vonal mentén fel-felbuknak néha egy idomtalan gömbölyű fő, s a vihar
fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami szokatlan jajgató hang
vegyülne.
Mikor a dereglye a fertőszegi parton kiköt, a zivatar is megérkezett. A
szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám, s úgy tetszik,
mintha égtől földig érő hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás alakok
egy koporsót egy megásott gödörig a part mentében, nyomukban két síró
asszony. Távolról árnyaknak nézi őket, a ki látja.
Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll a dombtetőre és beszél.
Szavát túlzengi a dörgés.
«Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a visszatért zászlóanyának… Nincs
miért harczolni többé… A béke megköttetett. – «Amaz» – elvett
országotokból kétezerötszáz négyszögmértföldnyi tért… «ez itt» nem vesz
el többet két négyszögölnyi térnél… Nektek marad a tépett zászló és a
kapott sebek… Térjetek családjaitokhoz vissza… Az én kardom bevégezte
munkáját örökre, s utána megy annak, a kiért ki volt húzva.»
Ezt mondva, kettétörte kardját s a koporsó után hajítá azt is a sírba.
«Adjon az Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést.»
Ez volt az utolsó szava a fénylő vízsugarak között felfeltünő árnynak.
A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a sírgödröt; annak a hangja és
villanása is elvegyült a zivataréban.
Azután még hangzott valami dübörgés, minő a távozó paripák robogása, és
még halkabb dobogás, minő egy sír betemetése; azután semmi más, csak a
zápor zuhogása.
És mikor elvonult a zivatar s feljött a hold; az idő lecsendesült
szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a felköltött habok
beszélgettek még a hazatért kedvenczhez: akkor már üres volt a tér, s a
gyepborította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa
mellett most egy másik is zöldült.
Ő kivánta így, hogy fektessék öreg barátja, D’Avoncourt mellé, a ki
atyja helyett atyja volt.
És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt egyebet annál az örök élő fánál,
a mi holta után kővé válik.
Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet, mely nem az övé, egy
történetet, mely nem igaz?
Vagy írták volna rá az igazi nevét s éltének való történetét, hogy aztán
azok, a kiknek ez nem tetszik, pöröljenek egy sírkővel?
Jobb volt neki semmi jelt nem tenni, hogy senki se tudja, hová lett!
Hanem a mint ég-föld elcsendesült, csak az élő habok beszélgettek még,
aranyvilágot vetve a tele hold fényében: a tündöklő smaragd bölcsőből
előbukkant egy szörnyeteg.
Nem ember, nem állat, egy kárbaveszett lény.
Feje még rútabb, a mióta az égő bozót leégette a haját, s egykori
ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól. Kijön a partra, óvatosan
körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel tapogatja a pázsitot.
Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva. Megtanulta a
hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték a
fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.
Majd meg visszamegy a tó medrébe s tele szedi a markait azokkal a fehér
kagylókkal, a mik kővé váltan hevernek a tó fenekén.
Mit akar azokkal?
Emlékezik rá, hogy látott ő egyszer egy jelvényt, a mit úrasszonya a
nyakában viselt: egy jelvényt, a mi előtt az emberek letérdeltek s
könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, a mit a koporsók előtt szoktak
vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér
kagylókból.
Azután megint eltünt a tóba.
* * *
Ha azt kivánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és
elfeledtetést: ez bőven beteljesült.
Egy pár esztendeig járt még a híre Botta Sofiának, el is jöttek a
névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, a mit Vavel
gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a
vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a
családi összeköttetetést bizonyítani. Aztán jött a devalvátió; a fekete
bankó elolvadt a bezárt cassában, s többet senki se jött aztán Botta
Sofia felől kérdezősködni.
Vavelről és Katalinról soha sem hallott többé a világ semmit.
A nemes urak is haza mentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a
harczi paripát szekér elé. Ez volt az utolsó nemesi insurrectió.
A Névtelen Vár is el tudott tünni. A hogy eltünnek a Fertő partjain
falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld,
lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó
szélvitorláig; mint a hogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész
korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a
czímeren könyöklő, kardhordozó karig, – lassan, csendesen,
észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.
