Bánk már ott állott hevenyészett öltözetében, mint egy czirkuszi
athléta, ki várja társát.
A kamarából előlépett teljes királynői diszben, sárgaréz koronával, az
orczáján két nagy, hamarosan odapingált rózsával Vajasné Akácsos
Petronella.
– Pipi – intett az igazgató – csak lélekkel, fortiter in re.
A kis társaság gyorsan nézőközönséggé alakult.
– Mindig Fadgyassal adatja »Bánk bán«-t, pedig hadar, irtóztatóan hadar,
hanem a közönség máskép meg se hallgatná, ha nem hadarna. Ugy szeretik,
hogy ne értsenek belőle semmit. Kérlek édes Mattim, majd ha megrántom a
szoknyádat: akkor tapsolj, visits, ájuldozzál. Ez tanuskodni fog
müérzékedről. Tőlem már nem kivánják, hogy ájuldozzam, én majd csak oda
szaladok Pipihez és elébe térdelek. De akkor ne nevess. No most jön. Oh
az az ökör Fadgyas hogy forgatja a szemeit, mint a szép Kovács Gyula. Ah
violám, az ám az isteni szinész! Meg tudnék érette halni. Egyszer
megcsókolt. Őrzöm mint legdrágább ereklyémet. Most, most. – Ismered
»Bánk bán«-t, ugy-e? Nem csodálom, én sem ismertem, mig szinésznővé nem
lettem. Tudod angyalom, ez a Gertrud egy nagy rabló – utálatos, nem
játszanám. Oh én Melindáért rajongok. Nem ismered? Minden szép asszony
ugy jár. Neked is ugy kell járnod. Ah, itt mind testvérek vagyunk. Most
fog Pipi lerogyni a székbe. Még ne tapsolj. De mit vár? Ah, nincs még
itt Hazay Miklós. Képzeld, az a vén Pipi azt a kis diákot szereti. Ott
áll Miklós. Szép fiu. Milyen haja, mint az ében, milyen szeme, mint a
nefelejts, az ajka, ah, mint a rózsa. Láttál olyan sugár termetet? Ah,
ha ily rut nem volnék! Te szép vagy, hóditsd el a vén Pipitől – no most
végre – –
_Gertrudis._
(Székébe rogy.)
Bánk, mit akarsz velem?
_Bánk._
Te engemet magadhoz hivatál.
Szikrát okádó vérem éktelen
Dühében. Itt előszobádban láttam
Mikhált, gyalázatján kesergeni –
Oh egy tekintet –
– Hogy hadar a vén bolond! Ugy-e, egy szót se értesz? A vidéki szinész
előtt ez a tökély. A ki nem hadar, az tök.
(Bánk folytatja:)
tekéntet, mely az ördögöt
Magát is arra birta volna, hogy
Egy megszorult szentet segiteni
Siessen. Igy – od’ adtam a fiam; mert
Tudom, hogy ő előbb saját kezével
Megfojtja kedves huga gyermekét,
Mintsem hogy azt csak tőle elvegyék is.
_Gertrudis._
Itt is talán hibáztam én?
_Bánk._
Neked
Csak egy szavadba kerülne, mégis a hit-
Szegést előbbvalónak gondolád –
Nekem csak egy kicsiny reményt vala
Szükség hazudnod – egy csekély igéret
A zendülést elnyomhatná; de az
Erőszakos rimánkodás szokatlan
Nálad. Te hiveidnek a porig
Alázatosakat véled, kik ugy
Mosolyganak, mikép parancsolod!
Nem látod azt, hogy többnyire a saját
Hasznukra egy kalitkát épitettek.
A büszkeségeden hizelkedéssel,
Hol elveszel –
_Gertrudis._
Ha ugy találna lenni?
_Bánk._
Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel
Letérdepeltek híveid –
Hallatlan Endre idejeig az még,
Hogy a teremtőjét kivéve, más előtt
Is térdre essen a magyar.
_Gertrudis._
Ha a
Királynak a hitvesse nem nyer is
Alattvalójától becsületes maga-
Viseletet – add meg azt levente egy
Asszonyszemélynek!
_Bánk._
A ki nem érdemes
Hogy a szerette jó királyom áldott
Szivét kezében tartja; a ki lábat
Ád a bujálkodónak és tovább
Az áldozatra igy tekint le – ő
Holott nem érdemes, hogy a saru-
Szijját megoldja; mert kenőcsli testét
Lelkét – –
_Gertrudis._
(Megsértett büszkeségének legnagyobb dühével felugrik.)
Gonosz hazug! ki tette azt?
– Most édesem itt egy csomót kihagynak. Vidéken minden szinész azt
hagyja ki, a mi neki tetszik, a fő a hatás. Most Gertrudis segélyért
kiabál, mert érzi a sáfrán-szagot. Ottó, a Melinda Hazay Miklósa be is
tekint, de elfut. Kár volnál aranyos Miklósom azért a vén Pipiért.
Gertrudis kiabál, menekülni akar, nem tud, Bánk utoléri. Most –
_Gertrudis._
Hitvány, ne bántsd hazámat!
– Igaz, mert ő német s Magyarország neki csak arra való, hogy kiszivja a
zsirját. Ismerünk német. Most vigyázz, mindjárt jő a katasztrófa.
_Bánk._