álom furcsaságát, egy régi éjszaka zord és fönséges perceit s
megborzongva gondolt vissza a várterem sötét falára, ahonnan hajdani
sívár betyárok, egy végtelen arcképsorozatban, lenéztek reá a
farkasbőr-nyoszolyán, a szemök vörhenyes pislogásával, amint a
fáklyaláng feléjök csapódott. S a távoli legenda mélyén és messze e
kábító távlatok éjjelében, még mindig ijjesztőn s félelmetesen, de egy
csöppet elmosódva is, egy kissé megenyhülve is, a Wellensburg alakja
kisértett, elborult kőarca évszázados komorságával, a kancsal szemek
rejtélyességével, álmokba meredő keservével, a bús szemöldökök alatt.
Mert itt, a tömérdek virág között, a tavasz derűjében, a békén vándorló
ludak mögött fehér nyakukkal a napfényben, mely szinte leringott füvekre
s virágra s lebegő aranyporával mindent behintett: a hajdani rabló
már-már elhullatta keserű masszivitását s inkább hervadtan tért vissza a
multak riadalmából, perzselő nyári illatok őszi fuvallatával, lesujtva
és fájdalmasan.
Marika búsan emlékezett.
S finom kis női lelke, noha aggódón s borzongón omlott vissza egész a
gróf ajkáig, a csókja harapott sebébe, mégis csak szerette s kivánta az
emlékét s kéjesen visszaélte benne egy távoli perc minden irtózatát…
Olykor, hosszan küzködve, sokáig sírt Marika s buzgón imádkozott.
De szapora könyei e gyöngéd fohászok közben, aligha hoztak enyhülést s
rajongó elepedését csak hézagosan töltötte be a mennyei megnyugvás
érzete. Akaratlan, öntudatlan, kék szemének réveteg tekintete valami
nagy rejtélyre tapadt s irgalmas nőisége ösztönében, megrendülve
pillantotta meg a saját elhurcolt s megkínzott teste mellett a
Wellensburg szívének vergődő szárnycsapását.
– Mit akart? Mit akart? – kérdezte magától, hebegve.
És angyali tekintetével hirtelen belenézett abba a nagyszerű nyomorba,
amelyben az ember, leigázva, a maga örök vágyát kergeti. S míg a letünt
lovagnak visszatérő árnya ott térdelt előtte s zokogott, Marika még
hátrált ugyan, el is húzódott, el is fordult, de azért ő is zokogott.
Egyszer a tó napfényes vizében megpillantotta magát.
– Ki tudja, talán szeretett, – rebegte.
És így pergette le, immár a bánat és a szomorúság húrjain, kicsi
életének roppant emlékeit és a zavaros elandalgások percében, a homályos
gyötrődések maró unalmában, hirtelen elrepesett hős zsiványa, a nagy
Wellensburg felé s remegőn hozzásimult, lehúnyt szemekkel, odaadón.
De az öröme gyötörte, szenvedett. Mint kicsi szűz asszonyka csendesen
átjött réteken s mezőkön, a ludak mögött emelgetve apró meztelen lábait
s a zöldleveles nádszálon harapdálva, elbúsult merengésben.
Távoli fák lombja zöldelt a földek határán és egy egész raj fecske,
alacsony röpüléssel mintegy az örök idők végtelenségét sodorta, rengeteg
multakból szédületes jövőkbe.
Holott az ő számára, gondolgatta, mult és jövő le van tarolva már.
Remegő odaadása sohasem lehet egyéb fájdalmas emlékezésnél. Az egész
szerelme csupa köny.
És a füvek és virágok közül, fehéren kimagasodva, a kéklő várra
felpillantott.
Bús magányban állott a vár odafönn, a leőrlött lét néma fönségében. Zord
falai körül, a kopár hegycsúcsok kőüllőjén, megrendítőn elzendült volt a
végzet, roppant kalapácsütése. És a merengő hegyóriások őrködőn
fölcsoportosulva, már csak vadmentha-szakálukat szegezték a térben
rohanó időknek, vándor madaraknak, szálló fellegeknek, a vár meséjét
zúgva el nyári éjek csillagfényénél: Egyszer Wellensburg szeretett…
– Oh, Uram, irgalmazz! irgalmazz! – könyörgött Marika.
Mert valami szokatlan hév rázta meg szegényt s irtózva, de gyönyörködve
is, a lelke végső vágya támadt, a nagy visszakivánkozás. Még küzdött,
még küzdött, de már megtörve, legyőzve.
– Mért ne mennék el? – kérdezgette.
