(Sembery Imre honti és nógrádi nagybirtokos, 1848-ban képviselő s a
honvédelmi bizottmány tagja, született 1804-ben, meghalt 1898 október
18-án. Az 1825-iki országgyülés kis és nagy szereplői közt ő élt
legtovább. Nagy müveltségü szerény férfiu volt.)
Tocqueville egykor, midőn világhírü tanulmányi utazását folytatta
Amerikában, Pennsylvania egyik legnyugotibb megyéjében egy napon
elesteledett a nélkül, hogy alkalmas éjjeli tanyára akadt volna. A vidék
vad és erdős, a járható út és a czivilizált ember ritka, vad állatok és
vad emberek sűrű számban. Szerencsére közel volt egy gazdag ültetvényes
telepe. Bement oda, bejelenté magát a telep urának s kért éjjeli
szállást.
Az úr hajlottkorú volt már. De erőteljes termet s komoly és nyugodt
arcz, melyen semmi nyoma se látszott annak, hogy az egykor, régen, egy
nemzedék előtt, a világ legnagyobb és legvéresebb forradalmi viharát
megélte és túlélte, sőt azt az égen és a földön, a szívekben és az
elmékben felidézni s szítani törekedett. E férfi franczia volt, talán
Louvet, talán az egyik Carnot: neve nem jut eszembe. Csinálta a nagy
forradalmat, társa volt a girondiaknak, futott Robespierre vérebei előtt
s midőn már a vér és tűz és a szabad eszmék árja elárasztá Európát s két
világrész megrendűlt a nagy hódító lovának lábai alatt: akkor kiment
Amerikába, elment a czivilizáczió nyugoti szélére, neki állott egy ős
rengetegnek, hogy abból kiirtsa a vadat, a fát és az indiánt, mint
egykor a konventben kiirtani törekedett a középkor intézményeinek
fenevadait, s hogy ott békés és munkás telepet állítson a művelt és
boldog jövendőnek. Itt dolgozott már több mint harmincz év óta.
A vén forradalmár és az ifju utazó hamar felismerték egymást. Amaz
történeti név volt már, emez még csak ezután leendett azzá. Amaz
csinálta a nagy forradalmat, emez örök szépségű művében – noha csak az
európai demokraczia álneve alatt – megírta annak tudományos költészetét.
Minő társalgás lehetett az, minő fenséges eszmék érintkezhettek ott e
két férfiú között, kik egy nemzet fiai valának s kiket így hozott össze
a véletlen! Tocqueville csak röviden érinti elmélkedéseik néhány fontos
tárgyát.
* * *
Ez agg telepítvényes jutott eszembe, mikor meglátogattam Szúdon Sembery
Imrét, alkotmányos és függetlenségi harczainknak e jelentékeny alakját.
Túl a nyolczvan éven, Kossuth Lajossal, mindenkori politikai vezérével
egy évben születve, s ugyanazon évben lépve a politikai pályára, már az
1825-iki országgyűlésen jelen volt, mint távollévők követe, s azóta –
hatvan év óta – részint mint komoly tényező, részint mint figyelmes
szemlélő a politikai és egyházi téren folyton találkozunk vele példátlan
szerénysége s visszavonúltsága daczára is.
Szúd kívül esik az ismert világon. Olyan jármű, melyet a gőz hajt, oda
soha el nem vezet, se vízen, se szárazon. Nem kanyarog arra még országút
sem. A kis Hontnak kisded nyugoti zugában, hegyek közé beszorítva,
óriási nyárfák suhogói árnyai közt, hegy oldalán fekszik festői szép
alakban a szúdi kastély, melynek remete lakója ott tölti az éveket és
napokat dolgozó szobájában könyvei közt, vagy nagyúri téli kertjében,
melyben a legritkább és legértékesebb délszaki és tengerentúli növények
díszlenek. Csak akkor mozdul ki néha innen, ha kiterjedt gazdaságának
vagy egyházának érdekei úgy parancsolják.
Az országos politikáról s annak mindennapi izgalmairól rég lemondott.
Lemondott már 1849-ben, függetlenségi harczunk gyászos befejeztekor. S
indoka, mely erre bírta, ép oly nemes és tiszteletreméltó, mint a mely
félszázaddal azelőtt arra a pályára kényszeríté.
Mint fiatal ember, már 1824-ben részt vett a megyei élet küzdelmeiben.
Barátságban állva Plathyval, az aranytollú főjegyzővel s mind az idősb,
mind az ifjabb Balogh Jánossal, az ezek által megindított mozgalmat
törekedett Hontba is átvezetni.
A 25-iki országgyűlésen Nagy Pál vezetése alatt a nemzeti liberális
ellenzékhez csatlakozott. Tanúja volt Nagy Pál óriási szereplésének. Ott
volt, mikor Széchenyi az akadémia megalapításával kilépett mint ifjú
államférfi a cselekvés színterére. Kossuth és Deák az ő szemei előtt
kezdték az országos működést s nőttek fel a nemzet óriás alakjaivá.
Kölcsey és Wesselényi barátai valának s előtte tűntek fel és hunytak el
a nemzet örömére és gyászára. Mindennek, mi e század folyamán nagy volt
nemzetünk életében, tanúja volt eddigelé. S rajta kívül csak ketten
vannak már, kiknek kora és emlékezete az övéig fölér: a turini nagy
bujdosó az egyik, Zsoldos Ignácz, a régi táblabírák nesztora a másik.
De nemcsak tanu volt ő, hanem tényező is. A felvidéki pánszláv
mozgalomnak ő volt egyik legelső s legkitartóbb üldözője s ebben állása
is az evangelikus egyház élén segítségére volt. S midőn az
adminisztrátori rendszert behozta hozzánk Metternich kormánya s midőn a
Tisza, Luka, Bene név oly hírhedt közpéldabeszéddé vált az országban, ő
Lukát, Hontnak híres adminisztrátorát szemelte ki a maga ellenfeléül,
ennek nehezíté s keseríté meg működését s honti barátaival együtt ez
ellen szervezé az alkut nem ismerő hazafias ellenzéket.
Fő szerepe a 48-iki pesti nemzetgyűlésben játszódott le. A parlamentben
ahhoz az árnyalathoz tartozott, mely Kossuthot választá vezérévé s őt
követte ernyedetlenűl. S a parlamentben – s ez sajátságos – a legelső
komoly forradalmi hang az ő ajkáról hangzott el.
Szeptember 12-én történt. Jellasich már megkezdé pártütő hadjáratát. Az
alvidéken már régóta folyt a vér s Erdélyben már gyilkolták a magyart. A
Batthyány-kabinet még állott, de a király már a kamarilla hatalmában
volt s a miniszterekkel nem érintkezett. Széchenyi elméje már borúlni
kezdett s Deák és Batthyány gondolkozni kezdtek azon, hogy az ő békítő
szerepüknek alighanem vége van. Sokan a nemzetgyűlés tagjai közül
komoran és kishitüen gondoltak a jövendőre: mi lesz akkor, ha a
miniszterium lemond s ha a király feloszlatja az országgyűlést.
Sembery szelid, de határozott modora s gyakorlati felfogása ekkor egy
eszmét pendített meg. A szeptember 12-iki űlésben felállott s
inditványozá, hogy miután se a király kegyéhez, se a miniszterium
állásához a haza védelmét kötni nem lehet s a veszélyben forgó hazát
csak a nemzetgyűlés mentheti meg: a nemzetgyűlés minden körülmény közt
permanenssé nyilvánítsa magát.
Ez indítványt első pillanatban ámulva hallgatta a ház. Olyan szó volt
ez, mint az oroszlán Mirabeaué Brezé marsal ellenében. Mindenki érezte,
hogy e határozat lesz az első forradalmi szó, melylyel a nemzet odakiált
a trónus elé. De még akkor a nagy többség nem hitte, hogy végleges
szakításra kerül a sor. Sembery látta, érezte már, de barátai még nem.
Támogatója alig akadt s Deák ama kijelentésére, hogy az országgyűlés úgy
sem zárathatik be a költségvetés letárgyalása előtt, az indítvány ekkor
elejtetett. De három hét mulva határozattá emelte azt a nemzetgyűlés.
Ekkor alakult meg a honvédelmi bizottmány, melynek Sembery is egyik
tagjává lőn. Miniszterium volt ez miniszterek nélkül s tagjai miniszteri
munkát végeztek hatalom nélkül és látatlanúl. De munkájuk fenséges
eredményét csakhamar érezte a nemzet s észrevette Európa. Harmadfél
hónap mulva százkilencz ezer főből állott a honvédhadsereg, fölszerelve,
begyakorolva, várakba és csatatérre állítva s a hazát kilencz felől ránk
törő ádáz ellenség ellen védelmezve. A munkának és dicsőségnek
oroszlánrésze Kossuthé volt, de neki méltó segédei valának Mészáros,
Nyáry, Sembery és a többiek.
