A MI ÉDES
MAGYAR NYELVÜNK
ÍRTA:
BERCZIK ÁRPÁD.
AMIT MAGYARUL JÓL KIFEJEZHETSZ, ARRA IDEGEN SZÓT NE HASZNÁLJ.
ORSZÁGOS ISMERETTERJESZTŐ TÁRSULAT KIADVÁNYA 1912.
VÁRNAY ÉS FIA BUDAPEST, VI., LISZT FERENC-TÉR 9.
RÁKOSI JENŐ
KEDVES BARÁTOMNAK
SZERETETTEL.
BEVEZETÉS.
A nyelv minden nemzetnek legnagyobb értéke, abban nyilatkozik meg lelke,
gondolkodása, érzelme, szelleme, s ezt a nyelvet lehetőleg tisztán,
szeplőtlenűl megőrizni, saját erejéből tovább fejleszteni, minden idegen
fertőzéstől megóvni iparkodik minden nemzet. Ha nagy nemzetek vagy bár
kicsiny, de egységes nyelvterületen élő nemzetek is sürgősnek tartják
nyelvük védelmét, még érthetőbb és természetesebb, hogy mi magyarok
megóvjuk nyelvünket a sok, rázúduló hatástól, mert mi számra nézve nem
tartozunk a nagy nemzetekhez s a kis nemzetek közül sem azokhoz, amelyek
zárt nyelvterületen élnek. A magyar zárt nyelvterület – az Alföld egy
része – igen csekély s a magyarság máskülönben más nyelvű fajokkal
vegyesen lakik.
Nagyon természetes tehát, hogy ezek a nyelvek, de legkivált a városokban
a német – mint világnyelv nyomot hagynak a magyar nyelven. Nem
szándékszom a magyar nyelv újabb fejlődésével, átalakulásával
foglalkozni, nem tekintem feladatomnak mindazt szemügyre venni, ami a
magyar nyelv szellemét veszélyezteti és a nyelvet rontja. Csak egyik
oldalát a nyelvfejlődésnek akarom tárgyalni, az idegen szavak
beáradásának kérdését, a mely eredeti vagy azzá vált (mert átalakult)
nyelvkincsünket veszélyezteti s a mi szép nyelvünket, ha csak az
özönlésnek útját nem álljuk, lassanként gyalázatos zagyvalékká
aljasítja.
Nem vagyok nyelvtudós, sem nyelvész, nem is mint ilyen szólok ehez a
kérdéshez, hanem mint író, mint magyar ember világitok rá s iparkodom
mind a szakkörök, mind a nagy közönség figyelmét felébreszteni, őket
felrázni, hogy még idejében mozogjunk s akadályozzuk meg a nyelv teljes
elposványítását.
Úgy írom ezt a könyvet, hogy mindenki olvashassa, aki a nyelv iránt
érdeklődik, férfi meg nő, öreg és fiatal. Menten minden tudálékosságtól
szeretnék az értelmiségre hatni, tanférfiakra, írókra, sajtóra, a
közélet különféle rétegeinek vezetőire, szóval mindenkire, aki a nyelv
alakúlásának irányítására hatással lehet. Tudom nem lesz könnyű munka,
mert nálunk is – mint egyebütt, – kétféle nézet uralkodik a
nyelvtisztaságról. Egyik, mely méltányolja, a másik, a mely
fölöslegesnek tarja és a nyelvet teljesen a maga fejlődésére bízza. Azt
hiszem ha a higgadtság középútján haladva, minden túlzást kerülve, a
kivihetőt és elérhetőt veszem csak szemügyre – egy részét az
olvasóközönségnek talán mégis meg fogom nyerni az ügynek. Vagy ha azt
nem is érném el, hasongondolkodású, nálamnál képesebb és jártasabb
szakembereknek kedvet szerzek alaposabb munkák megírására.
Teljes nyelvtisztaság nem képzelhető semmiféle nyelvben. Bizonyos szavak
általános közkincscsé lettek s megtalálhatók minden nyelvben. Nagyot
hibázna tehát az, aki a magyar nyelvből minden idegen szót ki akarna
gyomlálni. A túlzás a nyelvtisztításban is – mint mindenben – ártalmára
van az ügynek.
Érjük be azzal, hogy szükség, különös ok nélkűl ne éljünk idegen szóval
és hogy ahelyett, a mit jól kifejezhetünk magyarúl, ne használjunk
idegen szót.
A német nyelvtisztítók hosszas küzdelem után ezt a vezérelvet fogadták
el s úgy vélem, mi is helyes nyomon járunk, ha erre a csapásra térünk.
A nyelvtisztaságnak kétféle ellensége van. Azok, akik túlozzák és minden
idegen szót ki akarván irtani, képtelen új szavakat gyártanak, a
melyeket a nyelvszokás nem fogad el: a másik rész a közönyösöké, akik
nem értik és nem érzik át ennek a kérdésnek jelentőségét: akikben nem
lángol a nemzet öntudata és nem fogják fel, hogy nem elég szépen,
választékosan és helyes kiejtéssel beszélni franciául, angolul, vagy
németül, hanem mindenkinek első és legszentebb kötelessége anyanyelvét
helyesen, választékosan és lehetőleg tisztán beszélni.
Akik ezt a fenkőlt törekvést nevetségessé teszik, azokat bátran
nevezhetjük gyászmagyaroknak. Arról lehet rájuk ismerni, hogy minden
nyelvtisztasági törekvést nevetségessé tesznek azzal az ócska
fegyverrel, hogy hiszen „te se beszélsz tisztán, mert te is használsz
idegen szót.“ A kellő irodalmi – magyar irodalmi – és nyelvészeti
műveltség hijjával lévén ez a fajta, nagyon bajos neki megmagyarázni,
hogy aki ott használ idegen szót, a hol használása elkerülhetetlenűl
szükséges, nem vét a nyelvtisztaság ellen. Csak az követ el vétséget,
aki hanyagságból, pongyolaságból, tudatlanságból, vagy nembánomságból él
idegen szóval, mert ha ez a rosz szokás elharapózik s általánossá lesz a
közszokásban, az élőnyelvből lassanként kiszorít jó eredeti szavakat,
amelyek maholnap olyan szokatlanokká válnak, hogy nem is lehet velük
élni. S ezzel szegényíti a nyelvet. Hány gyönyörű, hangzatos, jellemző,
szavunk szorult már ki a köznyelvből és nem található meg másutt, mint a
népnyelv tájszólásaiban vagy a szótárakban.
S ennek nagy a közművelődési következménye is. Nagy és sajnos! Amely
nemzetnek nyelve nem fejlődik és terebélyesedik a maga talajából, a maga
gyökereiből és erejéből, annak a nyelve hanyatlik és a nyelvvel
hanyatlik a nemzet műveltsége is. A mely nemzet nyelve nem alkalmas
arra, hogy a gondolatokat, érzelmeket, eszméket, minden árnyalatával úgy
kifejezhesse, mint más nagy nemzetek nyelve, az híjával marad azoknak az
eszméknek, gondolatoknak és érzelmeknek is, amelyek árnyalatos, finom,
jellemző kifejezésére a kellő szót vagy szólamot nem tudja megteremteni.
A nyelv fejlődése tehát szorosan összefügg a nemzet szellemi
emelkedésével és haladásával.
