(Szemere Miklós, a honfoglaló Árpád kortársának, Huba nemzetségének
ivadéka, született 1804 junius 17-én s meghalt 1881 augusztus 20-án.
Jeles költőnk, nagy tudós, hatalmas szellem, eredeti egyéniség s
rendületlen hazafi a legnemesebb kuruczok fajából. Korán elhalt Lajos
öcsém gyüjtötte össze költeményeit.)
Payzos Andor barátom értesité az öreg urat, hogy én január 10-én vagy
11-én meglátogatom őt Lasztóczon. Szerettem volna, ha az értesités
elmarad. Szerettem volna az öreg urat váratlanul meglepni. Azonban így
is jól volt.
Hideg idő járt. Gyenge hó és erős fagy lepte a földet. A vasuti
állomástól dülő úton és gyalog úton át gyalog ballagtam a nem messze
fekvő faluig. Úgy mondák, hogy az öreg úr beteges és kedvtelen. Lelkem
aggodalomtól reszketett, vajon kellemes lesz-e az öreg úrnak velem
találkozni. Ő öreg, én ifjabb. Ő a régi kor szülötte, én az ujabb koré.
Az ő lelkében magasan lobognak a honfiszenvedély lángjai, nálam a tűz
sokkal kevesebb. Eszmék iránt és férfiak iránt az ő szeretete és
gyűlölete határtalan; bennem hozzá képest bágyadtan él a szeretet is, a
gyűlölet is. Gránit ő a Kárpátok ormairól, én pedig csak olyan túladunai
terméskő vagyok, se nem kemény, se nem puha. Vajjon méltónak tart-e arra
hogy gazdagságos lelkét feltárja előttem s fölmelegedni engedjen
szivének tűzhelyénél? Ez volt aggodalmam.
Elértem a lasztóczi házat. Még reggel volt. A ház előtti terrasszon egy
nő állott, lépéseim zajára felém fordulva. Nem fiatal nő, fekete
ruhában; hóna alatt kosárka, melyből most eteté meg a baromfiakat;
komoly, de jóságos arcz, szilárd vonásokkal; egyenes termet; szép, de
fürkésző szemek, melyek parancsoltak s bizalmat gerjesztettek egyszerre;
büszke úrnő és áldott jó gazdaasszony egy személyben.
Nevemet emlitém.
– Isten hozta, Miklós várja önt, – mondá szivesen, mialatt kezét
nyujotta, melyet tisztelettel megcsókoltam.
E nő Szemere Miklósné volt. A ki a költőt és honfit vezette és boldoggá
tette egész hosszu életén át – bájaival és erényeivel. S a ki a
gyermekeket fölnevelé s a szép családi vagyont virágzóvá tette –
bölcsességével és erélyével.
A jó és bölcs feleség akkora áldás, hogy annál nagyobb áldása istennek
sincs.
Beléptem az öreg úr muzeum-szobájába.
Az öreg úr az iróasztal mellett ült és jóizüen falatozott. A villás
reggelivel bajlódott. Akkora sódar darab állott előtte, hogy én állandó
mosolygás nélkül nem tudtam rá nézni. A falak és szekrények tele voltak
ugyan rakva, aggatva, zsúfolva mindenféle kövek, csigák, kövületek,
fegyverek, forradalmi és vadászati emlékek, rozsdás, poros, ütött-kopott
halmazával; könyvek, képek, iratok, háji-báji dolgok szanaszét hevertek
ugyan könyvtárban, széken, pamlagon, ablakdeszkán, asztalon és asztal
alatt, de én szemeimet le nem vettem arról a sódardarabról, mely
szabályszerü tempóban, arányos egyformasággal kezdett elenyészni az öreg
úr kése, villája és fogai közt. – Néztem és mosolyogtam.
– Ülj le már ide, Károlyom – mondá, – ne bámuld ezt a sódart, ezen
szoktam én tölteni boszumat, ha az asszony nincs a szobában. (Az
»asszony« e pillanatban épen ott volt.)
– Leülök, – mondám egy széket oda téve, – de azért az a sódar nekem
mégis nagy örömöt okoz. Egész Budapest és egész Ujhely azzal van tele,
hogy te bátyám ilyen beteg, olyan beteg vagy, ez a sódar pedig azt
beszéli, hogy hála istennek, nincs neked semmi bajod. Örömhírt viszek
haza Budapestre: Epikur jó barátságban él Demokrittal a te habitusodban.
Vidám arczot öltött az öreg úr. Pár percz mulva jó kedve kerekedett
annyira, hogy egyetlen szót se szólt a politikáról, hanem annál többet
saját éleményeiről s a régi letünt időkről, Kazinczynak és Kölcseynek
irodalmi korszakáról.
