A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle
segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve
legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet.
Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt
rajtuk más öltözet egyéb.
Még arczaik is mind olyan egyformák, apró szem, nagy pofa, előre ülő
áll, benyomott pisze orr, fakó, borzas szakáll; lobonczos üstökük hegyes
birkabőr süveg alá szorítva; mintha csak egy gyárból kerültek volna ki
valamennyien.
Lószerszámaikkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs
azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag
a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek.
Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába
vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a
nyil; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak.
Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem
is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda?
Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni
féligmeddig, a mit tudatni akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti
állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog.
A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora,
mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve
rókaprémmel: mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta
utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s
egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta
ijesztgetni. – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bizták.
Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak
tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak
várjanak, míg ő majd int nekik.
A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját,
Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat
felriaszsza.
A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni a harczban,
egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele az ágyúk
torkába.
Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda
vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat,
lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet
nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten
rohannak Simonyi rendes hadsoraira.
– De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve! s veri
el őket magáról erősen kardlappal.
A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé,
s újra megfordulnak s rá a francziára.
Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját
seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor,
negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak futnak alá s
fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg
végre nagynehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki birta őket
kergetni a középről.
E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól,
hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a baskir fejedelem
népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél
nagyon, de a baskiroktól retteg.
Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy
még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot.