A jáspis asztalon, amelyet három női faun tartott – az egyik
malachitból, a másik porfirból, a harmadik szienai agátból volt
kifaragva – aranytálak csillogtak és bennök a szakácsmüvészet remekei
párologtak, vagy kocsonyásan reszkettek, vagy a torták finom fűszereit
terjesztették a levegőben.
Ezüst renaissance-serlegekben Vezuv borai csillogtak. Hegyi kristályból
kifaragott korsóban Chianti sok százados bora tündöklött. Fantasztikus
alaku óriási tengeri kagylókból szőlőgerezdek, cseresznyefürtök
pezsdültek ki, alabástrom vázákban pedig mindenféle más gyümölcs volt
feltálalva.
Mindezek fölé pedig négy titokzatos egyiptomi kanopé magasodott, az
emberfejü Amset, a majomfejü Hapi, a sakálfejü Duamoto és a karvalyfejü
Kebhsonuf fejeivel. Köröskörül a teremben sokkaru antik gyertyatartók
ontották a fényt gobelin-szőnyegekre, amelyek az etruriai művészet
naturalizmusával mutattak obszcén vagy fenkölt jeleneteket.
Nagy római stilü ajtón át, amelynek bronzból volt félfája, az
előcsarnokba lehetett látni, ahol szökőkút csörgedezett. A kis fontána
bokréta alaku vizsugarai a fehér márványból faragott Kalopűgosz Áfrodité
szobrára hullottak, aki opálkagylóban állt. A kút kávapadkáján
mozdulatlanul, plasztikus tartással egy nő ült, akinek csak szeme
rebbenése árulta el, hogy él. A kezében arany-lantot tartott és az ujjai
alabástromszerüen áttetszők voltak.
Baldassare a sánta komornyik, jácintkőszinü selyem libériában
forgolódott. A gazdája, signore Rospigliosi pedig türelmetlenül járt
fel-alá.
– Uram – kérdezte tiszteletteljesen a komornyik – voltaképp kire várunk
ezen a zimankós téli éjszakán? Nagy úr lehet, mert ekkora pompával még
az udvar embereit sem szoktuk fogadni. És egyedül jön, úgy látom, mert
csak egy tányér van számára az asztalon.
Rospigliosi nem felelt semmit. Firenze egyik legszebb kandallóját nézte,
amely a Della Robbiák műhelyéből került ki és amelyben szagosan égtek az
olajfahasábok.
A komornyik ujabb időben gyakran rajtakapta az urát, hogy szótlanul a
tűzbe bámul és nem hallja ha kérdezik. Éjjelenkint pedig fel-felriadt
álmából és gyertyával végigkutatta egész palotáját a padlástól a
pincéig.
– Uram, mikor jön a vendég? – kérdezte harsány hangon, de alázatosan
Baldassare.
Rospigliosi felrezzent merengéséből és nagy, álmodón kimeredt szemét
rávetette a komornyikra.
– A vendég késik, – felelte Rospigliosi – és félek, hogy ma nem is jön.
Pedig esténkint és éjjelenkint sokszor felkeres. Szerettem volna ma vele
végképp leszámolni.
– Ki az? kérdezte gyanakvóan Baldassare.
Rospigliosi felsóhajtott:
– Magam sem vagyok bizonyos benne, Baldassare. Gyakran azt hiszem, hogy
a második énem, kettéhasadt lelkem másik fele.
Baldassare nagy, ijedt szemmel bámult urára.
– Látom az arcodról – mondta Rospigliosi, – hogy te is bolondnak
tartasz. Messer Tarucci, a háziorvosom is őrültnek gondol.
– Isten óvja uramat nagy bajtól – rebegte Baldassare és babonásan
behajtotta az ujjait.
– Minden éjjel úgy érzem – beszélte Rospigliosi – mintha ketté hasadnék.
Legalább félóráig tart ez az állapot, amelyre csak azért nem tudok
egészen visszaemlékezni, mert minden úgy tünik elém, mintha a másik fele
a másik énemmel történt volna meg.
– Santa Maria! – ijedezett Baldassare.
– A tudós humanista, messer Baroccius – folytatta Rospigliosi – azt
mondja, hogy az énnek ezt a meghasadását már a régi görögök is ismerték
és Szokrátész „daimonion“-nak nevezte.
– Ki volt az uram? – kérdezte Baldassare.
– Szokrátész görög bölcs volt – felelte Rospigliosi. – Ugy látszik neki
is volt ilyen daimonion-ja. Az én démonom nagyon titkolózik még velem
szemben is. Nem akarja magát egészen elárulni, kiszolgáltatni nekem.
Baldassare átértette a rettenetes állapotot, amelyben signore
Rospigliosi volt és a maga együgyü eszével eképpen felelt.
