Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt
makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró
hoch-ozása.
A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár lépcső
széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s lemutatott a
terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló karosszékekre,
azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik végén nyiló kis
ajtón eltünt.
Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül. A
mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü s
ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a négy
világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai egyenesedtek fönt
vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső feje
alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a
pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött
sok szögletes üvegnyelvü, zsufolt csillár függött, uti vászonburkából
félig kifejtett rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig.
Zrinyi a várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után,
de riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos
emléksorára.
– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam zászlaja! Hun van
az kut, kire tüztem? Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta
magától, nagy keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.
A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles félfák
karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó
között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a
szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már nekirontott volna a belső
szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját s leszámoljon
személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára
tapadt s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a
hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen dönögtek
végig a padozaton óriás, szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél
végre megállt, homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs
hatszögecskéknek s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán
visszahuzódott s gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra
karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:
– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale Tag ein
Ravsch geben bis Auff den 26. detto…
Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva.
– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig főhajtással a
belépő Portia felé.
A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt
Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr karosszéken s maga is
leült:
– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást, tanácskozást hoz
magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod?
– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy hónapja, hogy itt várom
oldalamon e szablyával ő felsége rendelkezését a haza és a kereszténység
javára.
Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre terités
ezüstjeinek csörgése.
– Válaszát várom kegyelmességednek!
– Mit mondjak, Herr Graf?
– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e
nagyságtok kárpótolni?
Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke
megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.
– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E
hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem
egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát,
kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely
csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomatia munkáját
zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével!
– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott,
német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom
elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? –
villogott fel a bán szemében a belső láz s ingerült emlékezete vadul
forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi
idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra
jogositó Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla
harmincegyedik pontját.
Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta:
– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet
emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt úton
nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni
nagyságod!
Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyuit
összeütve:
– Tehát jó napot, Exzellenz!
Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá
járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá vidult
s készséggel kisérte az ebédlő felé.
A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török zászló
egy saroknak gubbaszkodva mélázott.
– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte Sankt
Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.
A bán visszafordult:
– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen! Legcsekélyebb
szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg bucsu.
Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult.
Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön üldögélő
suhanc ordítva ugrott elébe:
– Hoch der Graf von Serin! Hoch!
– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók
ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó
szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után. Mint tömött
spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és
kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némikép
megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését.
A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre ragadva
kezdett hoch-ozásba s a nagy kalapok tollukat lógásnak hullajtva
táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny be nem
csukódott mögötte.
A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent
bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün füstölgött;
udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a
griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal boritott asztal
körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok
jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma
engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában siposok, hegedűsök
tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat.
Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott,
narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó gombot, hintó
zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a
magyar illem megkövetelte második meghivás ceremóniás mondókájával
házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De az ucca végén kényesen
táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel szegett, hátul zöld és
rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe fekete kalapkarima
tünt fel.
A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt.
– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe a
kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól
lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban nem lenne éppen
idegenség… Mit akarsz?
– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga
alkalmatosságával!
Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé s a
lépcsők alján már feltünt a fehér prém.
– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, emelkedett kettős ívben a
széles mozdulatu köszöntést kanyaritó kalap.
– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda kézfogása.
Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját rézsut
csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján,
megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt kard-markolatát s a
latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadó-terembe.
Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától
visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban
a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó nadrágokat emelgető
lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő
csattján, kalap-karima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér,
szőke parókák fürtjeit összefogásban szines szalagbokrok csapzottak,
zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársony kabátok szélein,
mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin,
karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s
a duskálódó divat bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü
patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített
törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden
nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt
eresztett.
– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? – Pardonnez-moi! –
Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! – Cent pistoles
comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu, quelle foule! –
lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s rikácsolt katonásan a
gyülekezés.
A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel,
mozgékonysággal vették körül a bánt s mintha csak hulladékát hagyták
volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a furia
francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer kérdésük,
étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az
asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos bucsujárásban vonult a rakott
tálak, kupák folyton ürülő sora.
– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen
fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a
magyar nemzetre üritem!
A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze bor-loccsantó
kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig helyezkedtek el ujra, már
állt La Feuillade maréchal:
– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus belles
actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de cinquante
lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du grand Vizir et de
l’armée Ottomane… et véritablement nous le pouvons nommer à juste titre
le fléau de l’Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas
moins qu’ ils ont fait autrefois Scandeberg…
Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl
egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős
érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos szeretetet pazarló
szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek volna.
– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké
zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen volt mit, sokan
elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy
mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé s majd onnan védekezik
másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt
bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de egyszer csak fölugrott Hohenlohe:
«Ha most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka
megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt
helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török
tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve
feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi
is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte döntögetni a helyzetet…
Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón.
– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen Coligny a
beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében husz törököt
szurt le s négy zászlót szedett.
– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár, hogy
nem volt ott, illüstrissimö!
Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.
– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az alkalmon, hogy
meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: – Emmène-moi ce Türc!
– aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az
ön neve tettek legtöbbet. Uraim! – emelte föl hangját körültekintve, – e
rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan,
de… – s rejtelmes mosolylyal hallgatott el.
Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles fonatu
fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel meghányt,
földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s Coligny intésére a
bánhoz közeledett.
– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot
nagyságodnak fölajánljam!
Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz fordult:
– Kim szin, babam?
– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli
lejtéssel a fogoly ezredes.
– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias
sürgetése.
– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori nagy
ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.
A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi tudományán,
dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan
szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről:
– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi
teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé:
tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott
Zerin-oglutól elégetett…
– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade.
– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában ujra
felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az
anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaskusi
csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya,
megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos
Zerin-oglu…
– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny.
– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki
agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve
lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő németekkel. A szerdár
fényes arcát a próféta zászlajához érintette és «siessetek az imádságra
a kimulás előtt, siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta
csatára a kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete
kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek
haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket arany
kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel
szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet
aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán «Pazsorezs!
Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal
nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő halálmegvetéssel. A németek
megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak
hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyu nélkül
bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek,
erre a szipáhik érthetetlen módon megzavarodva hátráltak, azt hivén
Allah büntetéséből, hogy a janicsárok futásnak adták vitéz fejüket.
Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is
meghátráltak. Sokan fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem
nyujtotta át a folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg,
mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…
– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki.
– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz ágyut.
Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien» kiáltozott,
társaim a vértanu halál borával részegültek s én boldogtalan fejü
fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu története, hogy tárikhdsi
efendi sem írhatná jobban.
– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?
– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag táncolásához
hasonló küzdelmét a mezőn! – azzal nyugodtan összefonva karjait mellén,
elhallgatott.
A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről,
a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó mozdulatokkal magyarázta,
hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az
asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe:
– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes jókedvvel
nevettek, örültek.
Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék
támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive hajszolva
kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját égő torka felé,
de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta:
– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous! Mais
qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?