A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi
életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár
halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak; hogy az embereket, mialatt
saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és
tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, mulékony
teremtményeket szokás mikroszkópiumon keresztül vizsgálni.
Az emberek, apró-cseprő ügyeiket végezve, határtalan elégedettséggel
jártak-keltek a föld hátán s boldogokká tette őket az a tudat, hogy
föltétlenül uralkodnak az anyagon. Lehet, hogy az ázalagok is így érzik
magukat a mikroszkópium alatt. Nem volt ember, aki úgy gondolt volna e
térben lebegő régebbi világokra, mint az emberi nemet fenyegető
veszedelem forrásaira s aki gondolt reájuk, azon a gondolaton, hogy élet
van rajtuk, csak keresztülsiklott, mint olyasmin, ami lehetetlen vagy
valószínűtlen.
Érdekes dolog ennek a kornak szellemi világából egyet-mást
föleleveníteni. A földi emberek legfölebb azt képzelték, hogy a Marson
lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrangú lények, mint ők s bizonyára
örömmel üdvözölnének holmi hittérítő vállalkozást. Pedig a tér örvényein
keresztül oly lények irígy szeme tekintett földünk felé, akiknek
szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő
barmokéhoz s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan
kovácsolta a terveket ellenünk. A XX. században nemsokára bekövetkezett
a nagy kiábrándulás.
Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetnem, hogy a Mars bolygó
140.000,000 mérföldnyi[1] középtávolsággal forog a nap körül és hogy
csupán félannyi fényt és meleget kap a naptól, mint a föld. A Mars, ha a
ködelméletben van valami igaz, szükségszerűleg öregebb a mi világunknál
s földünk folyékony állapota még javában tartott, mikor a Mars felszínén
már jórégen meg kellett kezdődnie az élet körforgásának. Az a tény, hogy
a Mars alig egy hetedrésze a föld térfogatának, mindenesetre gyorsította
lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyben az élet megkezdődhetett. Van
vize és levegője s van rajta minden, ami az állati lét fentartásához
szükséges.
De az ember oly hiú és hiúságában annyira vak, hogy a XIX. század
legvégeig nem akadt író, aki kifejezte volna azt a gondolatot, hogy ott
a Marson a földi élet színvonalán esetleg messze túlemelkedő értelmes
élet fejlődhetett. Általán véve nem látták be azt sem, hogy a Mars,
minthogy földünknél öregebb, alig egy negyedrésznyi felületű, mint a
föld s a naptól is messzebb van: szükségszerűleg nemcsak az élet
kezdetétől van távolabb, hanem az élet végéhez is közelebb jár.
A százados kihűlés, amely valamikor bolygónkat is meg fogja dermeszteni,
szomszédunkon már valóban nagy arányokat öltött. Fizikai alkata reánk
nézve ugyan nagyjában még mindig titok; de azt már tudjuk, hogy
hőmérséklete déltájban még egyenlítői vidékén is csak a mi leghidegebb
telünk hőmérsékletét közelíti meg. Levegője sokkal ritkább, mint a
mienk; tengerei annyira kiapadtak, hogy felszínének csak egy harmadát
borítják el s amint évszakai lassan váltakoznak, sarkvidékein rengeteg
hótömegek gyűlnek össze s olvadnak meg, amelyek időközönként elárasztják
mérsékelt égöveit. A kimerülésnek az a foka, amely tőlünk még hihetetlen
messzeségben van, a Mars-lakókra nézve aktuális problémává lett. Az
örökösen szorongató kényszerűség elméjüket megvilágosította, hatalmukat
megnövelte és szívüket keményre edzette. S amint a téren keresztül
néznek, eszközeikkel s értelmi képességükkel, aminőkről mi nem is
álmodtunk, ott látják közvetlen közelükben, csupán 40.000,000
mérföldnyire, a nap felé, a remény hajnalcsillagát, a mi melegebb
bolygónkat, zöldelő növényzettel, szürkélő víztömegekkel, amelynek
felhős levegőege temékenységről szól ékesen s amelynek kergetődző
felhőfoszlányain benépesített tájak széles csíkjai s hajójárta tengerek
csillámlanak keresztül.
És mi, emberi teremtmények, akik ezt a földet lakjuk, rájuk nézve
legalább is oly idegenek s annyira alsóbbrendű lények vagyunk, mint
reánk nézve a majmok és a lemurok. Az emberi értelem belenyugszik már
abba, hogy az élet szakadatlan küzdelem a létért; de miért legyen más a
Marsbeli elmék hitvallása? Az ő világuk már nagyon is kihűlőfélben van;
ezen a világon pedig még élet nyüzsög, csakhogy az ő szemükben ez a
nyüzsgő élet alsóbbrendű állati lét. Hadjáratot indítani a nap felé,
valóban ez az egyetlen módja a menekülésnek az elől a pusztulás elől,
amely nemzedékről-nemzedékre egyre közelebbről fenyegeti őket.
De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe,
mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az
állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodó-madarat,
hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi
hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az
irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük.
Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai és nincs jogunk panaszkodni
a Marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.
A Marsbeliek, akiknek matematikai tudása nyilvánvalóan sokkal
tökéletesebb a mienknél, úgy látszik, csodálatos finomsággal
kiszámították támadó útjukat és csaknem tökéletes egyöntetűséggel
végezték előkészületeiket. Ha eszközeink tökéletesebbek, a reánk gyűlő
bajt láthattuk volna már jóval a XIX. század vége előtt. A vörös bolygót
– mellesleg mondva, különös dolog, hogy a Mars számtalan századon
keresztül a háború csillaga volt – oly emberek figyelték meg, mint
Schiaparelli; de azokat a változó tüneményeket, melyekről kitünő
térképeket készítettek, nem tudták megmagyarázni. Bizonyos, hogy a
Marsbeliek az egész idő alatt készülődtek.
Az 1894. évi oppozició tartama alatt először a licki obszervatóriumban,
majd Nizzában Perrotin és később más megfigyelők a korong megvilágított
részén nagy fényt vettek észre. Az angol olvasóközönséget erről először
a _Nature_ augusztus második száma értesítette. Én azt hiszem, ennek a
tüneménynek az a magyarázata, hogy hatalmas üreget vájva bolygójukba,
akkor öntötték azt az óriási ágyút, amelyből felénk lövöldöztek. A
következő két oppozició alkalmával sajátságos és mindeddig szintén
megfejtetlen jelek voltak láthatók az említett kitörés közelében.
A fergeteg most hat éve szakadt reánk. Mikor a Mars az oppozició felé
közeledett, Lavelle Jáva szigetéről azzal a csodálatos hírrel remegtette
meg a csillagászati érintkezést közvetítő távírósodronyokat, hogy a
bolygón rettenetes, izzófényű gázkitörést észlelt. Tizenkettedikén
történt éjfél tájban s a nyomban megejtett szinképbontás főleg hidrogént
tartalmazó égő gáztömeget mutatott, amely rengeteg gyorsasággal földünk
felé mozog. Ez a tűzfolyam negyedegy körül éjfél után láthatatlanná
vált. Az egész, a Marsról hirtelen erőszakossággal kilökött hatalmas
láng lobbanásához hasonlított, «mintha valami ágyúból égő gáz lökődött
volna ki».
Ez a mondás fölöttébb találónak bizonyult. De az újságok, kivéve a
_Daily Telegraph_ egy rövid közleményét, a rákövetkező napokon semmit
sem írtak e tüneményről, úgyhogy a világ nyugodtan forgott tovább,
tudomást sem véve arról a veszedelemről, melynél nagyobb sohasem
fenyegette az emberi nemet. Én sem hallottam volna egyáltalában semmit
az egész kitörésről, ha nem találkozom Ottershawban Ogilvyval, a híres
csillagásszal. Az újság mérhetetlenül felizgatta és heves
izgatottságában felszólított, vegyek részt vele éjjel a vörös bolygó
megfigyelésében.
Bár azóta sok minden történt, világosan emlékszem erre a virrasztásra: a
fekete, néma obszervatóriumra, az elsötétített lámpásra, amely a
sarokból gyönge fényt árasztott a padlóra, a teleszkóp óraművének
állhatatos ketyegésére, a tető kis hasadékára – s túl rajta arra a
hosszúkás mélységre, amely mintha csillagporral lett volna behintve.
Ogilvy ide-oda járt. Hallottam, de nem láttam őt. A teleszkópba nézve,
mély kékségű kört láttam, melyben ott úszott a kis, kerek bolygó. Oly
parányinak látszott, oly ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak. Halovány
sávok keresztezték és kissé laposabb volt a teljes körnél. De oly
parányi volt, oly ezüstös, szelíd világú: egy fényes, kis gombostűfej!
Mintha egy kissé rezgett volna; de ez tulajdonképpen a teleszkóp volt,
amelyet meg-megrezdített az óramű működése, amint a bolygót szembefogta.
Figyelés közben úgy tetszett, mintha a kis csillag hol megnőne, hol
elfogyna, hol közelednék, hol meg távolodnék; de ezt csak fáradt szemem
látta így. Negyven millió mérföldnyire volt tőlünk, – több, mint
40.000,000 mérföldnyi űr volt köztünk! Csak kevesen tudják az űrnek azt
a mérhetetlenségét elképzelni, amelyben az anyagvilág porszemei
rajzanak.
Úgy emlékszem, hogy a bolygó közelében három kis fénypont volt, három
végtelen távolságban lengő teleszkóp-csillag s a bolygó körül nem volt
egyéb az űr feneketlen sötétségénél. Tudjátok milyen ez a sötétség
egy-egy fagyos csillagos éjtszakán? Teleszkópban sokkal mélységesebb. És
szemben velem, parányiságában a messzeség miatt láthatatlanul, gyorsan
és szünet nélkül törve felém e hihetetlen távolságon keresztül, minden
percben ezer meg ezer mérfölddel közeledve, rohant az a valami, amit
onnan küldtek, az a valami, aminek annyi küzdelmet, annyi csapást, annyi
halált kellett hoznia a földre. Álmodni sem tudtam volna róla, amint ott
virrasztottam; és senki a földön nem is álmodott arról a lövegről, amely
célját el nem téveszthette.
Ez éjjel újabb gázfolyam tört ki a távoli bolygóról. Láttam. Hirtelen
vöröses lobbanás volt, körvonalaiban hosszúkás lövedékhez hasonló, midőn
a kronométer éppen éjfélt ütött. Megmondtam Ogilvynek és ő elfoglalta
helyemet. Meleg éjszaka volt; megszomjaztam. Mialatt a sötétben
esetlenül nyújtózkodva tapogatództam a kis asztalka után, ahol a
szódavíz állt, Ogilvy a felénk közeledő gázlobogás láttára felkiáltott.
Ez éjjel a második láthatatlan löveg indult útnak a Marsról a föld felé.
Csaknem másodpercnyi pontossággal számítva, huszonnégy órával az első
után. Emlékszem, ott ültem az asztal mellett a sötétségben; szemeim
előtt zöld és piros foltok úszkáltak. Tüzet szerettem volna, hogy
rágyujthassak, nem is sejtve, mit jelent az a percnyi fény, amit láttam
és mi mindent hoz számomra nemsokára. Ogilvy egy óráig figyelt. Ekkor
abbahagyta a figyelést. Felcsavartuk a lámpást s átmentünk házába. A
sötétségben Ottershaw és Chertsey száz meg száz lakója nyugodtan
szendergett.
Ogilvy egész éjszaka a Mars állapotáról elmélkedett; gúnyolta azt a
köznapi gondolatot, hogy a Marsban élőlények laknak s ezek küldenek
hozzánk jeleket. Az ő véleménye az volt, hogy szakadó meteor-eső hullott
a bolygóra, vagy hogy valami szörnyű vulkános kitörés volt folyamatban.
Kimutatta, mennyire valószínűtlen föltevés az, hogy a szerves fejlődés a
két szomszédos bolygón ugyanabban az irányban haladt.
Így szólt:
– Millió eshetőség szól a mellett, hogy a Marson semmi emberféle lény
nincsen.
Száz meg száz megfigyelő látta a lángot az éjszaka s a következő éjjel,
éjfél körül és a következő éjjel újra s így tíz éjszakán keresztül, egy
lángot minden éjjel. Miért szüntek meg a lövések a tizedik éj után, azt
a földön senki sem próbálta megfejteni. Valószínű, hogy a tüzelés gázai
a Marsbelieknek kellemetlenségeket okoztak. A földről nézve, hatalmas
teleszkópon keresztül, kis, szürke, libegő foltoknak látszó, sűrű füst-
vagy porfellegek zavarták a bolygó légkörének tisztaságát, ismerős
vonásait elhomályosítva.
A Marson észlelhető zavarok végre még a napilapok érdeklődését is
fölkeltettek s mindenféle népszerű közlemények jelentek meg a Marson
levő tűzhányó hegyekről. Emlékszem, hogy a _Punch_, ez a félig komoly,
félig víg folyóirat, ügyesen felhasználta a dolgot a politikai rovatban
is. A lövegek pedig, amelyeket a Marsbeliek kilobbantottak,
másodpercenként sok mérföldnyi suhanással hasítva át az üres tér
örvényeit, senkitől sem sejtve, rohantak óráról-órára közelebb és
közelebb a föld felé. Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel
előttem, hogy az emberek, fejük fölött e közelgő gyors végzettel, mikép
tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. Emlékszem,
mennyire ujjongott Markham, mikor képes lapja számára, amelyet akkoriban
adott ki, meg tudta szerezni a Mars legújabb fényképét. Ma már alig
tudják elképzelni az emberek, mily mennyiségben fogytak akkortájt
újságaink. Ami engem illet, én kerékpározni tanultam s nagyon
belemélyedtem egy vaskos munkámba, amely a civilizáció haladásának
keretében az erkölcsi felfogás valószínű fejlődését fejtegette.
Egy éjszaka (az első löveg akkor már nem igen lehetett tőlünk 10.000,000
mérföldnél távolabb) sétálni mentem feleségemmel. Csillagos éjjel volt.
A Zodiacus képeit magyarázgattam s kikerestem neki a Marsot, egy
ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontot, amely felé oly sok teleszkóp
szegeződött. Meleg éjszaka volt. Hazatérőben kiránduló társasággal
találkoztunk, amely zeneszó mellett, énekelve haladt el mellettünk
Chertseyből vagy Isleworthból. A házak felső ablakaiból kiszűrődő fény
mutatta, hogy az emberek aludni készülődnek. A távoli vasúti állomás
tologató kocsijainak zaját, a csattogást és dörömbölést a távolság
csaknem melódiává lágyította. Feleségem figyelmeztetett a vörös, zöld és
sárga jelzőlámpák ragyogására, amelyek magasba nyúló kereten függtek.
Csupa biztosság, csupa nyugalom volt mindenütt.