zsidót.
A két bűntárs elkezdett hebegve hazudozni, hogy magát minden vád és
fenyíték alul kivonja.
– Ne reszkessetek, szóla hozzájok Vámos szeliden. Befogatástok oka
különben sem oly vétkes, csak botrányt okoztatok egymásközti
czivakodástokkal, mi nem vagyunk üldözőitek, bizonyos történet és titok
nyomozása végett kivánjuk vallomásitokat. Csupán eszközökül veszünk, a
czél nem ti vagytok, az, a mások vétke. Azért bátran szóljatok igazat,
ha hibások volnátok is. A jótét, mit véghezvihettek, megengeszteli a
bűnt, mit nemletté többé nem tehettek.
Bozontos czimborája felpislogott alattomosan a száraz zsidóra, s
nyugtalan szemeivel nógatni látszék az őszinteségre. Az aldunai pedig
kétkedőleg nézett a szolgabiróra.
– Bízhattok hitlenek, mondá a kis zömök, füstbokort pöffentve, mit a
spectabilis igért, én is coramisálom. Nem lesz semmi bántódástok, csak
adjatok jó benevolumot.
A zsidók meg akarták kezét csókolni, de ő mind a kettőt nyujtá, hogy
egyik meg ne csalja a másikat.
– No’s no’s, régen vagytok-e a kopasz morvával egybeköttetésben? sürgeté
Vámos.
– Tiz év óta már nem; de az előtt igen, felelé a nyurga.
Vámosnak épen ezen időszak titkaira volt szüksége.
– Merre, mikor, mettől-meddig, s minő és mely nemű dolgotok volt ezen
pokolpozdorjával? vevé át a kérdést Vámostól a tömzsi szolgabiró,
mintegy próbajelét adva, mint kell felhasználni a nyomozó szótárt.
– Szállítója voltam evvel a harmados companistámmal, viszonzá a nyurga.
Pestre sosem menénk, hanem a néma hordott le nagy mennyiségű és értékű
vegyes málhát Aradig, vagy a Dunán Zimonyig, melyet mi aztán száztóliak
mellett bizományban eladás végett átvevén, Moldvában, Valachiában, s
néha Szerbiában is szétoszlattunk.
– Azon dugárúk, megjegyzé Szalárdy Ödön, miket Márk, a pesti tolvaj- és
csendbiztos szövetség utján összelopatván: három hóig az irgalomintézet
vasas raktárában szokott tartani.
– S ezen abnormis üzlet, folytatólagosan és rettenthetetlenül
gyakorlódék köztetek időről-időre? kérdé továbbá a szolgabiró uram,
megtörölközvén a phrasis után.
– Szokott vágásban ment a kereskedés; évnegyedenként átcseréltük, én a
beárult pénzt, ő a friss szállítmányt. Könyveink voltak, de a számadás
mindig kosarakról viteték, mert ő úgy volt a pesti adófizetők névsorába
vezetve, mint kosárfonó.
– Micsoda nyelven beszéltél evvel a némával? kérdé továbbá vallató
bölcseséggel a kis szolgabiró.
– Saját nyelvünk van; jelek által tökélylyel kifejezünk mindent, s a
legapróbb szótagig teljesen megértjük egymást.
– S a kereszténység rémületére még most is bátorkodik folytatódni ezen
vétséges czimboraság? vagy mint feljebb kikottyantád, félbe haraptátok
már? s ha igen: mikor, miért és miképen? közbevág ismét a szolgabiró, de
a kérdés majd torkán akadt, pedig az előbbi feleletet is azért nem
hallá, mert ezt fogalmazta.
Esküdt úr felüté fürtös fejét, nyakravalóján egyet rántott s nem akará
írni a kacskaringós bombasztot, szolgabiró úr féloldalról odavágott
balszemével s a toll rögtön járni kezdett, csakhogy esküdt urnak saját
styljében tette fel a kérdést.
A nyurga izraelita pedig nyakonfogott alázattal felelt:
– Egyszer azt mondá Zimonyban, hogy utólszor jelent meg; mert jövőre fel
fog hagyni az üzlettel. Azon ízben nagyobb mennyiségű málhát szállíta,
mint rendesen; e mellett egy tonnát megtömve drágaságokkal. Lánczok,
keleti gyöngy, drágakő, órák, ékszerek, ó gombok, kapcsok, paszomány,
ezüst edények stb. stb. valának abban összetömve, s ezeknek jegyzékét
szoros titokban adta át a hozzá mellékelt árszabálylyal együtt.
– Ez okvetlenül akkor történhetett, megjegyzé Szalárdy Ödön, mikor Márk,
elszökésem után orvudvarát eltörlé, s minden árut egyszerre kellett
szétoszlatnia; mert azelőtt efféle czikkeket mindig Tógyer gazda hordott
el Lőbl Simonhoz egy fekete ládában. A morva alkalmasint saját részére
csempészte a tonna tartalmát apródonként, vagy az akkori zavarban.
– S miért, hogy mégis össze kell jönnötök ez idegen földön és
tartományban, ha már pokolbeli czéheteknek vége van? kérdé a nyomozó.
– A tonna-kincs értékéről adogattam számot évenkint itt a debreczeni
vásáron, hova a néma, mostani gazdájával eljárt; mert szoros titokban
kelletvén árulni, nem volt mód tuladni hamar a portékán.
– S bevégezéd-e már fináliter, ezen nyakveszélyeztető sáfári számadást?
– Igenis, nem végeztem. Jelenleg akarám visszaadni némely el nem kelt
czikkeket, miket drágán tartott, vagy különösségük miatt nem akadt
vevőjük. Azonban ő azt állítá, hogy tartozom neki az árjegyzék szerint
készpénzzel fizetni, mert az nem bizomány, hanem megvettem alku szerint.
Épen ezen veszekedtünk, mikor a nemzetes hajdu urak befogtak.
– Hol van azon detestabilis species factik?
– Ezen kopott bőrzsákban, könyörgöm alázatosan.
A bőrönd felbontaték. Néhány antik szelencze, egy pár keleti dús
pisztoly, kövekkel kirakott templomi kehely, egy füzér gyűrű, drága
gyöngyösmarkolatú tőr, nagy értékü főpapi kereszt, s egy rakás ezüst
mosdóeszköz eszményi sárkányfarkon, vagy mistikus czirádákon végződő
torzszörnyek alakjában idomulvák.
Szalárdy Ödönt hideg borzadály futá el. Ráismert mosdókészületére,
melyet Márk kisértő szobájában, a holdas őrültség fokozataiban használt.
A szörnyek torz ábrája eszébe juttatá a sötét bronzrámákat, melyek a
halálfejű tűzlovagot, s a fedéllyukon akadt alvajárónőt, szobájának
kétségbeejtő képeit befoglalák. Eszébe juta a hátratöpörödött, rohadt
inyű nyihogó fenevad, mely kisértőn zúgó kandallóját képezé; eszébe
jutott a villitánczos óra, a kancsi szolgáló hideg nyirkú tenyere, s
nyöszörögve mondott rémes meséivel, az undor, irtózat, rettegő félelem,
melyet kiszenvedett, s mintha a bőröndbeli emlékjegyekkel újra kezdődnék
üldöztetése, reszketésbe esék.
Vámos szinte ráismert azokra az árva halász beszélyéből, s repeső
örömmel vette kezéhez térítvény mellett a nagybecsű bűnjelt.
A morva görcsök között, nyögve vagy alélt szűnközökben, de mindig
szembehúnyva hátravetett fővel feküvék a közelebbi vallomás alatt, hogy
ne lássa Ödön emlékeztető vonásait. Ha olykor magához tért, s a nyurga
zsidó árulását hallgatta, mérgesen, tagadólag rázta öklét és vad fejét,
s egy dühös kitöréskor fogát csattogtatá, mintha szét akarná tépni a
hittörő czinkost. Azonban megviselt erei, a szaggatott izmok, egész
életmű-szerkezete fokonként fáradt, erőtlenült a méreg és ellenszer
harczában. Az orvos jó adag enyhítő cseppeket adott be, sürgeté a
kihallgatást, mert veszélyesbülni látta a jeleket. A morva arczát
kiereszté a vonagló rángás. Homloka elsimult s látni hagyá a szakadozó
erek kidülyedt szálait. Szemeit megnyitá, s kék üregeiből tompán és
mereven, de nyugalommal nézett.
