélt;… de most látta, hogy tökéletes törés
van, mi annyi szép ábrándait, oly boldog reményeit teszi semmivé,
könnyekben tört ki, feledé kimélni arczbőrét, nem gondolt érzékeny
szemeivel, és sírt, keservesen sírt. Mint édes anya kedves gyermekétől,
oly nehezen vált ő meg az eszmétől: Angelique és Kázmérban örököseit
látni; azt hitte, nem éli túl e csalódást, s Kázmér hálátlansága sírba
viszi. Elfedett szemekkel bánatába merülve sokáig tünődött; midőn
öntudatra ébredezett, s szemeit lassan felnyitá, ott térdelt lábainál
Zárai Gyula, részvéttel függesztve szemeit elszomorodott nénjére.
– Kérem az Istent – sóhajtá áhitatos képpel, s megindult hangon Gyula –
hogy adjon nekem tehetséget drága nénémet megvigasztalni.
Valeria két karjával átölelé Gyula fejét, s égő homlokát homlokához
nyomva, új zokogásban tört ki.
– Nem fogsz-e te is hálátlanul elhagyni?
– Előbb szivemet tépjék ki, s ereimben a vért változtassák vízzé.
A jó viszony a két rokon közt szilárdulni kezdett, s Gyula
szerencsecsillaga mindinkább előtérbe nyomult.
Kázmér lecsüggesztett fővel haladt az utczán; nagy gondok nyomták
lelkét, s erős felelősség feküdt vállain. Merre forduljon Kamillával?
Kinek oltalma alá adja? S ha merült is fel kivihető eszméje, mint
például az, hogy nevelő intézetbe vigye, azon kérdés támadt benne: minő
szemmel fogadják ott? s mint fognak vélekedni oly leányról, kit fiatal
ember vezet oda, ki se nem rokona, se nem gyámja; s ha őszintén
bevallana mindent, ha elhinnék is a valót, fogja-e valamelyik főnökné
intézete hitelét veszélyeztetni oly lépéssel, mi által talányokra,
félremagyarázásokra, s a rossz akaratnak rágalmaira tért nyisson?…
bizonyosan nem. Ki nyujt segédkezet vagy ad jó tanácsot? Minden felől
szomorú kilátás.
Így tünődve ment, s egy fordulónál úgy beleütődött valakibe, hogy
mindkettőjük kalapja földre repült.
A két elmélázó összetekintett.
Kázmér hirtelen felkapta kalapját, s futni akart, de Pálmay, mert ő
volt, visszatartóztatá e szókkal:
– Öcsém, Kázmér, hát vétettem én ellened?
– Soha!
– Hogy a házasságból nem lett semmi, sajnálom, de ki tudja, mint ütött
volna ki? Pedig én óhajtom, hogy boldog légy.
– Köszönöm.
– Tudod-e, mi történt nálunk?
– Képzelem, sok jogos és jogtalan megtámadás ellenem.
– Az a legkevesebb, a mennyiben, reménylem, nem sokat gondolsz vele, de
Kamilla, szegény Kamilla, ő oda hagyá házunkat.
– Azaz kiüzetett.
– Tudsz valamit róla? Kérlek, vezess nyomába, mert én el nem hagyhatom
őt.
– Tehát vissza óhajtja vezetni?
– Azt legjobb szeretném, de nőm most nagyon ingerült, később tán
sikerülni fog, de most más módról kell gondoskodnom.
– Én már gondoltam.
– És tudod hol van?
– Hozzá vezetem önt.
Mindkettő lelke megkönnyebbült; Kázmér megtalálta azt, kire helyzetében
legnagyobb szüksége volt, s Pálmay Kamilla nyomára akadt.
Karöltve haladtak, s útközben Kázmér elmondá tervét, mi Pálmaynak
rendkívül tetszett.
Midőn az egyházba léptek, Kamilla fejét összekulcsolt kezeire hajtva,
imádkozott.
XI. (Egy fiatal leány diadala.)
Legemelkedetebb foglalkozás az ima; mily nagyszerű az, hogy milliók és
milliók gondolatai egy szellemvilág trónjánál találkoznak! Ifjú és vén,
úr és szolga, király és koldus, ellenség és barát eszméi itt egyesülnek;
nincs sorozat, nincs elsőség, a mint szívből fakadvák, egyszerű vagy
virágos kifejezésekben, azonnal oda jutnak.
Kinek a földön többé nincs reménye, reményt keres az égben; kit sorsa e
földön üldöz, vigaszt kér az égtől; kit elhagytak az emberek, Isten
oltalmát esengi.
Mennyi fájdalmat, mennyi kétségbeesést enyhít az ima! Ellensége is az
emberiségnek, ki hitében akarja megrendíteni.
Imában lelkünk felszáll a szellemek mindenségéhez, azon örökké fénylő
tűztengerhez, honnan lelkünk, mint szikra, lepattant, hogy tovább
gyujtson és világítson e földön is.
Az emberi lét nemesb része a szellem. Hol a lélek erős, sokat elbir a
test. És mi táplálja, mi erősíti a lelket? Bizalom az éghez, közeledés
az Istenhez, remény a túlvilágban, s ez az ima.
Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját, s mintegy megvigasztalva a szent
malaszt által, fejét felemelé e szókkal:
[Illustration: Kamilla buzgó áhítattal végzé imáját.]
– Legyen meg Isten akarata.
– Mindörökké! – zengett fülébe.
Visszatekinte, Pálmay és Kázmér állt ott. Arczán gyenge pír futa el, s
ajkain bágyadt mosoly lebegett, mint súlyos betegségből üdülőnél
látható.
Az öreg Pálmay mindkét kezét oda nyujtá, mondván:
– Szegény gyermek! mily korán kell a sors ellen küzdened.