Azért kötelessége a nemzeti tanügynek, hogy a nyelv fejlődéséről és a
nyelv tisztaságról helyes eszméket oltson már az ifjúság lelkébe: az
ifjúság ezeket az eszméket bele viszi aztán a gyakorlati életbe.
Hogy ezt a nemzeti szent ügyet némiképp elősegítsem, a nyelvtisztaságról
megírtam ezt a kis füzetet, a melybe iparkodtam dióhéjban mindazt bele
vinni, amit erről a kérdésről és tárgyról összeolvastam, összegondoltam,
összeéreztem.
Nekem ez az ügy szent, mert a nemzeti becsület kérdése: kivánom, hogy
olvasóim is annak tartsák, aminthogy minden más nemzetnek is szent az ő
nyelvének ügye.
Büszkék vagyunk nyelvünkre, de nem szeretjük eléggé…
Bár bele lophatnék ebből a szeretetből egy kicsit az ifjúság, kivált a
női ifjúság szívébe. Az anyanyelvet ők adják tovább, az ő ajkukról
hallja a gyerek az első szent hangokat… A férfit leverhetik a
csatamezőn, de a nemzet tovább él, és mindaddig élni fog, amig a nyelv
ki nem halt az anyák ajkairól…
A NYELVTISZTASÁG MÁS NEMZETEKNÉL.
Mielőtt a magyar nyelv tisztaságáról szólok, nézzünk körül hogyan áll ez
az ügy más nemzeteknél. Ez a szemle tanúlságos, mert meglátjuk, miképen
gondolkodnak más, hatalmasabb nemzetek és új szempontokat és
támasztékokat találunk igazolásunkra.
Brandes, a híres dán író maga mondta nekem, hogy alig találhatni az ő
műveiben idegen szót. Amint hogy a dán irodalom és sajtó elől halad a
nyelv-gyomlálásban. Finn testvéreink is ezen a nyomon haladnak. Legelől
jár a sajtó, a mely kerüli az idegen szavakat, hogy a nagy közönség s a
nép is megérthesse és alaposan felfoghassa, amit a lapok írnak.
Nálunk ellenkezőleg járnak el a lapok, minél több idegen szóval
tudálékoskodnak, a nagy közönség, a nép azután elsajátítja az értetlen
idegen szavakat, de nem gyarapszik ismeretekben, mert részben nem is
érti meg az olvasottat.
Svédországban a nyelvjavítás és nyelvtisztítás érdekében egyesület
alakult, hogy „a becsület és hősök nyelvét“ megmentse a fenyegető
veszélytől. Kiszámították ugyanis, hogy az utóbbi két évtized alatt vagy
30.000 német szó és kifejezés lopózott a svéd nyelvbe. Kjellberg állt a
mozgalom élére, a melynek az a célja, hogy a nyelvromlást
megakadályozza. Megalakúlt a svéd nyelv-egyesület. Immár jóval több,
mint ezer a tagja. Célja, hogy mindazt a haszontalan nyelvanyagot
kiirtsa, amely az utóbbi évtizedek alatt kivált németből, de a norvég,
dán, francia és angol nyelvekből is a svédbe szivárgott. A nyelv eleven
erejét akarják az ó-svéd és a nyelvjárások kincseiből felfrissíteni és
különös gondot fognak a svéd társalgási nyelvre fordítani. Előadásokkal
és irodalmi művekkel fel akarják kelteni a figyelmet az anyanyelv
tisztasága és fenköltsége iránt. Külön lapot adnak ki, amely a
nyelvhibákat és hanyagságokat felsorolja és ostorozza. Mindennek – így
szól tudósítás – az a célja, hogy a hazafiságot emelje, a hajlandóságot
az idegen iránt megingassa és a svéd népnek nemzeti öntudatát emelje.
A nyelv ügyében alig található kényesebb, büszkébb és nemzetibb
felfogás, mint a _franciáé_.
Nincs az ujabb nemzetek közt egy sem, amely szigorúbb, választékosabb
volna stílus dolgában, mint a francia. S ez a tulajdonság nem új keletű.
Remekírói a francia nyelvet már régóta olyan magaslatra emelték, hogy a
diplomátia és előkelő társaság világnyelve vált belőle, s még ma is
megtartotta ezt a vezérszerepet, mikor a francia nyelv uralmát a
politikai elsőség már nem támogatja. Az Institut társaságot Mazarin
biboros kizárólag a nyelv művelésére alapította s az máig sem
foglalkozik mással, mint a francia nyelv nagy szótárának készítésével.
Újabban az idegen, kivált angol szók beáradása ellen 1907-ben Hermant
Ábel elnöksége alatt szövetség alakult Franciaországban. Sőt még Canada
francia részében is van hasoncélú egyesület. Ez a jelenség nem új, mint
Albert Dauzet „La langue francaise d’aujourd’hui“ című munkájában írja.
Már Medicis Mária korában tömérdek olasz szó özönlött a francia nyelvbe.
Ausztriai Anna alatt pedig spanyol szavak lepték el. Az angol beáradás a
rákövetkező században kezdődött és most leginkább a snobok és a sport
nyelvében burjánzik. Régente nem könyvek és ujságok útján, írott
betűkben kerűlt be az idegen szó, hanem élő szóval. S ahogy a francia az
idegen szót csak hallotta, de nem látta idegen helyesírással leírva, azt
átalakította és a maga kiejtéséhez idomította. Így vált aztán az
idegenből francia. Csak pár példát említsünk meg. Az angol „reading
coat“-ból (olvasó kabát) lett francia kiejtés szerint redingote, így
lett a német „Bollwerk“-ból boulevard, az elszászi sauerkrautból
choucroute. Ma azonban – az ujságok és könyvek korszakában, az angol szó
írott alakban jutván a franciába, megtartja eredeti angol alakját és
mint idegen elem zavarja, csúfítja a nyelvet. Minden kényesebb fület
vérig bántanak az idegen szavak kirívó hangjai, ha úgy ejtik ki, mint
eredeti nyelvükben. Az ilyen szónak, ha már be akar fogadtatni, a mondat
többi francia szavainak kiejtésével kell összhangzani! Ime: a francia
felfogás az idegen szavakkal szemben, melyektől a francia nyelv zenéjét
félti!
„Le Temps“ 1904. évi szeptember 26-i számában a francia nyelv
tisztaságára ártalmasnak mondja az új találmányokat, mert nem tudnak
ezekre új helyes francia szavakat teremteni. Más nyelvben nincs meg ez a
nehézség, összetesz két-három szót és meg van a megjelölés az új
tárgyra. A francia nyelv szellemével a szóösszetétel nem fér meg s ezért
– kénytelen részint a görög, részint a latin nyelvhez fordulni s abból
fedezni az új szükségletet. Mivel pedig a mai tanrendszer mellett a
latin és görög nyelvnek ismerete hanyatlik – el fog következni az az
idő, a mikor ezeknek a görögből és latinból átvett kölcsön-szavaknak
jelentését már nem fogják érteni. A „Temps“ cikkezője aztán áttér az
idegen szavakra és így nyilatkozik:
„A nyelvezet előkelősége tekintetéből semmi sem bántóbb, mint ezeknek a
német vagy angol szavaknak belekeverése a mi mondatainkba. Ha ez csak a
társalgási nyelvben esik meg, hagyján, de mikor az irott nyelvet is
elzagyvítják, az lassanként valóságos volapükké válik, a szemet
megtéveszti, de még az észt is, s nyelvünk elveszti azt a csodálatos
tisztaságot, melyet megóvni századokon át nemcsak legfőbb törekvésünk
volt, hanem amit egyuttal szent kötelességünknek is tartottunk.“
Csak azért idéztem ezeket, hogy belássuk, a világnemzetek is milyen
rendkivüli fontosságot tulajdonitanak a nyelvtisztasági törekvéseknek.