– Barátom, nézz fel, figyelj rám, érts meg jól, szólt hozzá Vámos
szeliden, miközben kezét megfogá. Lát’d, mi nem akarunk büntetni társaid
vallomásáért. Nem törekszünk rajtad boszút állni, meggyógyítunk, könnyű
és jó szolgálatba helyezünk, kereseted és nyugalmad lesz, nem üldöz, nem
bánt, nem teend szemrehányást senki. De gondold meg, egy becsületes
embert tehetsz szerencséssé, kiért az Isten egykor megáld. Nézz fel,
ismerd meg ezt a halvány urat, s ints, adj jelt, bizonyítsd be, hogy ő
gyermekkorában a vörös dajkánál szolgált, mikor te dr. Márk
szolgálatában voltál.
A néma haragosan szegezte szemét Ödönre, kezét elrántá Vámostól, s
iszonyú rázkódással intett: hogy nem igaz; egyszersmind védőleg szorítá
durva markaiba Lőbl Simon rábizott csomagát, a hűség és ragaszkodás erős
zálogául.
A szolgabiró oda akart tolakodni, hogy hivatalos tekintélylyel, s illő
szigorral támadjon rá a makacs tagadóra. Ödön és az orvos
visszatartóztatták.
– Látod, szegény fejed! megcsalod magadat, folytatá Vámos. Látom, mily
gondosan őrzöd gazdád leveleit; te most is híven ragaszkodol Márkhoz és
Lőblhez, pedig ők irtózatosan vétettek ellened. Márk kiszabadított a
brünni börtönből, de nem engedett soha megjavulni. Folyvást újabb
bűnökbe kevert, hogy végkép elkárhozzál, ha tenni nem akartál,
bosszúállóan fenyegetett, miként mint szökevényt kötélre juttat. Aztán,
midőn már félt vak rabságodat tovább használni, jutalom gyanánt elvert,
mint egy rossz ebet; durva elterhelt szolgaságba cserélt, Lőblhez, kinél
csekély díjért kínosan kergetve otromba munka közt kelle végkép
előszülnöd. Méltók-e ily rossz emberek, hogy kiméld? érdemlik-e ily
állatkinzó gazdák példás háládat? fel tudnál-e ily gonosztévőknek
áldozni egy ártatlan szenvedőt?… Tégy vallást, édes jó öregem! látod e
jótét újjászül; Isten ki fog veled békülni, templomba járhatsz, szeretni
fognak, ha betegágyba esel, ápolva lészsz, s a jó emberek imádkoznak
érted.
A néma türelmetlenül hallgatá végig a beszédet s az előbbi makacs
átalkodással intett ismételt tagadást.
Vámos csüggedezni kezdett; a szolgabiró nyakvast és husángokat akart
hozatni, a többiek megtilták. Az orvos komoly aggodalommal függeszté
szemét a betegre. Megtapintá üterét, s lázas halántékát.
– Az élet igen gyenge, úgymond; egy-két rohamnál nehezen fog többet
kitartani.
Minden reményről kezdtek lemondani.
– Istenem, te nem akarsz hinni szavaimnak, beszélt ismét Vámos,
nyugalmát megtartva. Sokkal jobbnak hiszed gazdádat, mint a minő; sokkal
jobb vagy iránta, mint ő tehozzád. Vétkesen és halálig hű maradsz hozzá,
és ő még sem bizik hűségedben. Árulónak, becstelen hitszegettnek hiszen
tégedet. Nem bizott titoktartásodban, s megmérgezett, hogy vallomást ne
tehess ellene, mert hiszen ismered befont kulacsát, tudod, hogy a
pálinkát ő küldé, pedig irtóztató kinaidat a beleöntött méregtől kaptad.