– Bizony uram, magam is észrevettem, hogy egy idő óta két urat
szolgálok, holott ide csak egy úrhoz szegődtem. Azelőtt mindent jól
csináltam, meg voltak velem elégedve és évek hosszu során át nem volt
uramnak egyetlen panasza sem rám. Most pedig semmi dolgommal sincs
megbékülve, uram gyakran korhol engem, mert néha alig tudom megérteni az
akaratját. Imádkozni fogok a boldogságos Szűz Máriához, hogy távoztassa
el uramtól a gonosz ördögöt, aki úr szeretne lenni ebben a házban.
[Illustration]
– Csitt, csitt, Baldassare! – suttogta Rospigliosi mert még meghallja ő
és nem jön el hozzám vendégségbe. Pedig jóban akarok vele lenni, ha már
közöm van hozzá. Hozzám tartozik és szinte egy vagyok vele. Neki
rendeztem ezt a lakomát, és ezzel a nővel is őt akarom idecsalni.
– Uramnak az a baja – szólt Baldassare, – hogy mindenkivel szemben jó,
még ezzel a fránya kisértettel szemben is.
– Én egész életemben jó ember voltam – sóhajtotta Rospigliosi –
sajnáltam a szegényeket, megkönyörültem a szerencsétleneken. De az a
másik rossz volt! Ő hajszolt engem vagyonszerzésre. Ha ő nincs, ma nem
volna ez a palotám és sok kincsem.
– Isten bocsássa meg vétkem – vallotta meg Baldassare – de mindig azt
gondoltam magamban, hogy uram valami ördöggel cimborázik. Husz év óta
szolgálok itt és folyton éreztem, hogy valami nincs rendjén.
– Miért, Baldassare?
– Uram – felelte a komornyik – mindig olyan jó, kegyes volt hozzám,
mintha apám volna. De voltak napok, amikor majd lenyúzta a bőrömet egy
garas miatt.
– Nem én, hanem a démon – sóhajtotta Rospigliosi.
– Pénzt sohsem mertem kérni uramtól – folytatta Baldassare és mig más
magamféle szolgának évről-évre emeli a gazdája a fizetését, az enyémet
évről-évre lejebb szállitotta.
– Nem én, hanem a démon.
– Aztán eszembe jut a kis Marietta esete is – szólt Baldassare. Ez a kis
lány nagyon szerette uramat és talán még most is hű hozzá. De azért uram
kitette őt a házból a legkegyetlenebb, leghidegebb téli éjszakán, mert
szegény leány félretett néhány tallért, amihez különben joga volt. Uram
kidobta őt gyermekével együtt, akinek pedig minden bizonyság szerint
uram az apja.
– Hol van Marietta?
– Settignanoban van – felelte Baldassare. – Uram egy fagarast sem
küldött neki. Szegény leányasszony éhen halt volna, ha meg nem
könyörülök rajta és el nem látom pénzzel, élelemmel meg mi egyébbel.
– Jól tetted, Baldassare – felelte Rospigliosi – de nem tudom, mit szól
majd hozzá a démon, aki mindezt művelte és minden fillért számon kér
tőlem.
– A világ – szólt Baldassare – jól tud uramnak sok gonosz, kegyetlen
dolgáról, mégis egész Firenzében a legbecsületesebb embernek ismerik és
tartják. Nem lehet ez másképp, mint hogy uramban egy ördög is él.
– A pénzszerzés démona – szólt tompa hangon Rospigliosi. – Én magam oly
szivesen adtam volna oda mindenemet a szegényeknek, ha nincs az a démon,
aki mindig visszatartott. Hidd meg Baldassare, rablás az élet és akinek
nincs olyan ördöge, mint nekem, egész életében szegény marad. Csak az a
miénk, amit másoktól elveszünk.
Baldassare felsóhajtott, mert ezt az igazságot már régóta érezte, de
sohasem tudta olyan szép szavakba foglalni, mint signore Rospigliosi.
– Én vagyok a legbűnösebb ember a világon – sóhajtotta Rospigliosi –
mert jónak születtem és mégis hallgattam a démonra, a második gonosz
énemre. Hiába most palotám, nagy vagyonom. Hiába vagy te jó hozzám,
Baldassare. A palotának, vagyonnak a fele a másiké. És te kénytelen vagy
őt szolgálni.
Baldassare keresztet vetett magára.
– Azért hivtam meg őt magamhoz ma éjjelre – folytatta Rospigliosi – hogy
leszámoljak vele. Vagyonomnak a felét át akarom neki adni, hogy ezentúl
hagyjon békén. Ha ma éjjel ő el nem jön, holnap én megyek a kapucinus
barátokhoz és nekik ajándékozom egész vagyonomat, én pedig belépek a
szerzetbe. Imádkozz, Baldassare, hogy ma éjjel eljőjjön hozzám a vendég.
Baldassare összekulcsolta a kezét és példáját Rospigliosi is követte. A
gyertyák fénye meg-meglibbent. Az egyik viaszláng magától kialudt. A
gobelineken tovább folyt az isteni és földi szerelem játéka. A szökőkút
vigan csobogott a márvány Afrodité vállára és a kút káváján, az
alabástrom padkán az aranylantos eleven nő mozdulatlan hanyagsággal
nyujtóztatta, rózsaszinü, meleg idomait. Rospigliosi nem törődött vele,
csak az ajtó felé nézett és várt…
És egyszerre nyilt az ajtó és belépett rajta egy gyermek. Félig meztelen
volt, ruhája cafatokban lógott le testéről, az arca és a keze kék és
zöld volt a hidegtől és minden izében remegett.
– Ki ez a gyerek? Hogyan került ide? – kérdezte Rospigliosi.
– Giovanni! – kiáltott föl Baldassare. – Mi baj van? Mit csinál az
anyád?
A kis fiu nagy kék szemét ráemelte Baldassaréra és halkan mondta:
– Meghalt.
A komornyik odafordult signore Rospigliosihoz:
– Marietta meghalt.
A gazdag úron a megindulásnak semmi jele sem látszott.
– Meghalt Marietta – ismételte meg Baldassare, mert azt hitte, hogy
Rospigliosi nem értette meg.
– Tudtam – felelte közömbös hangon Rospigliosi. – Ez az oka annak, hogy
a vendég nem jött el. Mariettánál volt elfoglalva.
Baldassare szeme hirtelen megtelt könynyel. Marietta halála és urának
különös viselkedése összefacsarták a szivét. Megfogta a gyermek kezét és
igyekezett vele kifelé az ajtón.
– Megállj! – kiáltotta rá Rospigliosi.
Baldassare visszafordult.
– Hagyd itt a gyereket – mondta Rospigliosi – és gyorsan szaladj el a
közjegyzőhöz. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek.
Baldassare megszokta, hogy urának parancsát szó és ellentmondás nélkül
teljesitse. Elrohant és bár odakint cudarul havazott, nekivágott az
utcáknak és késő éjjel felcsengette álmából messer Rovettit, a
közjegyzőt.
A notario nem szivesen bujt ki ágyából, mert kegyetlen hideg volt, de
amint Baldassare hangját meghallotta, felcihelődött és maga nyitott
kaput.
– Mit akarsz? – kérdezte a komornyiktól.
– Uram küldött ide – felelte Baldassare.
A notario álmosan nyujtózkodott és bosszusan kérdezte:
– Haldoklik, vagy megbolondult?
– Nem haldoklik, nincs semmi baja – felelte Baldassare.
– Kerülj beljebb – szólt a közjegyző.
Messer Rovetti bevezette a komornyikot a cancellariába, hol a fal
mellett hatalmas, vaspántos tölgyfaszekrény állott.
– Tartsd a gyertyát – mondta Baldassarénak.
A gyertya világánál signore Rovetti a szekrényből egy pergamen-tekercset
kaparászott ki.
– Ezt vidd el az uradnak – szólt Baldassaréhoz – hogy irja alá. Két tanu
is kell hozzá. Az egyik te lehetsz, ha tudsz irni.
– Csak a nevemet – felelte a komornyik.
– Az is elég – szólt signore Rovetti. – A nevedet ird az uradé alá, mint
tanu. És rajtad kivül még egy tanunak az aláirása szükséges. Ki van még
a házban?
– Nincs ott más, csak Rospigliosi ur, meg én, meg egy kis fiu, a
Marietta gyermeke, aki az imént jött.
– Más senki? – kérdezte Rovetti.
– Meg aztán egy nő, aki a szökőkút káváján ül, de azon alig van ruha.
– Az nem baj – motyogta a közjegyző – a fő, hogy irni tudjon. Legalább a
nevét.
– A nevét bizonyára le tudja irni – felelte Baldassare.
– Akkor siess, hogy az urad össze ne szidjon, ha soká maradsz.
– Messer Rovetti nem jön velem?
– Minek? – dörmögte a notario, – ilyen csunya téli éjszakán csak nem
kockáztatom az egészségemet! Minden meg van irva a pergamenen és csak
alá kell irni a gazdádnak, meg két tanunak, vagyis neked és annak a
nőnek, akit emlitettél. Mit bámulsz rám? Nem érted?
– Értem uram, értem – felelte Baldassare és kabátja alá óvatosan
begombolta a pergamen-tekercset, hogy el ne veszitse. Az ajtóban azonban
megállt és visszafordult:
– Mi van ebben az irásban, messer Rovetti?
– Az urad signore Rospigliosi vagyona felét a kapucinus barátokra
iratja. A másik felét pedig… én bizony már elfelejtettem, hogy hivják,
akire ráiratja… egy gyermek… valami Giovanni.
– Marietta gyermeke! – kiáltott fel Baldassare. – Isten áldja meg érette
az uramat!