Bécs.
Az utóbbinak közelebbi címét Robertson úr nem tudta megjelölni és kéri a
nagykövetséget, hogy azt megtudakolni szíveskedjék. Fia állítólag mint
repülőfőhadnagy a császár és király személyes szolgálatában áll.
Kérek a két mellékelt levél kézbesítéséről elismervényt, hogy azt
Robertson úrnak, ha hajója ismét érinti Marseillet, bemutathassam.«
*
A nagykövet megnézte a két levelet és titkárához fordult:
– Kérem, igyekezzék megtudni Arnóti Mária századosné lakcímét. Ha
megvan, kérek egy küldöncöt.
Másnap délelőtt Arnóti Istvánt a királyhoz rendelték kihallgatásra.
Mikor az előszobában sorját várta, odaérkezett az amerikai nagykövet.
Csak futólag nézett a férfias megjelenésű emberre és tovább beszélgetett
egy tábornokkal, aki elmondatta magának az orosz front mögött szerzett
tapasztalatait. Ez azonban persze nem volt egyedüli hallgatója, hanem
megfelelő távolságban körülállta őket a többi jelenlévő is.
Az amerikai nagykövetnek is feltűnt a csoport és mivel ő is érdeklődött
háborús epizódok iránt, tehát ő is közelebb lépett, meghallgatni, amit
ez a fiatal tiszt elbeszél. Épen akkor egy mellette álló magasabb
miniszteri tisztviselő így szólt egy udvari szolgálatban álló úrhoz:
– Arnóti főhadnagy úrnak kétségkívül kedvezett a szerencse.
A nagykövet meghökkent.
– Bocsánat, uraim, – fordult a miniszteri tisztviselőhöz, – az a
sebesült tiszt, akinek az elbeszélését hallgatjuk, talán Arnóti
főhadnagy úr?
– Igenis, uram, – volt a válasz, – az az úr, aki ott őexcellenciájának
épen az orosz front áttörésénél átélt nyaktörő kalandját beszéli el,
csakugyan nem más, mint őfelsége futárja, Arnóti István repülőfőhadnagy
úr.
– Köszönöm szépen.
A nagykövet engedelmet kérve, keresztülment a körülállók sorfalán,
üdvözölte a tábornokot, azután Arnóti Istvánhoz fordult.
– Engedje meg, főhadnagy úr, hogy egy pillanatra félbeszakítsam. Van egy
megbízásom, mely az ön édesanyjához vezet és nem ismerem lakcímét.
Arnóti nagyon csodálkozott, hogy mi dolga lehet a nagykövetnek az ő
édesanyjánál, de megmondta lakásuk címét.
A nagykövet meghajtotta magát és visszavonult. Mint diplomata, ő ment be
elsőnek a királyhoz. Csak azért jelentkezett kihallgatásra, hogy
megbízásának eleget téve, személyesen adja át mr. William Robertson
amerikai polgár levelét az uralkodónak. Ezzel ugyan meglehetős sokat
engedett meg magának, de mint lelkiismeretes követ, pontosan meg akart
felelni megbízója óhajának és azzal tisztában volt, hogy a levelet
csakis így juttathatja egyenesen a király kezébe.
A király megkérte a nagykövetet, hogy foglaljon helyet, míg ő a saját
kezéhez átadott levelet felbontotta és elolvasta. A főhadsegéd is a
szobában tartózkodott. A király sokáig olvasta az írást és arca, melyet
rendszerint jóságos mosoly szokott felderíteni, olyan komoly lett, hogy
a nagykövet is, a főhadsegéd is feszült érdeklődéssel figyelték. Vajjon
mi lehetett abban a titokzatos levélben?
A király letette az írást a balkéz felől álló iróasztalra és elmélyedve,
mintha egyedül lenne, nézett maga elé. Mind a két úr hallotta halkan
ejtett szavait:
– Milyen hősöket nevel ez a háború és milyen sok-sok ezreknek kell
meghalniok.
Még egypár percig elgondolkozott, elmélyedt. Rengeteg napi munkája
mellett drága percekig. Végre a nagykövet halk köhintéssel emlékeztette
jelenlétére.
A király lassan felemelte fejét, kezét nyújtotta a nagykövetnek és így
szólt:
– Nagykövet úr, nem közölhetem önnel, hogy mit hozott nekem. Egy nagy
hőstett híre ez. Köszönöm a nekem tett szolgálatot.
A nagykövet mély meghajlással távozott. Azután gyors egymásutánban folyt
le a többi kihallgatás. Mindenki, aki a királytól jött, figyelmeztette a
várakozókat:
– Uraim, őfelsége ma nagyon komoly.
Miután Arnóti szolgálatból volt kihallgatásra rendelve, tehát ő maradt
utolsónak.