«Nemes lelkek» még vannak a világon, «urak» is vannak; «vitéz harczosok»
is vannak; de «nemes emberek» nincsenek többé!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Kisfaludy Sándortól a nádorispán megbizásából szerkesztve
korszakalkotó okmány.
J. M.]
[Footnote 2: Gosztonyi már azelőtt való napon könnyű sebet kapott Sárvár
védelménél, a hol az ellenség körülfogta, s csak négy vitéz
közlegényének hősi erőfeszítése szabadítá ki a fogságból. A négy
közvitéz volt Bikfalvy Samu, Kottyán Lajos, Pál István és Tóth Mihály.]
[Footnote 3: A magyar insurrectióra vonatkozó adatokat a következő
művekből vettem:
1. «Auszug aus der Geschichte der Insurrection des Adels von Ungarn. Im
Jahre 1809 und 1810.» – Für Seine Majestät den Kaiser und König von
Ungarn verfasst vom Major von K–y,[4] Flügel-Adjutant des E. H.
Reichs-Palatins und obersten Landeskapitäns K. K. Hoheit. Erste Periode.
Von dem Schlusse des Landtages 1808 bis inclusive der Schlacht bei Raab
am 14. Juni 1809.
2. Ugyanazon czím alatt. Zweite Periode. Von der Schlacht bei Raab am
14. Juni 1809 bis zum 22. Juni 1809, an welchem Tag die
Insurrectionstruppen nach Verkündigung des Waffenstillstandes am 20.
Juli sich in die Cantonirung begeben.
(Mind a két mű kézirat, s a király magánhasználatára iratott meg a
nádorispán megrendeléséből.)
3. Ugyanazon kéz irásával, de szerző névjegye nélkül: Geschichte
einzelner Regimenter, Bataillone und einzelner Individuen der
Insurrection des Adels von Ungarn. (E műben háromszáznegyven kitüntetett
vitéznek a viselt dolgai vannak feljegyezve hiteles jelentések alapján.)
4. 5. Beitrag zur Geschichte der Insurrection im Jahre 1809 und 1810 in
chronologischer Ordnung; verfasst von den General-Adj. Oberst Gf. v.
Bečkers. Erste und zweite Periode.
Különösen a győri ütközetre vonatkozó hiteles adatok.
6. Tagesbericht vom 15. Juni 1809.
7. Moniteur 23. Juni 1809 Nr. 174.
8. A Mária Therézia-rend határozatai Nr. 2473.
9. Az érdemrendek és jutalmazások kiosztását intéző itélőszék
határozatai 2460. sz. alatt.
Azonkívül egyes ezredek történetei, a mik a megyék levéltáraiban
találhatók; de a mik csak a Kisfaludy-féle «hősök szótárá»-nak adatait
erősítik meg, uj adatok felhozása nélkül.]
[Footnote 4: Kisfaludy Sándor.]
TARTALOM.
MÁSODIK KÖTET.
VII. Új élet a háznál 1
VIII. A magyar insurrectió 52
IX. Katalin, vagy Themire? 86
X. A sátán és a Daemon 111
XI. Férfiak dolga 161
XII. Asszonyok dolga 223
XIII. Marie 244
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
5 |azt az ostobaságot! |azt az ostobaságot!»
13 |banderium kíállítására |banderium kiállítására
36 |Jó éjszakát! |Jó éjszakát!»
37 |En majd csak |Én majd csak
51 |s ölelj meg. |s ölelj meg.»
79 |vállalkozni. |vállalkozni.»
95 |On még nem |Ön még nem
175 |dérék Olgyay |derék Olgyay
177 |hiányos fegyyerzetnek |hiányos fegyverzetnek
183 |fölveszí a németet |fölveszi a németet
183 |O is ott |Ő is ott
213 |suhant tovabb |suhant tovább
231 |Orült is minden |Örült is minden
236 |Es hogy vadkan |És hogy vadkan
237 |On azt hitte |Ön azt hitte]