Ez volt óhajtásom. Úgy éreztem magam mellette, mintha rég elköltözött
édes jó apám beszélte volna fölséges anekdotáit a száz esztendő előtti
dolgokról.
* * *
Szép dolog az irodalom története. A Kazinczy-kor hőseiről sok érdekes
adatot följegyeztek maguk a szereplők s azok kortársai. Minő fölséges
alakok ma a történet magaslatain egy Kazinczy, egy Kölcsey, egy
Berzsenyi, a Kisfaludyak, a Szemerék és mind-mind a többiek! Az élő
szenvedélyek érdességét, a viszontagságos élet botlásait, a hazáért s az
ideálokért lángoló szivek kitöréseit rég elsimítá a múlt s a
hagyománynak szürkülő ködén keresztűl ama fényes alakoknak csak nagy
körvonalait láthatjuk, mint a bujdosó a hegyek ormait, ha mikor rájuk a
rónaság távolából visszatekint. Nem lát meredeket, nem lát szakadékot;
lombok árnya, kopasz szirtek, örök hónak tündöklése összefolynak, egygyé
lesznek s a büszke ormokat szelid, kék fátyolával vonja be az ég.
És bár jól van ez így: mégis óhajtjuk látni a bérczet közvetlen
közelből; mégis vágyat táplál bennünk a megírt történet, vajha múltunk
ama nagy hőseit színről-színre láthattuk volna; vajha beszélhetnénk
valakivel, a ki velük élt, velük lelkesült, velük érezé át egy nemzet
fölébredésének vajudását; a ki ismerte őket színről-színre s nem a tudós
búvárügyességével, hanem az egykori jóbarát és kortárs kedélymelegével
beszél nekünk – bámuló unokáknak.
Szemere Miklós kortársa, tisztelője és barátja volt mind azoknak, kikről
hatvan-hetven év óta megemlékezik irodalmi s közéletünk történetírója.
Bátyja, Szemere Pál, maga mellé vette a lelkes gyermeket s elvitte
mindazokhoz, kik egykor a tetszhalottá vált magyar nemzetet fölverték
álmaiból. A lelkes gyermek maga is beállott a nagy küzdők soraiba s
végig harczolá három nemzedéknek keserű harczait.
És a lelkes gyermek, mint már nyolczvan éves aggastyán beszélt nekem
azokról az időkről, a mikor még dalolt a Himfy költője, a mikor Bánk bán
még csak egy szerény ifjú agyában élt, a mikor Kölcsey kereste és nem
találta a hont, melynek szent földére győzelemben csurga Árpád vére, a
mikor még nem volt készen a lant, melyről leharsogott Zalán futása s a
mikor még fölirták mindenkinek nevét, a ki magyarul irt és olvasott.
A gálszécsi sírbolt e napokban a Kazinczy-kor utolsó hősét fogadta örök
homályú ölébe.
* * *
Utolsó irodalmi vitáját hadd jegyezzem itt fel. Azaz egészen utolsó nem
ez volt, de a melyek már ez után jöttek: azok egy költeménynyel vagy
egyetlen czikkel lettek elintézve.
Ezelőtt vagy húsz évvel 1861-ben Arany János lapjában, a »Szépirodalmi
Figyelő«-ben ütött ki egy furcsa háború. Hogy ki kezdé: arra már nem
emlékszem.
Szemere Miklós czikket irt arról, hogy az iró egyénisége, jelleme stb.
gyakran egészen különbözik művétől, erkölcsös egyén ledér művet,
búslakodó ember víg művet ir, igen gyakran megfordítva.
Brassai Samu ezt nem hagyhatta szó nélkül, neki esett Szemerének,
hatalmasan meghurczolá, állítván az ellenkezőt, hogy tudniillik minden
irónak egyéni jelleme ugyanaz, a mi műveé.
Szász Károly Szemerének fogta pártját, Salamon Ferencz pedig Brassainak.
Folyt a csata váltakozó szerencsével előre-hátra. Arany János egyik
tábornak se volt szövetségese, de a jelek azt mutatták, hogy Brassai
iránt tanusít jóindulatú semlegességet. A harczban részt vettek egyebek
is a minorum gentium tagjaiból.
A háború körülbelül eltartott annyi ideig, mint a porosz-franczia
háború. Brassai antikritikája Szemere ellen igen kemény volt s ez volt
czíme: »Nincs többé ismerettyü.« Erre irt Szemere egy hosszabb
czáfolatot e czím alatt: »Válasz Brassai ismerettyüjére«.