Legujabban Franciaországban egy ujabb nyelvtisztitó társaság van
keletkezőben, melynek cime: „A francia nyelv barátai“. (Les amis de la
langue francaise). „Nemzeti társaság a francia geniusz védelmére s a
francia nyelv pártfogására az idegen szavak, a szükségtelen ujitások és
mindazon elferditések ellen, melyek fenyegetik.“
Már ez a körülirás is kimeriti a társaság irányát, a felhivásnak szövege
azonban megteszi ezt még bővebben és tanulságosnak gondolom azt egész
terjedelmében leforditani, hadd okuljunk belőle és lássuk be, hogy még
olyan világnemzet is, mint a francia – milyen szempontokat követ nemzeti
lényének szeplőtelen megőrzésére és hogy a nyelv lehető tisztaságának
ügyét nemzeti ügynek tekinti, _a nemzeti becsület_ ügyének, mert a
nemzeti szellem, a nemzet egyénisége leginkább a nyelvben tükröződik s
annak elkorcsositása a nemzet hanyatlásával, elfajulásával együtt
szokott járni.
Az érdekes felhivás igy szól:
„Tán senki sincs, aki ne vette volna észre, milyen nagy számmal
áradoznak be naponként az idegen szavak a közhasználatba. Felötlenek
mindenfelé, az utcákon, üzleteink kirakataiban, a nyilvános jármüveken,
a szállók és éttermek bejáratainál, a mulatóhelyeken, a hirlapokban, az
áruházak katalógusaiban, a különböző testgyakorlatokban, a társadalmi
érintkezésben, a nagyvilág társalgásában, a kereskedelem és ipar
nyelvében, a gépészet és bányászat műszavaiban, még a földmüvelés
megjelöléseiben is, melyekkel az állatfajokat, a vetőmagokat és a
gazdasági eszközöket megnevezni szokták.
„Aki kevésbé figyelmes, még az is kénytelen ezt észre venni. Az
idegennek meg szemébe tünik, mihelyt Párisban néhány lépést tett s hogy
ez igy van – ezt a tényt mi szomorunak tartjuk ugy önérzetünk, mint
nemzeti érdekünk tekintetéből.
„Midőn az idegenhez fordulunk egy-egy kölcsönszóért, nemcsak nyelvünknek
ártunk, melynek szinét megváltoztatjuk és szabályosságát tönkre tesszük,
sőt lemondunk valamelyest a francia szellemről s annak büszkeségéről,
midőn mintegy bevalljuk, hogy az a nép fölötte áll, melytől a kifejezést
elkoldultuk.
„Idegen kifejezést használni, annyit tesz, mint vallomást tenni arról,
hogy az a dolog, melyet az a kifejezés jelent vagy nincs meg nálunk vagy
nem olyan jó nálunk a minősége, mert az idegen elnevezés ugyszólván
kitünő voltát jelenti. Végül jelentheti azt is, hogy annak a népnek,
akitől kikölcsönöztük a szót, a tekintélye olyan nagy a mi szemünkben,
hogy minden szebbnek és dicsőbbnek látszik, ami tőle ered.
„Ennek az erkölcsi kárnak megfelel az anyagi hátrány is, mely belőle
szükségszerüleg következik, amint hogy ezt az idegen gyártmányok folyton
szaporodó behozatala is bizonyitja. Következménye ez a franciák
elidegenedésének saját nemzeti iparuk termékeitől, ami szoros
összeköttetésben áll saját geniuszunktól való elidegenedéssel. Hogyan
kivánhassuk, hogy az idegen ember ami áruinkat vásárolja, mikor látják,
hogy önmagunk lenézzük azt, amit kezünk termel, aminek elnevezése és
bélyege francia?
„Itt az ideje, hogy ezen sajnálatos irányzat ellen sikra szálljunk s ép
e végből alakitjuk meg a _francia nyelv barátainak_ társaságát. Célja
ennek megvédeni a francia szellemet és nemzeti hagyományt azon hatások
ellen, melyek meghamisithatják: _megvédeni kiváltképen azon idegen
szavak ellen, melyek a régi jó francia eredetü szavakat a forgalomból
kiszoritják_. Rajta lesz, hogy amennyiben idegen kifejezéseket a
közbeszéd végleg befogadott volna, azokra nézve ismét feléleszsze azt a
gyakorlatot, melyet apáink az olaszból, spanyolból vagy angolból átvett
idegen szavakkal szemben követtek, hogy ugyanis ezeket franciásan irták
s ily módon elkerülték, hogy a francia nyelvbe olyan hangokat és
szótagokat bebocsátottak volna, melyeknek természete ami kiejtésünkkel
és helyesirásunkkal ellenkezik.
„Ami szövetségünk feladatának tekinti, hogy a francia társadalom minden
rétegében elterjessze azt a felfogást, hogy nyelvünk épsége
hazafiságunkat ép olyan közelről érdekli, mint a területünk
csonkitatlansága. Fel fogja idézni a francia nyelv hosszu uralmát a
13-ik század óta napjainkig, kioktatván mindenkit arra nézvest, hogy
büszke legyen erre a multra, mint legnagyobb dicsőségünkre és
legfenségesebb nemzeti emlékünkre. Ki fogja mutatni továbbá, hogy az
idegen szavaknak mindég fölösleges használata az irodalomban, sajtóban,
a társadalomban, s az ipar és mesterségek műnyelvében Franciaország
tekintélyét csorbitja és ezzel közvetve ártalmára van terjeszkedésünknek
és kereskedelmünknek.
„Fordulunk minden franciához különbség nélkül, nemcsak az irókhoz, akik
közül sokan már csatlakoztak eszméinkhez, hanem egyuttal a közélet
szereplőihez, az iparosokhoz, a kereskedőkhöz, akiknek figyelme még
nincs felköltve erre a kérdésre nézve s akik mindnyájan szolgálatára
lehetnek ügyünknek – az egész nemzethez fordulunk, hogy minden tagja
tehetségéhez képest – iparkodjék megvédeni őseinek örökét.
„Küzdjenek az idegen szavak beáradása ellen, mert ez mutatja, hogy az
idegen befolyásnak behódolunk.
„Ami szándékaink sem fenyegetők, sem támadók. Arra fognak csak
szoritkozni, hogy eszméinket kifejtsük, előadásokkal s a sajtónak
küldendő közlésekkel, valamint egy folyóirat kiadásával terjeszgessük,
melynek hasábjain munkálatainkról beszámolnánk és honfitársainknak
emlékezetébe juttatnánk a francia nyelv dicsőségét és a francia szellem
hatását az egész világra.
