A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a
fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s
a palló izzadni kezdett.
Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló
ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese,
a kétfelől lobogó lángok között harczolva, föltartóztatá azt addig, míg
háta mögött lángba borult az egész hid; akkor az égő gerendákon
keresztül ő volt az utolsó, a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn
tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza
lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hidra háta mögött.
«Még most is lehet!»
E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az
alatt Znaymig visszahuzódtatni.
A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem
lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat,
onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz
hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.
Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket
(mythologiát).