A szúdi remete, ha nem kérdik, nem beszél, vagy keveset beszél e napok
eseményeiről. Saját tetteit gyermeki szerénységgel hallgatja el.
Én megkérdezém. Hol és mikor üléseztek? Miként tanácskoztak? Kik voltak
jegyzőik? Vettek-e föl jegyzőkönyveket s hol vannak azok? Megmaradt-e
megírt nyoma az ő láthatatlan, de dicsőséges működésüknek? Lehetetlen,
hogy ne maradt volna, hiszen most, ha csak az évi ujonczozásról van szó,
annyi irka-firka készül országszerte, hogy egy vasúti vonat alig bírná
el – hát akkor százezrekből álló hadsereget miként lehetett volna irás
nélkül felállítani, felszerelni, begyakorolni, tisztekkel, lőszerrel,
ágyuval és utasitással ellátni?
– Bizony barátom, – felelte, – nem vettünk mi fel jegyzőkönyveket s
magunk voltunk a tanácskozók, a határozók, a jegyzőkönyvvezetők, az
irnokok és végrehajtók. Összejöttünk, hol a redoutban, hol a
vármegyeházán, néha magánlakáson is. Jöttek hozzánk napokint a
jelentések száz számra Erdélyből, a Bácskából, a felvidékről, a nyugati
hadseregtől, a várakból, a felszerelési telepektől, a szabóktól és
posztókereskedőktől, a lóbeszerző és ujonczfogadó bizottságoktól,
városokból és vármegyékből s mi egyiket a másik után elintéztük gyorsan,
vita nélkül, irás nélkül s küldtük a katonát, lovat, ágyut, fegyvert,
puskaport, ruhát, bátorítást oda, a hol arra a legnagyobb szükség volt.
A mit Kossuth javasolt vagy rendelt: azt foganatosítottuk. Gyakran
magunk mentünk ide-oda a helyszínére s az egész honvédelmi bizottmány
néha csak egy emberből állott, de azért az is csak úgy rendelkezett,
mintha valamennyien együtt lettünk volna. Összejövetelünknek nem volt se
ideje, se órája. Összejöttünk s együtt voltunk a mikor s a meddig
kellett. Se étel, se álom nem parancsolt. Egyikünk-másikunk gyakran az
asztal mellett szunyókált egy órát s a késő őszi és téli éjszakákon nem
egyszer együtt ért bennünket a hajnali szürkület.
Így készült a honvédhadsereg.
* * *
Midőn az üldözés megkezdődött s a győző legjobbjaink vére után
szomjuhozott: Sembery is meg lett idézve Haynau elé. S megjelent.
– Az volt óhajtásom, – úgymond – hogy végezzenek velem gyorsan.
Akasztófa, golyó, börtön, vagy besorozás: csak gyorsan dőljön el a
dolog. Az Újépületben behívtak az auditorhoz. Az auditor azt kérdé
tőlem, mi a mesterségem. Mondám, hogy földbirtokos gazda vagyok. »Nem
prókátor?« – kérdé. – Nem. »Tessék haza menni további rendeletig!« ezt
parancsolá. – Haza jöttem. Sohase hívtak be többé, csak rendőri
felügyelet mellett Szúdra internáltak. Ekkor érlelődött meg bennem az a
komoly elhatározás, hogy mi legyőzött forradalmárok már csak úgy
használhatunk a hazának, ha a földet és a népet megtartjuk magyarnak s
ha a gazdaság és egyházi élet terén előmozdítjuk a nemzeti vagyonosodást
és közmívelődést. Sohase vágytam többé vissza az országos politikai
életbe, éreztem, hogy a békés viszonyok törvényhozási alkotásaihoz már
új emberek kellenek, nem mi, kik régi eszméink és régi szenvedéseink
hatalma alatt állunk. Mi kiszolgáltuk a magunk kapituláczióját.
* * *
Igaza van-e ebben a szúdi remetének: nem kutatom. De mély tisztelettel
borulok le az erős lélek előtt, mely el nem csüggedt soha s ha hazájának
szolgálatában egyik részről leszorítá a fátum, nyomban elfoglalá a másik
tért az ifjúnak hevével s a férfinak kötelességérzetével.