Egy izben találtam már hősünket Toldihoz hasonlítani, e hajdani hős
lovaghoz, újra eszembe jut ez a magas példány, midőn Simonyit Párisba
kisérem.
Napoleon leköszöntetése után az egyesült seregek szállották meg Párist.
A franczia tisztek között volt egy hires bajvívó! termetére is
Simonyihoz hasonló, a mellett gyakorlott mindennemű fegyverforgatásban:
egész életében nem tanult egyebet.
Ez a közhelyeken, sétányokon és kávéházakban mindig belekötelőzködött a
porosz, angol, muszka és osztrák tisztekbe, gunyolta, ingerelte őket; a
minek rendesen párbaj lett a vége.
A franczia óriás rendesen levagdalta ellenfeleit s ilyenformán sokat
megpiszkolt a győztes hadseregből.
Egyszer Simonyival lett találkozása. Vitézvári hire úgy járt mindenütt
előtte, mint nap előtt a hajnal; tudták azt már Párisban, hogy ő oda fog
jönni és azután Simonyi nem is volt az az ember, a ki szerette az
incognitót: – pompásan járt, ezüsttől ragyogó hintóban, akár egy
fejedelem.
Ráakadhatott, a ki kereste.
A franczia viador talált is könnyen alkalmat összetűzhetni vele.
Nyilvános helyen elkezdte előtte ócsárolni az egyesült hadsereget,
leszállítá diadalaikat, gunyolta Simonyi hadi tetteit, és végre még
nemzetét is.
Elég volt!
A magyar bajnok levonta keztyűjét kezéről s odaveté azt a francziának.
Néhány szóval elvégezték, mikor és hol fognak egymással találkozni?
Simonyi mondá a francziának:
– Ez a viadal kettőnk közül egyikünknek utolsó viadala lesz.
– Én is úgy akarom, felelt ez.
– De erről ne szóljunk senkinek, mondá Simonyi, ki nem akarta, hogy a
fejedelmek megtudják, miszerint ők életre-halálra akarnak harczolni; a
mikor megtiltanák a párbajt.
Mert a katonák között (bár polgári törvények tiltják) nagyon szokásos a
párbaj, s a katonai becsület épségben tartására mulhatlan is; és az
ilyen párbaj rendesen csak első vérre szokott menni. A mint valamelyik
sebet kap, a jelenlévő párbajsegédek, kik felemelt kardokkal mindegyik
vivó fél bal oldalán állnak, közbe rohannak; a kardokat leverik s vége a
viadalnak.
Sőt néha a nemesebb részekre intézett vágások is tiltva vannak; a vívók
nyakára erős szőrnyakravalót kötnek, a jobb kéz csuklójára vastag selyem
kendőt csavarnak, hogy valamikép életeret ne találjanak ketté vágni.
Szabad a vágás csupán a fejre, arczra, mellre és karra, mint a hol
kevéssé lehet életveszélyes sebet kapni.
Simonyi párviadalánál is megtörténtek mind ezen elővigyázati
rendszabályok. Több főtiszt és fejedelmi uraságok voltak jelen a
teremben, hol a viadalnak végbe kellett menni. Kiváncsi volt mindenki ez
érdekes harczra, melyben két oly hires férfi, mint Simonyi és a franczia
Herkules mérkőznek meg egymással.
Mert a hány csatája volt Simonyinak a nyilt csatamezőn, talán még több
harcza volt ellenfelének titkos párbajokban, mik ezért közbeszéd tárgyai
voltak, s mikben amaz ép úgy diadalmas volt mindig, mint Simonyi az
ütközetekben.
Vajjon melyik fog győzni?
Legtöbben azt állíták, hogy a franczia. A csatábani harczhoz egész
másnemű ügyesség és bátorság kell, mint a párviadalhoz. Soknak nem is
ment ez a fejébe, hogy egy oly ügyes, kitanult franczia hőst egy magyar
mészáros fia meg tudjon szabdalni.
Midőn a két férfit kiállíták egymással szembe s kezükbe adták a
kardokat, Simonyi azt mondta a jelen volt tanúknak:
– Uraim, önök hallották, hogy ez az ember nemzetemet gyalázta.
Azok el nem tudták gondolni, hogy miért hivatkozik most erre?
«Vigyázz!» hangzott mindkét részről. A vivók kettős toppanása jelenté a
harczot; a kardok előre meredtek, szem szembe nézett, a test
mozdulatlanul állt előre hajolva: – aztán összecsattantak a kardok.
Csak egy perczig tartott a viadal; a nézők csak két villámgyorsan ütő
kardot láttak, azzal összerogyott a franczia, egy szó nélkül, egy végső
mozdulat nélkül: – a feje ketté volt hasítva, homlokától kezdve az álla
hegyéig.
– Önök hallották, hogy nemzetemet gyalázta, – ismétlé Simonyi, kardját
megtörülve az első vértől.
A kik azt látták, félő bámulattal tekintének rá; ez mestervágás volt, a
magyar mészáros fia most remekbe vágott.
Azontul nem is kivánt vele senki párbajt víni, sem egész testre, sem
első vérre.