A néma felkapta fejét, mint a szélvész, reszkető karával a szalmazsákra
könyöklött; irtózatosan kezde figyelni, s Lőbl edényére vadan,
kétkedőleg nézett.
– Igen igen, mond hirtelen Vámos alkalomhasználva. Visszaélt hűségeddel;
becstelenül megcsala, árulónak tartott, rád süté a gyalázat bélyegét, s
most megöl, miután hiredet elvette, neved bemocskolta, s koporsódra
bélyeget sütött… Kétkedel talán? mindjárt meggyőzlek.
Vámos fülébe sugott az őrhajdunak, s egy ebet hoztak be. Aztán
megnedvesíte egy darab kenyeret a kulacs tartalmából, s oda veté az
ebnek. Néhány percz alatt iszonyú kinban veszett el az állat.
A néma rettentő képet ölte. Erőtlen szeme villámlásba jött, gyér haja
megmerevült, fogát csattogtatá s erőszakosan szaggatá ki kebléből Lőbl
bizományát, a védett iratokat. Ingerültsége másodperczenként szilajult;
alig tudott birni roskadt dühével, s a nyurga zsidónak titkos jeleivel
inte, hogy hozzanak még egy másik ebet.
Az eb behozaték. A néma felült s magához kecsegteté. Körül vizsgálta, ha
egészséges-e? aztán egy darabot tört ugyanazon kenyérből, melyből a
másik kapott, s oda veté neki. Egy darabig kémlelődve várt; az eb
vidáman, farkcsóválva közeledék, s leste a következő falatot, jeléül,
hogy a kenyér természetes, minden ölő elem nélkül. Aztán más darabot
tört, közepébe önte a mérges pálinkából s beveté a kutya torkába. Sokkal
rövidebb idő alatt mint a másik, összerogyott az.
Ekkor dühlázba jött a néma. Felszökkent zsákjáról mint egy tömeg rugany;
de a méreggörcsök megkapták s visszavágták a földhöz. Először rugkapált
s bőgött, mint a fenevad, aztán a mint izmai huzódtak, tagjait
zsibbasztó marjulás állta el, nyögött, nyöszörgött, végre csuklani kezde
és makogott.
Vámos elveszté a végreményt, Ödön összefont karokkal lesujtva szegzé
földre szemét; a végzet nem rendelé, hogy igazolva legyek! gondolá
magában. A jelenlevők mind megrettentek; esküdt úr plane keblébe rejté
megült zsebkendőjét s lábalóban volt, a judlium alig tudá benmarasztani.
Az orvos mindent elkövetett. Gyógyszerét betölté az összekapcsolódott
fogak közt, fáradtan dörgölé, s dörgölteté a merev tetemeket;
perczenként kisérlé az életmeleget, s lehetőnek remélt még egy üdülést.
Hosszú kín után az életerő még egyszer meggyőzte a halált. A néma
tudathoz jött, szemét felnyitá, érzett és eszméle, de gyermekies
elgyengültségben. Arcza elváltoztatá vonásait, alig lehetett reá
ismerni. Szemfényén üveges udvar, vére félig meghülve s lankadt bőrén
kitört az enyészet hideg veritéke.
– Térj vissza az erkölcshöz barátom, haldokló ágyadon érdemeld vissza
Jehovah irgalmát, mely bölcsődben veled született, tégy tanúbizonyságot
a szent igazságról; kérlelé Vámos szánó részvéttel s feje alá tevé az
üres bőriszákot, hogy magasabb fekvése legyen.
A néma elveté azt s jelek által tolmácsoltatá a zsidóval, hogy miután
Márk és Lőbl hitlenül elárulták, kész ellenök mindenre felelni. Aztán
kezdett titkos nyelvükön jelek szerint közlekedni aldunai
bizományosával, ki mindent szóról-szóra megmagyarázott a nyomozó
törvényes bizonyság számára.
– Emlékszel-e barátom a dr. Márk irgalomintézetére, melyben kisdedóvója
s üzleti raktára volt? kérdé Vámos könnyű, társalgó hangon, hogy a beteg
kedélyét fel ne izgassa.
A szolgabiró hite szerint meg volt győződve, hogy az ő magas nyakú,
feszes derekú attitudejére s involute fogalmazott kérdéseire szigorúbb
hűséggel felelend a deliquens; minekokáért magának követelte a deutri
pontokat, annyival is inkább, minthogy beszélgetés nélkül a pipa sem
esett jól: de Vámos mindenáron maga foglalta el a haldokló tanut.
– Hogyne emlékezném, – magyarázá azonban a néma feleletét műértő
rabbija, a pesti Józsefvárosban sárkány- és örömvölgy utczák közt vala
az. Benne laktam s viseltem a dugtári és málhaszállító hivatalt,
gondoskodám az örves ebekről, mostam a kosztosokra, udvart seprettem,
szóval a legaljasb napszámmal voltam terhelve.
– Ha ott lakál, úgy hát okvetlenül ismerned kell ezt a halvány urat;
nézd meg csak jól! ő is az irgalomintézetben lakott gyermekkorában,
próbálj csak reá emlékezni; vonásaira bizonyosan ráismersz, csakhogy
most már megnőtt és sokat, igen sokat szenvedett; szólt Vámos ujolag
rábeszélőleg.
– Igen igen, ide nézz jó öreg, én vagyok azon félénk gyermek, kit a te
szeretőd úgy szeretett, mondá Ödön a figyelmes némához, remélve hogy a
szeretet, kietlen multjának egyetlen fényhuzó sugára, világot vetend
zavart emlékére.
– Nem kell nekem semmi tájékoztató tárgy, vagy emlékeztető történet,
felelt a nyurga a néma nevében. Jól ismerem én azon urat; mintha most is
látnám száraz, súlytalan termetét, vézna, sárgult arczát, ijedős
szemeit. Mikor éjjel Márk úr oda hozta, egy kosztos meghalt a káposzta
között.
– Mit végzett ez az úr Márk intézetében?
– Gyermeket étetett, – folyt a vallomás; – aztán a padlásról le és
felhordá őket kenderhevederben, napközben pedig őriznie kellett.
– Tökéletesen megegyezik hortobágyi beszélyed adataival; sugá Vámos
Szalárdy Ödönnek; s nyomon új kérdést tőn a fáradó tanunak. Soká lakott
ez az úr nálatok?
– Tán öt vagy hat hétig: akkor Brünnbe akarta Márk úr titkon elküldeni,
de a vörös dajka szolgálója, az én felejthetlen jó barátném megszánta s
kilopván álmomban a kulcsot fejem alul, a keresztépület hátsó
tolvaj-lyukán kiszöktette a kertészek földjére.
– Honnan vitte oda Márk az új gyermek-őrt?
– Nem tudom, mert az előtt nem láttam soha, de azt hiszem saját házától,
mert éjjel öltözetlenül jött vele a gyermek. Erre legbizonyosb feleletet
adna Márk úr huga, a kancsi szolgáló, ki akkor nála lakott.
– Hát nem lakik már nála?
– Óh régen; de nem tudom, hol van. Azt hiszem, valami eldugott falusi
majorban folytatja Márk urral egykézre a gyermekkereskedést, mert mikor
Jefte, a vörös dajka meghalt s az udvart árverelték, a kancsi szolgáló
vitte el szekerén a kosztos kisdedeket.
– Nem tudsz valamit róla, nem temetett-e el Márk valami gyermeket ezen
úr helyett és neve alatt?
– A barátném mondta, de hihető is, mert oda jötte estéjén vittem Márk
úrhoz az előbbi gyermekpásztor összetört hulláját, ki a padlásról
leesett.
– Nem is hallottál semmit a vörös dajkától vagy kancsi szolgálótól, ki a
titkos fiu, kivel Márk az előbbi gyermekőrt felváltá?