Kamilla szeretettel ragadá meg az öreg úr kezeit, s megindulva mondá:
– Isten önöket küldé védelmemre, már nem vagyok elhagyatott – s Pálmay
karján távozott az egyházból. – Mindhárman bérkocsiba ültek, mely velök
H.-né tekintélyes növeldéjéhez vágtatott.
A növeldefőnöknő néhány perczig várakoztatá a látogatókat, kik fényűzés
nélküli, de végtelen tiszta teremben helyet foglaltak. Feszes tartású
nőt, szigorú tekintettel vártak, s annál kellemesb lőn meglepetésök,
midőn egy rokonszenves arcz nyájas mosolylyal s megnyerő tekintettel
magát, mint a ház asszonya, bemutatá.
Pálmay megnevezé magát.
– Van szerencsém – mond H.-né – ily előkelő család fejét ki ne ismerné a
fővárosban.
Pálmay fejével köszönetet intve, folytatá:
– Ez Vizeki Kázmér, ki családunkhoz tartozik.
– Fogadja szerencsekivánatomat. Hozzánk is eljutott a kellemes hír, ön a
bájos Angelique jegyese.
Mindhárman mélyen elpirultak, de ellenmondás nem történt. A rövid
szünetet Pálmay szakítá meg:
– Itt bemutatom rég elhúnyt nővérem árváját. Nehány hét előtt hagyá el a
zárdát, hol hosszú éveken át kitünő képeztetésben részesült. Tisztelt
úrhölgy! Kegyed, ha nem tapasztalta is, de bizonyosan érti és felfogja a
helyzetet, ha egy ifjú leány rokoni házba lép, s ott nem legnagyobb
rokonszenvvel találkozik; kínos ez mindkét félre, és nagyon szomorú egy
harmadikra, ki szeretettel s őszinte szívvel van egyik és másik iránt
is. Ez volt helyzetem, s reménylem, senki sem fog megitélni e
lépésemért. Legyen asszonyságod gondviselője e gyermeknek, s én
azonfelül, hogy készséggel fizetem a kivánt dijat, hálára is kötelezve
leszek.
– És én – szólt közbe Kamilla – kevés képességemet örömmel ajánlom fel
kegyed szolgálatára.
– E bizalom által megtisztelve érzem magamat, s ámbár a teljes szám
intézetemben meg van, gondoskodni fogok a kisasszony illő
elhelyezéséről, – mely szavak után kezét nyujtá Kamillának.
Kamilla hévvel ragadá meg a főnöknő kezét, s ajkihoz voná, könnyben úszó
szemekkel mondván:
– Oh! mint fogom szeretni kegyedet.
– Reménylem én is – viszonzá az asszonyság – ily kedves, szende arcz,
szép tulajdonokról kezeskedik és Kamillát homlokon csókolá.
Néhány szóval az egyezség meg lőn kötve, s elhatároztatott, hogy Kamilla
mindjárt marad, s poggyásza még ma a negyedévi tartásdíjjal együtt
elküldetik.
Pálmay duzzadt tárczáját kivéve, mely úgy nézett ki, mint egy elsőrendű
bankáré az államrészvények emelkedésekor, felnyitá, s a sok kicserélt
váltók közül néhány tíz forintost kihalászván, azt havi tűpénznek
Kamilla kezébe adá, s azután búcsút vőn.
Kázmér búcsúja Kamillától udvarias kézérintésből állt, s míg az ajk néma
maradt, a szemek kimondhatlan sokat mondtak. Semmit sem tanul meg
gyorsabban a lányka, mint a szemekben olvasni.
Midőn a lépcsőkön lefelé haladtak, Pálmay nagyon szomorú és gondolkozó
volt.
Kázmér a levertség oka után tudakozódott.
– Lásd öcsém – mond vontatott hangon az öreg úr – én azért a kedves
leánykáért mindent oly szívesen teszek, de most abba a helyzetbe
jutottam, hogy többet kell tennem, mint bírok.
– Ki tehet többet, mint bír?
– Az, ki soha sem kért, és másért meg kell magát alázni.
– Ezen eljárásban csak nem lát sem kérést, sem megalázást.
– Nem, de abban, a mi következik. Lásd, pirulva vallom be, nincs annyi
pénzem, mennyit ma küldenem kell a negyedévi díj fejében, és most már
időm sincs, hogy kölcsön után láthatnék, pedig szavamat akarom tartani.
– Az meg is lesz, mert hála Isten, annyi összeggel rendelkezhetem.
– Köszönöm, hogy ajánlatoddal megelőztél. Igen, édes öcsém – sóhajtá
Pálmay – idáig jutottam. De úgy-e, te nem haragszol rám, ha a
házasságból nem lett is semmi. Szeretem leányomat, s imádnám, ha én
nevelhettem volna, de azért mégis – elharapta a szót, s búsan rázta
fejét – csak azt sajnálom édes Kázmérom, hogy nem leszesz közelebb
hozzám.
– Ki tudja, mint van megirva a sors könyvében.
– Mit? – kiálta fel örömmel Pálmay – hát még lehetne változtatni a
dolgon?
– Azon már soha.
– Kár, sajnálom. De azért jó barátok maradunk.
– Reménylem istentől, még több.
– Igaz, te ma is nagyobb szolgálatot tevél, mint közönséges barátságtól
várni lehet. Ha tehetségembe lesz valaha, meghálálom. Addig is fogadd
köszönetemet, hogy nagy zavaromban segélyemre valál.
Kázmér arcza pedig világosan elárulá, hogy ő az, kinek sok, igen sok
köszönni valója van.
Szívélyes kézszorítás után elváltak.
Pálmay Kázmér után tekintve, maga elé dörmögé: