Alig került fordult az év, már az egész táborozás helyén, a Rajna
vizétől a cseh határhegyekig, hire volt a szürke lónak és a lovasnak, a
ki rajta szokott ülni.
Némely tábornagy nevét nem tanulták meg oly hamar, mint Simonyiét s
innen is, túl is száz meg száz csoda adomát tudtak felőle regélni,
jóbarátok úgy mint ellenség.
Hogy fogta el tizenhat huszárjával a Zweibrücki herczeg kastélyában
pusztító 20 francziát tisztestől együtt? hogy vigadott a trieri
dáridóban az uri kisasszonyokkal, hogy húzta fel a legszebb leány ujjára
legszebb gyémántos gyűrűjét, hány csókot is kapott érte? örömében
megivott rá huszonnégy csésze feketekávét. Más halandót a guta ütött
volna meg bele, neki semmi baja sem lett.
Aztán szörnyűködve emlegették a francziák oda át, hogyan vágta térdben
ketté egy harczosuk lábát, bizonyosan fejszével szokott hadakozni. Hogy
köszöntött be egy éjjel a zürchi plébánoshoz, kinél négy franczia tiszt
volt szálláson, ott vacsorát főzetett magának, legényeinek s együtt
vacsorálva a holtra ijedt francziákkal, aztán szabadon bocsátá őket.
Máskor ismét, hogy bújt be lovával együtt a zürchi bástya alatt kifolyó
Mózel vize boltozatos alagútján s míg Melas tábornok a bezárt kapukat
ostromolta, ő lóháton nyitott be a legszebb palotába s felnyargalva a
lépcsőn, bekiáltott: «ki van ide haza?» A rémszóra három szép teremtés,
három urikisasszony rohant ki eléje a tükrös szobákból, s rémülve
borultak lábaihoz, kegyelmet kérve öreg atyjuk számára, s aranynyal
kinálva a rémületes hőst. Nem vett ő aranyat ilyen szép kezekből, de
igen egy pár csókot a maga számára s egy ital bort vitéz társainak s
békén hagyta a siró delnőket.
Mikor a tábornagyok valami bizonyosat akartak megtudni az ellenség
hadállása felől, csak Simonyinak szóltak, hogy menjen ki, fogjon nekik
egy francziát. Menten hozott nekik egyet a mezőről. A rút deczemberi
időben farkasszemet nézett egymással a két ellenség, nappal mindig a kéz
a kantárszáron, a fölnyergelt paripa mellett, éjjel mindig a nyeregben,
a kéz a karabinon.
Éjjel is volt, köd is volt, az ember nem látta, nem ismerte egymást.
Minden ló szürke volt ezuttal, mert belepte a dér.
Simonyi előörsön állt három emberével, ötven lépésnyi távolban tőle a
szakasz, azon túl az egész svadron. Egyszer csak jön a felváltó őrjárat
három embere, szépen szemközt állnak és kérdezik:
– Qui vive?
– Nem jó helyen jártok, pajtás, szól nekik Simonyi, ez a mi táborunk:
amarra van a tietek.
A jámbor francziák ekkor vették észre, hogy a nagy ködben az ellenfél
előörsét jöttek felváltani.
– Megálljatok, szólt Simonyi francziául, majd haza vezetlek, hogy el ne
tévedjetek megint.
S azzal szép csendesen elvezette őket a túlsó őrállásokhoz: ő tudta jól
a ködben is a járást, ott egyet ittak egymás kulacsából s elváltak kezet
szorítva.
A franczia tiszt megigérte, hogy majd holnap reggel, mikor mind a ketten
szolgálaton kivül lesznek, eljön egy kis találkozóra. Simonyi igérte,
hogy ott lesz.
Reggelre szépen feltisztult a nagy köd, a franczia kilovagolt a két
táborvonal közé s átkiáltott, hogy hol van a szürke lovas?
– Itt vagyok! – kiálta Simonyi, s kiugratott a kérdező elé.
A két bajnok ott a két sereg szeme láttára összecsapott egy szál
karddal. Simonyi félrevágta a franczia egyenes spádéját s olyat ütött a
sisakjára, hogy az ember, sisak és nyereg egyszerre lehullt a lóról.
Most azonban a franczia gyalog rohant Simonyinak: két vágás egy
pillanatban! Simonyi a bal karjára kapott sebet; a franczia holtan
terült el a havas mezőn.
A szürke lovasról ilyen mondákat beszéltek. Egész hősköltemény volna, ha
azt összeszedné valaki, a mit a hír akkor beszélt róla; érczerős
karjáról, bátor, hős szivéről, nemes lelkéről a védtelenek iránt s nagy
szerencséjéről minden férfi ellen, minden asszony ellen.
Amott félelemmel, itten szerelemmel gondolt rá mindenki, a ki egyszer a
szürke lovas villámló szemeibe nézett.