Valami összekoczczanás volt a katonák és lakosok között; egy franczia
polgártárs úgy talált a kanalával fejbe ütni egy huszárt, hogy az rögtön
leesett lábáról. – Képzelhetni, mekkora kanállal esznek a francziák, ha
akkorát lehet vele ütni, hogy egy huszár leessék a lábáról?
A gonosztevő, a ki a perduellis kanállal merte érinteni a huszár fejét,
elszaladt világgá, hanem a helyett elfogták az apját, bezárták, s azt
mondták, hogy míg elő nem teremti a fiát, addig ki nem eresztik.
Két óra mulva egy fiatal pórlegény jelenté be magát Simonyinál, mondván,
hogy ime ő a vétkes, büntessék őt s azután legyen vége a keresetnek.
Simonyi nem késett rögtön itéletet mondani rá; a fatalis kerekségű
számot, a huszonötöt, mely alatt a magyar nyelvben annyira megszoktunk
botot érteni, hogy már szinte fölöslegesnek tartjuk utána mondani.
Élt azonban Simonyi azzal a gyanuperrel, hogy majd ha megtudják ezt az
itéletet az ő rimánkodó hölgyei, megint rajta rontanak, s lekönyörgik a
huszonöt botot; e miatt megparancsolá, hogy minden ajtóhoz kettős őrt
kell állítani, a kik az itélet végrehajtásáig semmiféle rendű, rangú,
nemű és nemzetségü teremtett lelket hozzá be ne bocsássanak.
Jól számított.
Még ki sem huzták a derest, midőn a tizenkét delnő újra megjelent a
háznál kegyelemért könyörgendő.
Szegénykéket mindenütt elutasíták.
«Később tessék jönni. Az ezredessel nem lehet most szólni. Fontos dolgai
vannak» stb. stb.
Az árva hölgyek sirtak, rítak, de az mind nem használt semmit, az ajtók
zárva maradtak.
Ekkor egy franczia tábornok neje, Demeran asszonyság, azon merész
ötletre jön, hogy ha zárva vannak az ajtók, nyitva vannak az ablakok; be
kell hozzá menni az ablakon!
Az őröknek már az nem volt parancsul adva, hogy az ablakon se
ereszszenek be senkit.
Tessék.
A bátor amazon, társai segélyével, hirtelen egy lábtót kerített elő; azt
neki támasztották az első emelet egyik nyitott ablakának és Simonyi
egyszer csak azon veszi magát észre, hogy az ablakon keresztül rohan be
hozzá egy kipirult arczú delnő, s mielőtt elfuthatna előle, megragadja
kezét és el nem ereszti, a míg meg nem hallgatja kegyelemkérését a
szegény elitélt számára.
Simonyi sem volt még ilyen kelepczében soha. A nő fogta, neki nem volt
hová menekülnie.
– De asszonyom. A vétkest meg kell büntetnem, különben maholnap fényes
nappal agyonütik a katonáimat. Hiszen nem lesz neki nagy baja. Egynehány
ütleget kap s tovább mehet.
– Egynehányat? De mennyi az az egynehány?
Simonyi sejtette, hogy itt alkura kerül a sor, azért úgy tett, mint a
falusi zsibárus, a ki százra tartja, a mit huszonötért akar oda adni.
– Nem sok; csak száz bot.
– Száz bot! sikolta fel a delnő, és ijedten nézett az ezredesre.
– No igen. Ez kerek szám.
– De uram, hisz ez embergyilkolás. Abba bele kell halni.
– Dehogy kell: a muszkáknál ötszázat is szoktak leszámlálni.
– Az nem lehet, az nem szabad. Elég lesz neki tíz.
– Asszonyom, hogy ne mondjon ön udvariatlannak, ime a kegyed édes
szavaiért elengedem neki felét, legyen ötven.
– Nem, nem, tizenkettő a legtöbb; ön oly derék vitéz magyar ember, ugyan
mit fukarkodik olyan dologgal, a mi önnek semmit sem használ.
– Legyen tehát, én engedek még huszonötöt, legyen huszonöt; de azon alól
nem adom.
E pillanatban csattant az első ütés odalenn az udvaron, követve a
bántott ember jajgatásától. Demeran asszonyság e hang hallatára elájult.
Simonyi futott illatos üvegért, pohár vizet hozott s a mint az elájult
delnőt nagy gyöngédséggel siet ápolgatni, egyszer csak felugrik az
ájultából s mind a tíz körmével nekiesik az ezredes hajának, dühösen
kiáltva.
– Vagy megöllek téged, vagy magam halok meg; de megmutatom, hogy
franczia nő vagyok.
Simonyi mit tehetett egyebet, mint hogy ölébe vonta a veszedelmes
ellenséget s a gyilkos kezecskéket megragadva, egyenkint megcsókolgatá,
és sietett kapitulálni az eléje írt föltételek alatt. A franczia legényt
a tizenkettedik botnál szabadon bocsáták.
Demeranné erre kiengesztelődött. A megbüntetett franczia feljött
Simonyihoz és meg köszöné a vele tett szivességet, és kérdezé, hogy már
most e vétség miatt többet nem fognak-e senkit bántani?
Simonyi biztosítá, hogy többet nem lesz róla szó.
A szegény fiu akkor vallá meg, hogy tulajdonképen nem is ő volt az, a ki
a katonát főbe ütötte, hanem a testvére.
Simonyi csodálkozva kérdezé, hogy hát miért jelenté ő fel magát?
– Bátyám családos ember, apám öreg; – felelt a fiú; – nem akartam, hogy
ők szenvedjenek.
– Nem gondoltál rá, hogy hátha halálra fogsz itéltetni?
– El voltam rá készülve.
Demeran asszony büszkén monda az ezredeshez:
– Látja ön, ilyen a franczia!
Simonyi megköszönte a delnőnek, hogy a derék ifjú büntetésének felét
lekönyörögte, azután megajándékozta azt és úgy bocsátá haza.
Talán magában azt is elismeré: hogy ez volt az első franczia, a ki
Simonyit legyőzte.