– Lépjen közelebb, főhadnagy úr – szólt a király, amint a fiatal tiszt a
szobába lépett. Egyúttal intett a komornyiknak, hogy adjon a
főhadnagynak széket. Ez elpirult és nem akart leülni, mert ez a
legnagyobb mértékben szabályellenes volt. A király látta habozását és
aznap először ismét felderült az arca. A szokott jóságos mosollyal
szólt:
– Mint hazánk legfőbb őre szent kötelességem az érte megsebesült fiainak
is gondját viselni. Foglaljon helyet, főhadnagy úr.
Igy már aztán le kellett ülnie. De soha széket szűkebbnek nem érzett
ennél a kényelmes karosszéknél. Valahányszor a király megszólalt, mindig
fel akart ugrani, hogy az előírt feszes állásba vágja magát.
A király meghallgatta jelentését és mikor végzett, így szólt:
– Százados úr, maga kiérdemelte magának a gyors előléptetést. Miután
sebe majdnem begyógyult, de repülőgépét egyelőre még nem lesz képes
kezelni, tehát mint futáromat el fogom önt küldeni a német császár
őfelségéhez a német nagy főhadiszállásra. Kérem, jelentkezzék, mihelyt
utazni képes.
Ezzel el volt bocsátva. Mint főhadnagy ment be a királyhoz, mint
százados jött ki. A parancsőrtisztek üdvözölték, ő pedig majdnem
szégyenkezett, mert amit csinált, nem látszott előtte olyan értékesnek,
hogy soronkívül századossá lépjen elő érte.
De a király jobban tudja. A király mondta. És a királynak vakon
engedelmeskedni kell.
Olyan izgatott volt, hogy a lenn várakozó gépkocsit, mielőtt hazamenne,
előbb egy kávéház elé dirigálta és bement oda, kissé megnyugodni. A
helyiség zsúfolva volt, csak az ajtó mellett talált helyet. Lapokat
hozatott. Régen nem olvasott újságot, pótolni akarta, amit mulasztott. A
főpincér előkeresett neki egy csomó már meglehetősen szétrongyolt
újságot, ahány az utolsó hetekről akadt. Arnóti István pedig belekezdett
az oroszországi és franciaországi haditettekre vágyakozó hírétvágyát
kielégíteni. Mindent olvasott. Csak azokat a cikkeket ugrotta át,
melyeknek élén vastag betűkkel a saját nevét látta állni. Ilyen
ostobaság! Bosszankodott. Mint látványosság van itt kidobolva.
Nevetséges. Az ő helyében más is ugyanígy tett volna.
Nem is tudta, keze milyen közel járt a veszedelemhez. Ott volt előtte az
a bulevárdlap is, mely multjában turkált. De ő persze azt is
olvasatlanul átlapozta.
Meglehetős későn került haza. Anyja nem volt otthon. A cseléd
jelentette, hogy sétálni ment. A századosné azt hitte, hogy ő
menyasszonyánál van. Erre csakugyan elment oda. Útközben egy kis
vendéglőben ebédelt.
Anyja azonban nem sétálni ment, hanem a legnagyobb izgalomban követte az
amerikai nagykövetség gyorsfutárját, akit a nagykövet sürgős ügyben érte
küldött. Mert a királynak átadott levél sorsából a nagykövet arra
következtetett, hogy az Arnóti századosnéhoz címzett írás is sürgős és
fontos lehet. Ezért rögtön magához kérette az asszonyt, amint a királyi
palotából hazaérkezett.
Arnóti századosné csodálkozva hallotta, hogy igen titokzatos levele van
és hogy ugyanattól a kéztől, mely neki írt, a király számára is jött egy
levél. Most végre kezébe kapta a levelet és megnézte a cím betűit.
Rábámult arra a néhány szóra, egész testében megremegett és valami
támasz után kapkodott. A nagykövet maga adott neki egy széket és nem
tudta magának megmagyarázni viselkedését.
A borítékot még fel sem bontotta és szeme még mindig oda volt szegezve a
címre. Pontosan leírva a neve. A nagykövet nem ismerhette ennek a pár
szónak a hatását. Minden egyes betű a sorsnak egy-egy eleven hirdetője
lett. Mindegyik egy-egy fenyegető árnyék, mely mintha magával vonná őt
is az árnyékországba.
Kinn a kristályosan ragyogó hó csillogva verte vissza a napsugarat, benn
pedig fekete éjszaka borult reá. Hideg borzongás futotta végig,
halálthozó fagy. Megnyílt előtte egy sír, egy csontváz, melyet régen
eltemetett, fölkelt és ott állt előtte, a nagy betűk koszorújából
övezve: egykori férje, Arnóthy Ferenc gróf százados.
– Nagy Isten, segíts a te végtelen jóságodban – fohászkodott a kínjában,
rettegésében vergődő lélek.
Feje hátrahanyatlott a székben, szemeit lezárta. A követ aggódva
felugrott:
– Rosszul van, századosné asszonyom? Parancsol valami hűsítőt?
Nagynehezen feltápászkodott:
– Ha szabad egy pohár vizet kérnem.
Egy szolga meghozta, amit kért. Megitta és kért valami eszközt a levél
felbontásához, mert a boríték nagyon vastag volt. Kinyitotta. Lassan –
nagyon lassan, folyton habozva, utat nyisson-e annak a borzasztó hírnek,
melyet ez a boríték rejt? Reszkető ujjakkal vett ki belőle néhány
bélyeges papírt és egy levelet. Ezt hamar a végére fordította és olvasta
az aláírást:
»Férjed. Arnóthy Ferenc.«
Megint éjszaka borult reá. De összeszedte magát és a nagykövet kérdő
tekintetével találkozott. Ez új erőt töltött belé. Mindent, a levelet és
az okiratokat ölébe tette és így szólt:
– Bocsánat, nagykövet úr, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt a
levelet most mindjárt elolvassam.
– Haza akar menni?
– Nem, nem…
A nagykövet látta, hogy most itt szemeláttára egy előtte ismeretlen, de
nagyszabású dráma játszódik le, melynél talán felebaráti segítségre
lehet hivatva. Rámutatott a papirokra és így szólt:
– Asszonyom, talán mégis megkísérelné az olvasást?
Az asszony majdnem hangtalanul felelt.
– Egy halott van itt köztünk. – Ez mégis aggasztotta a nagykövetet.
Gondolkozott, nem lázas-e ez az asszony? Talán félrebeszél? Nem jó
lenne-e orvost hivatni? Még egy kísérletet tett:
– Asszonyom, szedje össze magát. Ezekben a háborús napokban mindenkinek,
aki részes bennük, el kell szánva lennie aggasztó hírekre is.
– Igaza van, nagykövet úr. Kegyeskedjék megbocsátani, hogy szíves
türelmét igénybe vettem. De ön persze nem tudja, hogy mit adott át
nekem. Súlyosabb ez a háborús napok legrosszabb híreinél. Istenem, adjál
erőt, hogy el tudjam olvasni.
A nagykövet halkan mondta:
– Isten meg fogja önt erősíteni. Kísérelje meg, olvassa.
Annyi bensőséggel, annyi jósággal volt ez mondva, hogy az asszony végre
mégis megemberelte magát. Elővette a levelet és bár megfagyasztotta a
vérét minden szó, mégis végigolvasta:
»Szeretett feleségem! Marseilleből küldöm neked ezt a levelet. A
»Bulwark« angol páncélos hajó első tisztje vagyok. Robertson William
néven teljesítek itt sok év óta szolgálatot. Ha most írok neked, csak
azért teszem, hogy fiúnk érdekében adjak egy utolsó életjelt és hogy
vezekeljek végre azért, amit vétkeztem. Az ég irgalmas volt hozzám és
addig tartotta meg életemet, amíg az elég értékes lett ahhoz, hogy
megsemmisítésével megfizethessek azért, amivel hazámnak, neked és
mindenekelőtt fiamnak tartozom. Ne kérdd, hogyan lesz. A király tudja és
ő beszélni fog veled. Én pedig remélem, hogy a király kegyes lesz és meg
fogja bocsátani, amit cselekszem. Miután ez utolsó levelem, mely rólam
valaha még életjelt adhat, tehát mellékelem hozzá azokat az okiratokat,
melyek neked rendelkezési jogot adnak New-Yorkban, a Trust Company-nél,
a Fifth Avenuen elhelyezett vagyonom felett. Nagy összegről van szó.
Huszonkilenc év alatt takarítottam meg. Kérlek, utaltasd át magadnak ezt
a pénzt az amerikai nagykövetség útján és meghatalmazlak, hogy saját
belátásod szerint fordítsd Istvánunk javára. Most pedig búcsúzom. Te is
épen olyan nehéz életre tekintesz vissza, mint én. Bűnöm téged is
megfosztott minden napsugártól. De olvasom az újságban, hogy van viszont
egy nagy boldogságod, mely mindenért kárpótol, amit ellened elkövettem:
gyermekünk, István.
Mennyire szeretném egyetlenegyszer látni! Hogy ezt nem tehetem, az talán
legsúlyosabb bünhödésem. Nem akarok ellágyulni. Szilárd maradok
mindenkivel szemben, leginkább önmagammal szemben. A király hívni fog
téged, amikor itt lesz az ideje. És akkor elolvastathatod ezt a levelet
Istvánnal és átadhatod neki apjának áldását.
A te képed mindig velem volt. Az ég tartson meg téged fiúnk számára. És
Isten áldd meg a királyt!
Gondolj rám, mint egy halottra, akit megint szeretni szabad.