– Barátném beszélt valamit, de ő sem tudta, én sem emlékszem. Azonban
csak elszökése után gyanítám, hogy igen fontos egyénnek kellett lennie,
miután megtudám, hogy Brünnbe akarták küldeni s Márk úr halálosan
üldözött a gyermek elszöktetéseért, sőt Lőbl Simonhoz csapott
szolgálatba; a szomszéd utczákban személyes leirást keringtetett a
szökevény elfogása iránt, az udvart pedig három nap alatt nemcsak
megszünteté, hanem el is adta.
– Miért nem tettél jelentést, miután láttad, mily fontos érdekek
forognak fen e vétkes erőszakban?
– Nem mertem, mert Márk úr rögtön visszaadott volna a brünni börtönbe.
Igy is gyakran fenyegetett. Barátnémnak is szigoruan megtiltám: senkinek
ne merje a kis udvar titkát elárulni.
– Hol van most barátnéd, a Jefte szolgálója?
– Nem tudom. Azóta kivánom a halált s nem is bánom, ha pihenni mehetek.
Egy darabig én viseltem gondját; megtanítám kosárfonásra s csinos
szobaműveket készíte berlini modorban, miket nürnbergi kereskedésekbe
vagy házakhoz maga adott el. De egy éjjel eltünt; azt hiszem, Márk úr
lopatta el, mégis későbben engem üldözött, fenyegetett érte.
– Nem tudnál-e arczátlan gazember, valami magadnál becsületesb tanut
igazítni, ezen Krisztusboszantó vétek országos bebizonyítására? kérdé
nyakonkapva a rövid szünidőt a zömök szolgabiró, ki már tovább nem
állhatá, hogy rangját, eszét és kötelességét ne gyakorolja.
A néma megrezzent e rivalló megtámadáson. Törött szeméből egy pár könyű
facsarodott ki s jelbeszéde elnémult; reszkető ujjait egymásba fonta
pihenni.
– Nem ismersz öreg barátom senkit, a ki az irgalom-intézet történeteiben
tanúvá lehetne? felvevé Vámos a szelid kérdezés vonalát.
– Az egy Tógyer gazdát, inte titkos jeleivel a néma; ő hordta Lőbltől a
fekete ládát s vitte vissza velem megrakodás után. Meglehet, látta ott a
halvány gyermeket, de nem hiszem, hogy a titok szövegébe be volna
avatva.
A méregtől összetépett morva fokozatos izgatottságba látszék ismét esni.
Szemei fennakadoztak, ere feszült, szaggató görcsök jelentkeztek. Az
orvos szert adott, de alig észrevehető sikerrel. «Siessetek uraim,
mindjárt bevégzi»; mondá halkan a körülállókhoz.
– Tehát csalhatatlanul ismered e halovány urat?
A néma összeszorongatá merevedő szemhéjait s inte hogy: igen.
– Kész vagy-e megesküdni reá, hogy ez az irgalomintézeti elszökött
gyermekőr s minden vallomásod igaz?
A néma készséges örömmel intett, hogy igen.
A talmudot meztelen lába alá helyezék, fejére a vallásos imaszőnyeget,
egyik kezét saját szivére tevé, másikat az Ödön fejére: mellét
megfeszíté a támadozó görcsök közt, érthetlen dadogó hangokat tördelt
fel torkában s jellel tolmácsolá, hogy a Jehova nevében esküszik.
Alig tevé rá szavaira a hit pecsétjét, lerogyott. Az erőtető kín
összehúzta, majd merevvé feszíté tépett tetemeit. Vonaglása hasonlított
a kigyóéhoz, melynek feje a zúzó sarok alá szorult. De a szaggatás nem
tarta már soká. Nem volt életerő, mely küzdeni birjon a halál
marczangoló karjával; összeesett a kimerült hulla, elaluvék s kék fagy
vonta be.
Vámos megindulva nézte őt. Egy szétpattant gépet láta benne, mely saját
czél s szabadakarat nélkül, másoktól kiszabott körben működék; melyet az
emberi tehetetlen önzés elhasznált s úgy szemétre vetett. Ki merné ezen
halottról állítni, gondolá magában, hogy ép oly becsületes nem leendett,
ha sorsa jók közé vezeti, mint a minő erkölcstelen lett Márk és Lőbl
czimboraságában? Az alárendelt személyek egyénisége legtöbbször uraik
jelleméhez idomul s ha azokkal szoros viszonyban együttlétben élnek,
mint szokásaikat, úgy a hajlamot, fogalmat, erkölcsöt magokra engedik
ragadni. És mégis a fenyítő szigor előtt hányszor vész áldozatul az
eszköz, kiben idegen akarat hajtá végre a bűnt? épen olyan, mintha az
érzéketlen gépet okolnák, melynek mestere volt kontár vagy rosszakaratú.
Mi, mi vagyunk a természet salakja, mi érdemeljük a földi kárhozatot,
kiknek birtokában van az eszköz és értelem, ha társaink alacsonyságára
visszaélünk azzal.
XXVII. (Mariska esete.)
Midőn az aldunai zsidó, bozontos társával a városi őrizet alá
visszaadaték: Vámos urat szobájába kéreté a kapitány.
Ifjú szőke leány álla ott, kinek kellemes arczán és termetén nehány nap
előtt virító szépség és csin köté le a szemet; most feldúlt csüggeteg
alak, kisírt szégyenlős szem s pongyola hagyottság jegyével. Első
tekintetre rá lehet benne ismerni azon hajadonra, kit a czegléd-utczai
tűzből a diák kimentett; s a hajduk mint gyujtogatót befogtak. Vámos
beléptével nyiltabbá lőn a zárkózó nőarcz s erő és bátorság mutatkozék
azon.
– Ime itt a gyujtogatónő, kezdé a kapitány, kinek esete önt annyira
érdeklé, hogy számára különszobát kére s vallatását elhalasztatá, míg
láz és ijedezés tökéletesen meg nem szűnik rajta. Orvosi bizonyítvány
szerint esze s idegzete már egészen nyugodt, normalis állapotban van; s
ezt ön szinte tudja, minthogy nála gyakrabban megjelent. Megigértem,
hogy önkénytes vallását az ön jelenlétében veendem; s azért kérem,
tessék ülést venni, mert tovább, hanyagsági vád nélkül, nem
halaszthatom. Már az magában több, mint hivatalos engedékenység volt,
hogy önt, terhes gyanú alatt álló rabhoz, vallatás előtt menni engedém,
de tisztelt jelleme kellőleg biztosít, hogy méltatlan iránt nem engedné
ily fokig emelkedni pártfogó részvétét.
Vámos köszönve szorítá meg kezét a jeles férfiunak s széket vevén maga
alá, bátorítólag üdvözlé Mariskát.
A kapitány felszólítá a leányt, mondja el röviden, hol lakott, mivel
foglalkozék s vannak-e bizonyítványai, mielőtt szűrszabó bátyja házához
vette? mert habár azótai erkölcse, szelid, józan, nyugalmas jelleme
tanusíttatik is: korábbi időkről dologtalan, tekergő élet s
vagyonvesztegetés vádja alatt áll, mi a gyújtogatási gyanú hihetőségéhez
igen nagy súlyt kölcsönöz; annyival is inkább, mert ő gazdag örökével
korán szülék nélkül maradt, pedig mint árva hajadon, vagyonáról
sajátkezüleg nem rendelkezhetvén, a vesztegető romlottság és
könnyelműség nem kis mértéke kivántatott arra, hogy házaló állapotra
jusson, cselédül lévén kénytelen irgalmas rokonához huzódni.
Mariska elpirult s kötényébe rejté égető könyűit, miket bántott önérzete
a biróig vitt méltatlan rágalomért ejte. De a tiszta tudat s nemtelen
sérelmek izgató érzete, mely nemcsak művelt egyéniséget, hanem az
igénytelen pór egyszerű lelkét is kiragadja a megadó, tétlen
szenvedésből s a védelem vagy épen megtorlás ösztönét költi fel: büszke
önállást ébreszte szivében s megvetve az alacsony rágalmak meséjét,
annak kútfejével együtt, bátor, elfogulatlan hangon beszélt birájához.