„Eszünk ágában sincs semmi ellenszenv az idegen iránt, ez a francia
szellem erejének megtagadása volna – a szövetség semmiféle nemzet iránt
semmiféle roszakarattal nem viseltetik, de kiemeljük, hogy az összes
nemzetek körülöttünk már régesrégóta megpróbáltak az idegen befolyások
elől elzárkózni, _hogy saját nemzeti_ _egyéniségüket annál szabadabbá
tegyék és jobban kifejthessék_.“
A hollandusok, a csehek, de még a persák is irtogatják az idegen gazt
nyelvök kertjében.
Japánban Hayashi gróf elnöklete alatt szintén alakult nyelvegyesület,
melynek célja a japán nyelvet a _nélkülözhető_ idegen szavaktól
megtisztitani. Ez kivált a kinai eredetü szavakra vonatkozik.
Legalaposabban, legbuzgóbban, mondhatnám leglelkesebben a német nemzet
karolta fel a nyelvtisztaság kérdését, és olyan szervezett mozgalmat
inditott meg ebben a kérdésben, mely komolyságára és önérzetére vall.
Már a középkorban is alakitottak nyelvtisztitó társaságot, de mióta a
nagy német birodalom feltámadtával a német nemzeti öntudat és érzés
fellobbant, ennek hatása a nyelven is érezhető. Maga Bismarck adta ki a
jelszót, midőn 1874-ben az uj posta-szabályzat kidolgozásakor a
birodalmi posta fejét Stephant utasitotta, hogy lehetőleg kerülje az
idegen szókat és kifejezéseket.
II. Vilmos császár is ezen a nyomon halad. Az udvarnál az étlap nem
francia, hanem német nyelven van fogalmazva, s a császár egy festőnek,
aki egy műkiállitás megtekintésekor azt mondta „Majestät bitte diese
Reproduction zu beachten“ – azt felelte: „Warum sagen Sie nicht
Wiedergabe“?
A „Kölnische Zeitung“ világlap annak idején felszólitotta a közönséget
ne használjanak legalább az 1905-i Schiller ünneplés alkalmával a
felhivásokban és rendezési felszólitásokban idegen szavakat mint pl.
„Comittee“, „Central Comittee“, „Commissionen“, „Arrangement“,
„Säkularfeier“, „Zentennalfeier“ stb. Lelkesen buzditja ugy a
rendezőket, mint a szónokokat, hogy a német nyelv dicső bajnokának
ünnepén tiszta németséggel éljenek. Nálunk az effélét kicsinyességnek
neveznék és mosolyognának rajta, hogy ugyan micsoda korlátoltság az
ilyen elzárkózás. Bezzeg Németországban jól tudják, hogy a társadalmi és
közélet nemzeti jellege ilyen látszólagos apróságokból áll és ha azt
kivánjuk, hogy az országnak meglegyen a maga nemzeti szine, nem szabad
megrettennünk az u. n. csekélységek üldözésétől sem, természetesen
mindig a higgadtság, józanság és kivihetőség szemmel tartásával.
Még egy példát izelítőül a mondottak támogatására.
Berlinben a birodalmi gyűlés egyik tisztviselőjének 50 éves jubileumára
díszlakomát rendeztek, melynek étlapja franciául volt megszerkesztve.
Erre a 80 éves Diederichs igazgató, a nemzeti ügy egyik kiváló harcosa a
birodalmi tanács elnökéhez intézett levélben tiltakozott, a francia
nyelv használata ellen egy német birodalmi tanácsbeli tisztviselő
ünneplésekor.
1885-ben aztán Riegel Hermann megalapította az „Allgemeiner Deutscher
Sprachverein“ egyesületet, mely az egész német birodalmat behálózza és
felolvasásaival a közönséget tájékoztatja, az érdeklődést felébreszti és
minél szélesebb körökre kiterjesztve, beleviszi a nyelvtisztaság
kérdését a gyakorlati életbe, a kormányzásba, a közéletbe. Ennek az
egyesületnek már 1910-ben 30.000 tagja volt; 324 fiókja élén kiváló
férfiak állanak a politika, a közoktatás, a kereskedelem, ipar és
törvényhozás, szóval a nemzeti élet, a társadalom minden ágából. Mert
Németországban még a tudósok és politikusok, sőt a katonák is tudnak
írni és jeles stílművészek. Foglalkoznak a nyelvvel, van érzékük a
szépírás iránt, nem úgy mint nálunk. Bismarck, Moltke és mások a
vezérszereplők közül első rangú nyelvművészek.
Az egyesület a következőkre törekszik:
A német nyelv valódi szellemét és különleges lényegét fogja ápolni.
A nyelv tisztasága, szabatossága, világossága és szépsége iránt szerető
érdeklődést igyekszik felkelteni a közönségben.
Meg akarja tisztitani a nyelvet idegenszerű elemektől. Hogy ily módon a
német népben a nemzeti öntudatot megerősítse.
Ennek a mozgalomnak már megvan a hatása. A kormányzat mindenfelé
támogatja a nyelvtisztaságot és az újabb törvénykönyvek és
szabályrendeletek, kormányintézkedések már ennek a jelében születnek.
Nincs már „Billet“ csak „Fahrschein,“ nincs már „Perron“ csak
„Bahnsteig,“ a „Redakteur“ pedig „Schriftleiter“ lett, a „Bureau“
„Geshäftsstelle“ s így tovább.
Az öreg Vilmos császár is igaz németnek vallotta magát nyelvében és
halála után közzétett végrendelkezéseinek 1589 szava közt csak három
tulajdonképi idegen szó található. III. Frigyes is ezt az irányt
pártolta, az ő rendeletére lett az addigi „Ministerconseil“-ből
(minisztertanács) „kronrat.“ A többi német fejedelem közül hive a
nyelvtisztaságnak, a bajor regensherceg, a weimari nagyherceg és
trónörököse, a meiningeni herceg, Frigyes Ágost szász herceg, stb.
Moltke 1887-ben március 8-án kelt egyik levelében kijelenti, hogy: „a
nyelvtisztaságra való törekvéseket már régóta előmozdította és ezentúl
is támogatni szándékszik.“ II. Vilmos császár rendeletét, mely a német
hadsereg német nyelvének tisztításáról szólt, ezekkel a szavakkal végzé:
„hogy hadseregemben a nyelv tisztaságát előmozdítsam.“
A közigazgatás és tanügy legkiválóbb férfiai, országok és városok
hatóságai, az ipari és kereskedelmi világ gyárai, testületei,
egyesületei a nyelvtisztaság mellett nyilatkoztak.
Rendkivüli lendületet adott a mozgalomnak a nagynémet sajtó tekintélyes
részének csatlakozása. Előkelő vezérlapok álltak a zászló alá, melyek
közül csak néhányat nevezek meg. Ilyenek a „Kreutzzeitung“ „Kölnische
Zeitung,“ „Münchener Allgemeine Zeitung“ stb.
Kiváló írók és költők apostolkodnak a nyelvtisztaság körül. Hammerling,
Scheffel, Freitag, Rosegger, Bodenstedt, Dahn stb. Freytag új műveinek
kiadásában 500 idegen szót törült ki. Rosegger így ír egy barátjának:
„én az idegen szónak a nép nyelvében sem vagyok barátja és ha itt-ott
egyet alkalmazok, mert a paraszt ember így használja, ez csak azért
történik, hogy a népnyelvet úgyszólván hamisítatlanúl bemutassam.“
Volkmann, a híres orvos a „Centralblatt für Chirugie“ 1880. évfolyamában
csípős, találó megjegyzésekkel ítélkezik kartársai hiúságáról, mely
idegenségekkel páváskodik és utal az idegen szavak hibás használatának
káros következményeire és arra, hogy ez az eljárás a német tudományt a
külföld előtt milyen nevetségessé teszi. A nyelvtisztaságról sok röpírat
is jelenik meg németül. Ezekből vettem át részben az elsorolt adatokat.
Érdekes az a nyelvtisztasági vita is, mely nemrég a német birodalmi
tanácsban lefolyt.
Az 1911. évi március 22-i ülésben Viereck és Ditfurth képviselők
indítványa így szólt: A képviselőház utasítsa a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottságot, terjesszen elő javaslatot a
házszabályokban előforduló idegen szavaknak németekkel való
helyettesítése tárgyában.
Ditfurth hasonirányú indítványának szövege: A házszabályok átdolgozására
kiküldött bizottság utasíttatik, terjesszen elő javaslatokat a
házszabályok sok tekintetben hiányos kifejezéseinek egyszerű, világos,
idegen szavaktól mentes fogalmazása iránt.
A felszólalások következők voltak.
_Viereck_ (szabad konzervativ.) Uraim! Javaslatom, hogy a házszabályok
átdolgozására kiküldött bizottság utasítassék a házszabályokban foglalt
idegen szavaknak német kifejezésekkel való helyettesítése tárgyában,
alaposabb megokolásra alig szorúl, mert önmagát megokolja. Nem
csodálhatjuk, hogy házszabályaink idegen szavakkal bővelkednek, mivel
ezen szokásokat a külföldtől vettük át és a fogalmakról, melyeket
használatba vettünk, német nyelvkincsünkben saját szavaink nem álltak
rendelkezésünkre. Ez azon idegen kifejezések egy részére áll, melyet
nyelvkészletünkbe befogadtunk, de melyet helyettesíteni még nem tudunk.
Azonban némely idegen szavak egész sorozatát már pótolhatjuk német
szavakkal.
_Ditfurth_ (konz.): Uraim! Politikai barátaim tökéletesen egyetértenek
Viereck indítványának célzatával és örömmel üdvözlik. Összes
előterjesztéseinkben hemzseg a sok fölösleges és könnyen pótolható
idegen szó. A németség, melyben elénkbe adatnak, sem mindig
kifogástalan. Azt hiszem gondoskodnunk kell, hogy mindaz, a miről itt a
házban tárgyalnak, hibátlan helyes német alakban terjesztessék elő.
Néhány napja egy képviselő azt a kijelentést tette, mihez egész szívvel
járulok, hogy minden nemzet saját nyelvét legértékesebb kincsének
tekinti. Minden eljárásunkban a nagy választó fejedelemnek mondását
kellene irányadóúl tekintenünk, melyet minden iskolában is fel kellene
akasztanunk: Ne felejtsd, hogy német vagy.
_Mathis_ (nemz. szabadelvü): Uraim! Politikai barátaimnak nevében
kijelentem, hogy Viereck indítványával egyetértünk. A
házszabály-bizottság működését mindenesetre kiterjesztheti arra is, hogy
ne csak az idegen szavakat irtsuk ki, hanem fogalmazza meg egyuttal a
házszabályokat jó németséggel is.
_Kirsch_. (centrum.) A házszabályok kifejezéseinek németesítésével
magától értetőleg egyet értek. Én már eddig is rajta voltam, hogy
törvényjavaslatokból s egyéb előterjesztésekből irtsuk ki az idegen
szavakat.
Hasonlókép nyilatkoztak a haladó párt részéről _Peltasohn_ és a
középpártból még _dr. Bell_.
Végül Ditfurth indítványa elfogadtatott.
Mindebből mi a tanulság? Hogy a nyelvtisztaság ügye nemzeti ügy és pedig
igen jelentős nemzeti ügy!
De még más is a tanúlság ezekből. Az, hogy nem igaz az az állítás,
mintha a szó nem volna csak oly fontos része a nyelvnek, mint a szólás
vagy szófűzés.
Mert vannak, akik azt vitatják, hogy dehogy is az idegen szó rontja meg
ami nyelvünket, inkább az idegen észjáráson alapuló szólások, melyeket
más nyelvekből átveszünk.
Vannak ismét, akik azt vetik ellen, hogy nem az idegen szó a baj – hanem
a rosz szófűzés.
Ne legyünk egyoldalúak, egyik nem zárja ki a másikat. A szó ép oly
fontos, mint a szófűzés s ez semmivel se kevésbbé fontos, mint a
szólások. Együttvéve teszik ki a magyar beszédet.
Egyik is, másik is szülötte a nemzeti szellemnek s egymást egészítik ki.
Mindhármat fenn kell tartani a maga eredetiségben, különben a nyelv
teljesen elkorcsosodik.
A NYELVTISZTASÁG NÁLUNK.
A magyar nyelv tisztaságának, fejlődésének, gazdagitásának, a szókészlet
bővitésének kérdése nálunk is régóta foglalkoztatja az irói, nyelvészi,
hazafias köröket. A nemzeti szellem feléledése óta érzi a nemzet, hogy
gazdag és fényes nyelv nélkül nincs művelődés s hogy ha szellemi
versenyre akar kelni a többi nemzettel, mindenekelőtt nyelvét kell olyan
fokra emelni, hogy méltó tolmácsa lehessen a művelődés eszméinek,
törekvéseinek.
A magyar nyelv megujhodását _nyelvujitásnak_ nevezi az irodalom
történet.
Győzelme el volt döntve már 1822-ben, de azért folyik azóta is, bár más
alakban és fog folyni szakadatlanul, mert a nyelv élő valami, mely
folyton fejlődik és alakul.
A nyelvujitásnak hőse _Kazinczy Ferenc_ s neki köszönheti a magyar
nemzet első sorban, hogy olyan nyelve van, mely alkalmas az irodalom,
politika, tudomány és közélet minden ágában egy művelt és haladott
nemzet szellemi szükségleteinek kielégitésére.
Kazinczy csak a tábornok; a vezérelme. Kivüle sok másnak érdeme, hogy az
elhanyagolt, már szinte csak népnyelvvé vált magyar nyelvből az lett,
aminek ma látjuk. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai és Kossuth nyelve.
Érdemeiben és dicsőségében osztozkodnak mindazok, akik belátták, hogy
maradiság és bármily tiszteletre méltó, de makacs ragaszkodás a régihez,
nem mozditja elő a nemzet szellemi haladásának legfőbb eszközét, a
nyelvet.
Az egyes munkások neveit elismeréssel sorolja fel a magyar
irodalomtörténet, de a győzelem mégis csak Kazinczy nevéhez van kötve,
aki önmegtagadó lelkes kitartással vitte diadalra a harcot, a guny, a
rágalom, félreértés és korlátoltság egyesült szövetkezete ellenében.
Kazinczy győzött, mert költő volt és hazafi s mint ilyen kettős
minőségben átérezte, hogy a magyarságnak vége, ha nem teremthet
csiszolt, szines, mindennek kifejezésére alkalmas nyelvet. Lehet ellene
kifogást tenni eleget, szóalkotásai, irásmódja mai izlékünknek már nem
felel meg, de ne felejtsük, hogy az ő müködése kezdet volt. A kezdet
kezdete. S hogy ő kezdte meg nagy világnemzetek remekeinek méltó
átültetését még dadogó, tapogatozó, leszürődésben lévő nyelvünkre. Ma
már könnyü sok kisérletén mosolyogni, de hálátlanság és vakság volna, ha
mai sikerünkben nem méltatnánk úttörő, önfeláldozó, lelkes munkáját.
Tiszteljük az úttörőket mi: kik szellemi és anyagi elismerésnek részesei
vagyunk, tiszteljük azok emlékét, kik nélkülözésekkel, önzetlenséggel,
visszhangtalan sivatagban lemondással és törhetetlen lelkesedéssel
dolgoztak… És dolgoztak és nem lankadtak egy percig sem!… Mi, akik ma
kétkedő kishitüséggel tekintünk a jövőbe, tanuljunk hitet, bizalmat,
reményt és kitartást az úttörőktől… Akik – mint Kazinczy – még kis
vagyonukat is feláldozták, csakhogy a nemzethez szólhassanak és álmából
felriaszthassák…
Kazinczy előtt is volt magyar irodalmi nyelv, hiszen volt magyar
irodalom is, Pázmán Péter, Gyöngyössy István, báró Amadé megalapozták
nyelvünket…
De ez a nyelv nem felelt már meg az uj kor szellemi haladásának, mikor
Európa nagy nemzetei a lángelmék fényszóróival bevilágitották a
sötétséget… Voltaire, Racine, Moliére, Göthe, Schiller, Shakespeare,
Milton… Hány nevet soroljak fel, hogy megmutassam, milyen szegények
voltunk mi, mikor arról volt szó, hogy ezeket szólaltassuk meg magyarul.
És úttörőink felvették a harcot a korlátoltság ellen, mely azt hirdette,
hogy az ujitások elrontják a nyelvet. Akik ezzel vádolták Kazinczyt és
követőit, nem voltak nyelvészek, de még irók sem. Nyelvész és iró közt
nagy a különbség. Amaz a nyelv törvényeit kutatva, féltékenyen őrködik,
hogy szentségük, szeplőtlenségük meg ne sértessék… A költőben, ha igaz
költő, lobogva ég a nyelv lelke. Az sug és sugal neki uj szavakat és
kifejezéseket az érzések és gondolatok érvényesitésére. Kazinczy az ő
európai nagy műveltségében és költői fogékonyságában megérezte a nyelv
darabos, kezdetleges, elégtelen és főkép szegényes voltát… És beállt
teremtőnek, mert a költő nyelvteremtő. Amit ő el nem ért, azt elérték
utódai majdnem azt mondanám törvényes leszármazottai: a későbbi kor irói
és nyelvművészei!
A nagy közönség nincs tisztában a nyelvujitás fontosságával, az
iskolából homályosan emlékszik olyas valamire, amit nyelvujitásnak
neveznek, de kivált ami magasabb és előkelőbb állásu hölgyeink közül
ugyan hányan felelnének meg arra szabatosan: hogy mi volt a nyelvujitás,
mik voltak a következményei, hatásai és mit köszönhetünk neki? Nem igen
tudják. Mert mi irodalmi és műveltségi történetünket nem népszerüsitjük.
Lecke marad az örökké s mig főleg a nagyrészt idegen nevelésben
részesülő német, francia, angol nevelőnők kezeiből kikerülő hölgyeink
többé kevésbbé tájékozva vannak az európai nagy nemzetek
nyelvfejlődéséről, a magyar nyelvről bizony nem sokat tudnak. Nem tudják
főkép azt, hogyha ma választékosan, előkelően kifejezhetik magukat
magyarul, az részint a nyelvujitásnak, részint annak a mozgalomnak
következménye, melyet az meginditott és mely sokáig utána rezgett és
rezeg még ma is.
Elhihetjük-e, hogy volt idő, mikor ezt a meglevő, a nép ajkán élő, de
különben ismeretlen szót: „_lomb_“ meg kellett külön magyarázni a magyar
olvasó közönségnek, hogy az mit jelent? Csokonai Vitéz Mihály magyarázta
meg, mert akkor csak azt ismerte a magyar ember, hogy falevél. Hát azt
elgondolnánk-e, hogy volt idő, mikor olyan ma már közönséges szavak
mint: eszme, képzelet, erény, jog, elnök, elv, szinpad, páholy, szinház,
zongora, szinész, hangverseny, országgyülés, tisztviselő, zene, ezred,
gyár, ipar stb. egyáltalán nem léteztek. És vagy latin, vagy francia,
vagy német szavakkal vagy sehogyse fejezték ki. Ezeket aztán
megteremtették azok a lelkes nyelvbajnokok, akik a nyelvnek s ezzel
összefüggőleg a magyar nemzetnek szellemi elmaradottságát a többi
európai nemzet mögött élénken megérezték. Könnyü ma már a Barczafalviak,
Ráth Mátyások, Helmecziek, („Helmeczi, aki a szót elmetszi.“) és mások
felett pálcát törni és őket elitélni, mert egy csomó esetlen vagy rossz
szót is faragtak. Megesett ez más nemzetnél más nyelvben is, hogy
értetlen vagy túlbuzgó írók olyan szavakkal akarták megajándékozni a
nemzetet, melyeket szelleme nem vett be. Megtörténik ez még ma is. A
francia akadémia ajánl szavakat, mint pl: bicyclette és a népnyelv
megteremti helyébe és felkapja a minden értelem nélküli „velo“-t. Az a
szó, melyet a gyakorlat befogad, ha esetleg nincs is egészen jól
képezve, megmarad; a többi, a melyet a közbeszéd és irói nyelv eltaszit,
magától kipusztul és elenyészik.
A nyelvujitás fattyuhajtásai és túlzásai ma már kivesztek az élő
nyelvből, amit pedig maradandót alkotott, az él és magasabb szinvonalra
emelte a nyelvet. A nyelvujitás nélkül ma egyáltalán nem volna irodalmi
nyelvünk és igy se szellemi, se művelt társadalmi életünk se lehetne. Ez
a nyelvujitás mérlege, ha igazságosak akarunk lenni.
Ugyanaz ment végbe nálunk, amit másutt is tapasztalni: uj szavak
alkotása, rég elavult szavak feltámasztása, tájszavak fölvétele az
irodalmi nyelvbe, hosszu szavak megröviditése (állodalom állam,
bizodalom bizalom stb). Irók, költők, tudósok, a sajtó, (Kulcsár István,
Ráth Mátyás) összefogtak és megszületett a mai magyar nyelv, főleg a
népies nyelv hatása alatt.
Hogy ilyen mozgalomnak salakja is van, az természetes. A sok használható
uj szó között, előfordulnak hibás, rossz alkotások, sőt szörnyszüllöttek
is. Ez aztán visszahatást keltett és a mult század hatvanas éveinek vége
felé, a magyar tud. akadémia kebelében indult meg az ellenmozgalom.