És elvált a völgyek derűjétől, a kis füvektől, a vézna kis virágoktól, a
jácintoktól s a violáktól, mert itt még minden virult. És elvált a tó
nádzúgásától s a fehér ludaktól is elbúcsúzott, mint szomorú anyácska,
aki hazatér.
És megfürdött a tóban gyönyörű fehérre. És szelíden elindult.
S már ment az uton, gyors lépdegéléssel csak ment és ment, megadva magát
kicsi rejtélyes sorsának, valami távoli hangnak, ami hívta… Mégis, néha
elsírta magát, egy apró, éles sikolya csengett rejtélyesen az utakon át.
És meg-megállott, szőke fejét hátravetette, a nagy haja kibomlott.
Olykor, egynémely vadszederinda, tövises virágfűzér az útját állta, meg
is sebezte. Néha megbotlott és megborzongott a fekete ciprusok alatt,
ahonnan a bércek tépett éle, mint emberi profil meredt reá, egy egész
sereg kis furcsa kő, egy egész erdő vihogó törpe.
De jött tovább, sietve, kihevülve, ijedt tekintettel az útját keresve,
habozva egy percig, a homloka verejtékét törölgetve, aztán újra
nekilendülve, helyenként kúszva már s lihegve a sziklás rengeteg
kősikátorán, de mind bátrabban, szinte kigyúlva az epedés hevében,
elváltozott arccal és megkönnyülve a napesti derengés arany párázatában,
amelyben ő maga is az utolsó percek zengésébe omlott, ízzó vonzalma
szédületén.
És arccal a magaslatoknak, a bástyák alatt, az örvény szélét súrolva
riasztó kőszálak között, mint egy apró, elveszett felhő úszott tova a
sziklák végtelenjén s elfúltan az örömtől mind följebb tört s mind
lázasabban s egyszerre csak, mint hajdan Wellensburggal, a hídon
száguldott át, kacagva!
És az udvaron is, a tornácokon s a lépcsőkön föl, kacagva jött, mint
szilaj menyasszony. S besiklott a hajdani terembe, fölemelt fővel
diadalmasan.
S rögtön, mintha hallotta volna a násza zenéjét, a lázas csendben.
A hárfák fölzúgtak, megtépázva, és ezüst kürtök zengése közben, gyönyörű
lovagok jöttek. Kékszemű apródok rózsafűzért hoztak, halovány leányok
havasi virágot. És mind kérdezték, fölzúgva ők is és a sok hang
egyszerre mind:
– Marika, kié vagy? Kié szived?
– A szívem, a szívem, de hiszen tudod, hogy a tiéd – felelte Marika
zokogva, a leomlása angyali hevével.
De rögtön, a hangjának zengő visszhangjára, a lovagok fehér tömege
elrebbent s mint omlatag virágok szertefoszlása gurultak tova apródok és
halovány leányok. S a tünedező forgatagot, a zsongó szines zűrzavart
valami titkos morajlás zúgta át, valami nagy hang csendült s könyörgő
szólítgatás, mint távoli kongás, rettenetes:
– Marika! Marika! Mért késel, szivem?
Kereste, kutatta, figyelte s a falak mentén, sikongva, a eszeveszett
vágyódás gyönyörében, az ablakhoz rohant.
Mégegyszer föltünt holdfényes peremén, kiegyenesedve, a homlokára
simítva le lobogó haját. Ragyogó arcával belemerült a roppant tér kéklő
rengetegébe és hallgatta és élvezte és felszívta magába a hegyek
mélyének tompa moraját, az örvényzúgást amint beletorkolt a szél s
éjjeli hörgése, mint egy egész sor harang zúgta és zengte és üvöltötte a
nagyszerű hívást: «Marika! Marika! Mért késel, szivem?»
Mosolygón mégegyszer fölnézett az égre, de szelíd tekintete a mennyei
csodákból már nem kért semmit többé. Csak búcsúzott, köszöntött, már
mint egy más világból, ahová elmegy szeretni, meghalni.
TARTALOM
Az élet diadala 7
Mülhausen-nél a szomoru tiszt 21
Meyerbeer 46
Mándy Kázmér öngyilkossága 52
Régi szent történet 70
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |életétében |életében
21 |MULHAUSEN-NÉL |MÜLHAUSEN-NÉL
32 |mondta, és |mondta, «és
33 |férfak dörögtek |férfiak dörögtek
38 |Es elfakadtam |És elfakadtam
41 |menni? – «Merre!? |menni?» – «Merre!?
42 |Es megint |És megint
43 |innen, |innen»,
58 |legboldogbb. Mondom |legboldogabb. Mondom
75 |kis lénys |kis lénye
75 |föld ée |föld és
83 |menyassony |menyasszony]