Ezt beküldé Arany-nak 1862 junius 26-án. Arany azonban ezt nem adá ki,
mert nagyon erősnek találta. Szemere aztán a maga kegyetlen humorával
neki esett egy kissé Arany-nak is, irván neki következőleg:
»Szerkesztő úr olyformán bánik kedvenczével, (Brassaival) mint anya
gyermekével, midőn ezt az udvaron szemközt jövő pulykakakas elől
kötényébe rejti. Brassai a szerkesztő által elkényeztetett öreg gyermek
s a kényeztető dajkának csak örülnie kellene, ha vásott gyermekét valaki
megfenyíti s legalább néhány perczre megjavultan adja vissza ápoló
ölébe.«
Ez sem használt. Szemere válaszának külön könyvben kellett megjelenni.
Meg is jelent s mondhatom, ma is élvezetes, kedves olvasmány.
Sűrü nyomatú négy ívből áll ez a mű, következésképen ennek megirásához
idő kellett.
– Hajh de édes Károlyom, – mondá az öreg, midőn ezt nekem elmesélte, – a
hol asszony van a háznál: ott ekkora munkát egy esztendő alatt se lehet
megirni. Gondoltam egyet. Kimegyek a szőlőbe, beleülök a borházba, s
onnan addig ki nem mozdulok, míg munkámat be nem végzem. De a szőlő
messze van, ételt innen oda hordani nem lehet s az asszony azt kérdé:
mivel élek a borházban? Hja édesem, Keresztelő János sáskával és
vadmézzel élt a pusztában, tehát valahogy én is megélek a borházban. Az
asszony nem szólt semmit, hanem előre kiküldött a borházba egy vén tót
asszonyt, a ki nekem főzzön, s egy tehenet, hogy tej, turó, tejfel
legyen a háznál. Azt pedig az asszony istenért se tette volna ám meg,
hogy fiatal tót menyecskét adjon szolgálatomra.
A borházi remeteség 1862 májusban történt. A borházból gyönyörű kilátás
van Széphalomra, Kazinczy Ferencz szent emlékü lakhelyére.
Ez év nyarán az öreg úr magához édesgeté Tompa Mihályt, a már akkor
beteg költőt. A költő ugyanazon borházban igen jól tölté el a nyarat s
az ősznek egy részét. Egyik legszebb imája és költeménye készült ottan.
– De nemcsak ez készült, – mondá az öreg, – hanem ezen kivül megéneklé
még a borházat is és Brassait is. Nézd ott a falon rámában azt az
elsárgult papirt. Tompa egy gombostűvel akasztá fel a borház falára, én
megtaláltam s rámába tettem.
Levettem a papirt a falról s elolvasám. Ma is emlékezem a kis tréfás
versre. Így szól:
_Szemere Miklós borházára._
Ez a ház nem borház, kritikának háza,
Hol Szemere Miklós majd a falra másza,
Míg úgy bebánt a vén, szálkás Brassaival,
Hogy rá a félország hangos bravót rivall.
De meggondolván, hogy májust itt tölté el
Egy vén tót asszonynyal és egy vén tehénnel,
Azt mondom: veszítsen az is a ki nyerhet,
Mert ebnek kivánok ilyen győzedelmet.
1862.
Tompa Mihály.
Az egész írva és aláírva van Tompa gyönyörü kézirásával.
* * *
Beszélgettünk az én szegény, rég meghalt Lajos öcsémről is, ki az öreg
urat határtalanúl tisztelé, költeményeit évekig tartó fáradozással
összegyüjté, s kit levelei után az öreg úr is atyai gyöngédséggel
szeretett.
Beszélt Kossuthról és Kossuth fiairól, kiket meglátogatott. Beszélt
Kazinczynéról, gr. Török Zsófiáról s ennek konyhájáról. Beszélt
Kisfaludy Sándorról, kit Zalában s Katonáról, kit Kecskeméten látogatott
meg. Mindenkiről beszélt ujat, érdekeset, méltót arra, hogy
megörökittessék.
Kinek volna ahhoz elég ereje ma már?
* * *
Rövid együttlét után elhagytam az öreget, azzal az igérettel, hogy a
szüretre ujolag meg fogom látogatni.
A szüret még nincs itt és én igéretem be nem válthatom. Az öreg
elköltözött azokhoz a fényes szellemekhez, a kik közt magához méltó
társaságba jutott.
Oh, ha bennünk egy paránya volna annak a lelkesülésnek, mely ama
nemzetébresztő korszak nagyjait eltölté.
Oh, ti nagyok, miért nem hagyhatjátok a szívet örökül az utánatok jövő
nemzedéknek!