Szarvas Gábor („Magyar Nyelvőr“) kezdte meg a harcot a rossz szóképzések
és hibás alakok ellen és kiadta a jelszót, „inkább idegen szót, mint
rosszul képzett magyart.“ Ahogy ő ezt kimondta, okosan és jól volt
megfogalmazva, de sokan, akik kellő nyelvismeretek hijával, csak
jelszavakon kapnak, félreértették. És még jól képzett népies szavakat is
kezdtek kiirtani, ugy hogy maga a „Nyelvőr“ megszeppent a
következményektől.
A „cseppkő“ régi szó – jól is van képezve – mert két főnév összetétele
nyelvtani szempontból teljesen helyes – mégis akadt, aki a „cseppkő
barlangból“ csepegő kőbarlangot csinált. A félreértett és túlzott
népiességnek több ilyen példáját sorolhatnám fel az ujabb nyelvből.
Abból a Szarvas-féle jelszóból az következett, hogy a nyelvfejlesztő
mozgalom megakadt, mert irók, közönség és sajtó megijedtek és féltükben,
hogy esetleg egy-egy hibás szóval „fertőzik meg“ a nyelvet, tömegesen
eresztik be az idegen szavakat. A tudomány, a sajtó, a köznyelv
elhanyagolja még meglevő jó szavainkat is és idegenekkel cifrálkodik.
Ezt az irányt akarom különféle oldalról megvilágitani, mert igen
veszedelmesnek tartom: nemcsak útjába áll a nyelv fejlődésének, mikor
ujat nem teremt vagy nem fogad be, hanem szegényiti is a nyelvet,
kockára téve az eddigi eredményeket azzal, hogy használatban levő vagy
elfogadott jó és helyes szavakat kiszorita gyakorlatból. Elejét kell
venni ennek a téves irányzatnak, mert hatása igen káros lehet és egész
jövő nemzedékünk gondolkodását a nyelvről, a nyelv természetéről, a
nyelvi szükségletekről meghamisitja.
Hogy ennek milyen gyászos lehet a vége, azt mindenki felfogja, aki
megérti, mi lehet müvelődésünk sorsa, ha más nyelvek, főleg a német
folyton fejlődik és. emelkedik, a mienk meg sülyed, hanyatlik és
szegényedik. Ha folyton azt kérdezzük: vajjon hogy lehet ezt magyarul
kifejezni és hiába kérdezzük, mert nem tudunk rá feleletet adni, s amit
magyarul akarunk kifejezni, arra csak német, francia vagy angol szót s
kifejezést találunk, nem vesztjük-e el önbizalmunkat, nem válunk-e
kishitüekké önmagunk iránt és nem vetemedünk-e olyan áldatlan
gondolatokra is, hogy se nyelvünk, se magunk, se szellemünk nem haladhat
egy vonalban a többi nemzettel? Ez egyáltalán nem igaz, mert haladtunk
eddig is, nyelvünk fejlődött, gazdagodott idáig is, és ha most némi
pangást tapasztalunk, annak oka csak az, hogy nyelvujitás _helyes_
hagyományaitól eltérünk és nem alkotunk, nem teremtünk többé, hanem csak
kölcsön kérünk a szomszédból.
MI AZ IDEGEN SZÓ ÉS MIKOR HASZNÁLHATUNK IDEGEN SZÓT.
Vannak asztaltársaságok, melyekben minden kiejtett idegen szóért
büntetést kell fizetni. Ezek az asztaltársaságok nem járnak el helyesen
és értelmesen. Semmiféle nyelv nem nélkülözheti az idegen szavakat,
bizonyos idegen elemeket minden nyelvnek el kell türni. Vannak idegen
szavak, (miniszter, demokratikus, politika, miniszterium, humor,
bojkottál, modern, nihilista) melyek nem helyettesíthetők és a jó öreg
Madarász iparkodása, hogy a „miniszter“ szót kiugrassa és az
„országlár“-t ültesse helyébe, másnak mint jó szándékú ráhibázásnak nem
mondható.
Egyáltalján kérdezheti valaki mit mondjak idegen szónak, mit magyarnak?
Balassa József „A magyar nyelv“ című munkájában a szóról így
nyilatkozik: „a nyelv természetes fejlődése közben s még inkább idegen
nyelvekkel érintkezve, a szavaknak egy része elvész, használhatatlanná
válik, s helyettök ujak jutnak forgalomba. Ily módon minden élő nyelv
állandó forrongásban van: az eredeti szókészlet összevegyül az idegen
elemekkel, melyek gyakran régi szavakat szorítanak ki a használatból. A
magyar nyelvnek legrégibb szókészlete a finn-ugor eredetű szavaival
egyezik!“
Nevetséges volna azonban csak a finn-ugor eredetű szavakat hirdetni
magyar szónak. A magyar nyelv rendkivül sokfelől vett át és olvasztott
be idegen szavakat, részint jövevény, részint kölcsön szavakat.
Egy részök iráni eredetű (mező, méz, méh, ezüst) mások mongol
származásúak (hiuz, zerge, ildom, erkölcs,) a török hatás számtalan
szóban maradt meg (balta, bicsak, bölcső, kapu,) a szlávoktól százakra
menő szavakat vettünk be (porkoláb, király, zsellér, rab, robot, bajnok,
vitéz,) tömérdek a német jövevény szó is (polgár, kasznár, salak, föld,
rét,) az olasz is hagyott nyomot (bakacsin, fátyol, füge.) Hát még a
latin (templom, paradicsom, plébános, kántor,) a francia, az angol. Sőt
még egy csomó oláh eredetű szót is felmutathatunk.
S ezek a beolvasztott idegen származékok nagyrészt igen magyarosan
hangzanak, úgy hogy eredeti magyar szónak tarthatjuk, idegen eredetükre
nem vall semmi sem, mert nem rínak ki a magyar beszédből. Vajjon jut-e
valakinek eszébe, hogy a „fánk“ a „pfannkuchen“-ből ered? Vagy hogy a
„Pillér“ a „Pfeiler“-ből alakult? A mit a magyar nyelv a maga
szájaízéhez átalakított, átgyúrt (gallér, gavallér, palánk, szolga,
ablak,) azt magyar szónak vesszük és vehetjük is. Ép úgy, mint a német
is a meghonosodott, a nyelv törvényeihez símuló idegen szókincset eltűri
(kirche, bischof, kloster, kaiser.)
De bezzeg nem lehetünk elnézők azok iránt, melyek a maguk eredeti
alakjában nyersen betolakodnak, vagy csak úgy tessék-lássékra
módosulnak, de idegen voltukat magukon viselik és elárulják.
A diner, souper, soirée, tipp, turf, blokk, pedigree, imbiss, az
unheimlich, kekk, nett, niedlich, nipp, snajdig, poulard, umslag, netz,
megmarad idegennek. De még azok a főleg német szók is, melyeknek német
„el“ vagy „en“ képzőjét li-ni-re változtatják (lokni, kifli, krezli,
kaszni, vimmerli, rumli, vádli, virstli, vurstli,) vagy mint igét
magyarosan hajtogatják (absagol, smirol, mitmachol, zurukkol,
aufführol.)
Ezek a tulajdonképi idegen szavak, melyek nem olvadtak a magyar nyelvbe,
hanem idegen voltukat megtartva rútítják el nyelvünk arculatát. Ez a
fajta az, melyet kinevet az idegen és a magyar nyelv szegénységének
tulajdonít, azt tartván, hogy koldus egy nyelv lehet, mely a
legmindennapibb, legközönségesebb tárgyakra és fogalmakra sem tudja a
sajátjából fedezni. Ez a fajta a nyelvnek csúfsága és ezt a fajtát kell
alaposan tűzzel, vassal, kénkővel kipusztítani. Ezek ellen szól főképen
a mi hadjáratunk, mert mint már említettem nemcsak kiszorítják a meglevő
helyes és szép szókat a köznapi forgalomból, de még útját is állják
annak, hogy ujakat alkossunk. Ezek azok a csúf szavak, melyek a
közbeszéd által úgy meggyökereznek a nyelvszokásban, hogy a közönség
szükségét sem érzi az igaz magyar szónak.
_Az iskolában, főleg a leányiskolákban a gyermekeket ettől a mételytől
kellene elriasztani_, s a magyar nyelvtanítók és tanítónők kivált
ezeknek a kiirtására szorítsák tanítványaikat, mert leginkább a lányok
hurcolják be a társalgási nyelv által a társadalomba ezeket az
undokságokat. A férfiak, ez tény, tisztábban és tiszteségesebben
beszélnek magyarúl, mint a nők legnagyobb része, kik könyelmüen,
fölületesen, szeszélyesen, elnevetik a netáni észrevételeket.
És mégis vannak esetek, amikor lehet, amikor szabad, amikor bátran
élhetünk idegen szóval.
Vegyük sorra ezeket az eseteket.
Mindenekelőtt olyankor, mikor hasonértékü és jelentőségü, – hogy úgy
mondjam – hasonerejű, megfelelő magyar szó nem áll rendelkezésre.
Ilyenkor ne felejtsük, hogy a nyelv nem öncél – a nyelv csak eszköz az
eszmék továbbítására. De ne legyünk ám kényelmesek és törjük kicsit a
fejünket. Sok mindenre találni szót és kifejezést, ami nem jut az
illetőnek mindjárt eszébe, mert hát nagyon is hozzá szokott az idegen
szóhoz.
Olyankor is menthető az idegen szó használata, amikor az író valamit
akar vele jellemezni és megszólaltatni, vagy hol általánosan érvényes
tudományos megjelölések érthetővé teszik használatát.
Sokkal nehezebben dönthetjük el azokat az eseteket, amelyekben az idegen
szót azért használják, mert fel akarjuk díszíteni stílusunkat. Nagy
kérdés az, hogy mikor díszít az idegen szó és mikor csúfit?
Nálunk a politikusok és tudósok nagyon is előzékenyek az idegenséggel
szemben. A szónoklatokban ok nélkül hemzseg a deák kifejezés, mintha az
többet fejezne ki, mint a magyar. És csakugyan a folytonos használat és
veleélés a latin nyelv kifejezéseinek megad bizonyos sokszor csak
beleképzelt mellékértelmet, értelmi árnyalatot, melyet a magyar
kifejezésben az illetők állítólag nem találnak meg.
Ha valaki azt mondja: „evolutio“ azt hiszi, olyasmit mondott ki, amit a
magyar a „fejlődés,“ „átalakulás“ (természetesen mindegyik a maga
helyén) sehogyse fejezne ki. Ha azt mondják, hogy „eloquentia“
ékesszólás helyett, ha az egyéniséget individualitásnak nevezzük, a
pillanatot momentumnak, a tekintélyt auktoritásnak, az oklevelet,
okmányt dokumentumnak, azt hisszük, hogy az idegen szó festőibb,
hangzatosabb, jelentősebb és jelentékenyebb.
Vége hossza nem volna, ha mindazokat a deák szavakat, melyek ami
politikai nyelvünkben nyüzsögnek, enumerálni vagyis felsorolni akarnám.
A deák szót sokan nem is tekintik idegennek. Vegyünk elő akármilyen
országgyülési beszédet, vagy vezércikket és sokszor elborzadhatunk az
idegen sokadalmon, mely felénk tódul. Observál, contemplál, konspirál,
anticipál, konkludál, transpirál, aspirál, percipiál. A magyar
nyelvtanár megtehetné, hogy egy-egy hírlapi cikket vagy országgyülési
beszédet elővesz és feladatképen az idegen szavakat magyarokkal
helyettesítteti. Érdekes tapasztalat, hogy aki nem tud idegen nyelveket,
meg se tudja sokszor az idegen szót különböztetni és magyarnak véli. Egy
nő csodálkozva hallotta tőlem, hogy a spenót nem magyar szó. Meg volt
lepve, mikor azt hallotta, hogy a „paraj“-nak ez a kifejezése nagyon is
közeli rokonságban áll a német spinattal. Egy magyar leány azt hitte,
hogy a „bakfisch“ tőzsgyökeres magyar szó. Az országgyülés és a sajtó
politikai nyelvezetét, „A harctérről“ című régi szindarabomban
„parodizáltam!“ (Ime egy szó, melyre magyarban nincs hasonló elfogadott
kifejezés.) Egy újságíró (mondhatnám zsurnaliszta) így szavalja el
politikai hitvallását.
Individuális politikám essentiája specialiter abban culminál, hogy azon
dilemmák, differentiák, conflagratiok és conflictusok megszünjenek,
melyek az európai configuratioban cooperalo cabinetek collectiv
actiojának resultátumaképen a garantirozott pacificatiot
nullificálhatnák. Mi a situatio? Az agitatiok annyira demoralisálták az
úgyis anormalis aspiratiokat, hogy a preponderánssá lett factorok
machinatioi illusoriussá tettek minden a consolidátiora, reorganisatiora
és regeneratiora célzó conservativ tendentiát. A diplomatiának pedig e
manőverekkel szemben hiányzik morális solidáritása, hogy categoricus
interventiojával a destructiv ideák progressiv processusának
influentiáját neutrálizálhatnák. Tisztán látom tehát, hogy a
catastrophák demarcationális lineájához elértünk, hol a malcontens
oppositió invasiója a pacificatorok pozicióját problematicussá teendi,
ha ephemer combinatiók helyett concret conjecturalis constellatiok nem
constatálják a stagnatiot. Ez politikám practicus theoriája, melyből
deducálható, hogy aki a divergentiákat distinguálja, a consequentiák
chanceait controversiák képében minden agressiv provocatio nélkül fogja
dogmája alfája és omegájának vallani, mert chaosz helyett a solid
solidáritás consolidálja. Vederemo. Eppur si muove. Si non e vero e ben
trovato. Amen.
Túlzás ez, mert a deák szóknak ilyen halmozása még sem fordúl elő, de ha
nem állunk sarkunkra, maholnap ami gyerekeink már így fognak beszélni.
Nem értem péld. mért kapták fel a „mizeria“ (vasúti, cseléd-mizeria)
szót, mikor a „nyomorúság“ szó teljesen egyértékű kifejezője a mizeria
minden árnyalatának. Az annyira divatos „affaire“-t is az „ügy“
legnagyobb részben helyettesítheti. A „maga genre“-jában legszebb gyerek
a világon, írják egy lapban… Mért nem a maga nemében? Petőfi is énekli.
Pinty úrfi a maga nemében,
Hat puszta falu környékében,
A legpáratlanabb gyerek!