Meg ne ijedj tőlük, szerelmetes jó olvasóm: nem útleirás ez újabb divat
szerint; vasuti kutyafuttában följegyzett szaladó tornyok, repülő
városok emléke: érdekes Fremdenweiserekből kiszedett adatokkal
hitelesítve; hanem egy nyughatatlan magyar poéta csavargásaiból
fenmaradt emlékek, a kit néha-néha utolér az országkerülés vágya s
olyankor aztán neki indul, hol szekéren, hol lóháton, hol gyalog, hol
négykézláb keresztül-kasul járni a szép Magyarországot, boldogabb
tájakat keresni; bekoczogtatni kunyhók és paloták ajtóin, s megkérdezni,
hogy laknak-e azokban olyan jó emberek, a milyenek hajdan voltak.
Van nekem egy jó öreg barátom (azzal az «öreg» czímmel nem az életkort,
hanem a megbecsülést szoktuk kifejezni), ki hajdan egy egész megyének
volt igazgatója; annak útait rendezé, csatornáit ásatta, vizeit
szabályozá, annak közintézeteit alapítá, más buzgó honfiak társaságában
azt boldogítani törekedett, a közügyek számára pénzt teremtett a
semmiből; a zöld asztalnál szóval és szívvel őrködött a szent jog
felett; tanulmányul vette a hon népfajait, s a szerint intézkedik velük
csodálatraméltó bölcseséggel, s törte azt a pályát, a hol jutalomról nem
beszéltek soha, csak mindig áldozatról… Tehát most ez az én jó öreg
barátom szántóvető ember, a ki egy rendezetlen pusztán gyakorolja
igazgató tehetségeit; ott küzd a futóhomok ellen; ott kényszeríti a
gonosz mocsárt álló helyét hasznosabb füvek számára átengedni, s
vesződik egy darab földnek újjáalakításával – az utókor boldogítására.
E tisztelt barátom régóta ösztönöz arra, hogy látogassuk meg Erdély
szebb pontjait; a Hunyadmegyei havasokat, a hirhedett Detonátát; külső,
belső bajok a késő őszre szorítottak e becses felhívás elfogadásával,
ilyenkor pedig már az erdélyi havasok igazán havasok; most azonban
kegyelmes volt irántunk az ég s derült időt adott mindenfelé, a minek
azonban a szántóvető emberek nem örülnek olyan nagyon, mint az utasok.
Tatár-Szent-György mellett egy halmos emelkedésen van az én jó öreg
barátom új telepítvénye; valaha régi avar telep volt az; a kert körűl
huzott árkokból mindenütt azon régi durva munkájú fekete hamvvedrek
kerülnek elő, minőknek hún-avar elődeink áldozati vedreit írják le,
némelyik még most is a megáldozott állatok csontjaival tele; a halmok
köröskörűl fekete cserépdarabokkal, égetett téglák maradványaival
beszórva, miket féllábbnyira eltemetett a sárga homok; e homok alatt
pedig mindenütt a fekete televény föld. Tehát még a föld maga is
megváltozott annyi idő alatt: őseink számára kövér, bőtermő volt, nekünk
már munkát követelő homok lett; mintha mondaná: velem küzdjetek most.
Vasuton könnyebb lett volna ugyan az utazás innen az alföldre, de
szekéren gazdagabb: abból nem tanul az ember egyebet, mint «bitt um die
Fahrkarten», ebből vidéket és embereket ismer; azért akármerre járjanak
is a vasúti gőzparipák, a more patrio utazás mindig megmarad
gyönyörűségnek; kivált ha az embernek oly útitársa van, mint az enyém,
ki maga a vidék eleven történetkönyve, ki minden halom regéjét ismeri,
tudja, melyik torony alatt milyen lelkületű nép lakik, s még azt is
mondja, mi volt ott, mi történt ott, hol most semmi sincsen, csak a néma
fűszálak.
Korán reggel indultunk neki az örkényi homoknak, a mi dicséretére legyen
mondva, vendégszeretetéről még mindig híres, úgy marasztja az utazónak
kocsiját, lovát, hogy maradjon még egy kicsit. Itt-amott ákáczok és
kanadai jegenyék erdőszámra állják útját a sivó homoknak, de a hol aztán
a szél megbonthatja a partot, arról elönti az egész határt, hogy az útat
sem találni rajta. Annyi bizonyos, hogy a more patrio utazás nem
anglusnak való (anglusnak szoktam nevezni mindent, a ki okosabb embernek
hiszi magát a magyarnál), vendéglő, meleg ágy, útmutató, hotel,
spajzczedli, személybiztosság, alkalmas fuvar: mind meg van a more
patrio utazásnál, csakhogy nagyon kis helyen elfér; hotel: a kocsisátor;
– állomás: a hol elesteledünk; – puha ágy: a bunda; étlap: a
vászontarisznya, benne szalonna, pogácsa és kulacs bor; – útmutató: a
távol torony hegye; oltalom: a jó fokos balta; – kényelmes alkalom: a
nyerges paripa, meg a két jó csizma, mely nem ijed meg sem hegytől, sem
homoktól. A ki ezzel beéri, annak boldogság a more patrio utazás: a
kinek több kell, váltson a vasutra jegyet.
Még mindig puszta az alföldi puszta, csak úgy hellyel-közzel maradoznak
el az úttól távol a magányos tanyák, a miből időjártával mind városok,
falvak lesznek, – csakhogy mi azt nem érjük meg: – hanem a vidék
regényes oldala, a pusztai csárdák egészen pusztulásnak indultak már.
Vége a szegénylegénységnek; a tolvaj is városban, faluban szeret már
lakni, s nem tölti az éjszakát a buczkák mellett a paripa hátán; a
betyárok erkölcse is megromlott már. Egyenkint összedüledeznek a
hirhedett csárdák, felveri a fű a hozzájuk vezető utat: a nevezetes
Czethalinak csak a kéménye áll még, leomlott ablakán át kormos
kandallója látszik; de sok szegénylegény melegedett ott valaha a
parázstűznél s a csaplárné két szeménél! A Lebuki csárda tetejét
szétbontotta a szél: itt szokták máskor a jámbor ifjak fokos baltával
kérdezni az utazóktól, hogy ki mit visz magával? A Kutyakaparóit sem
reparálta ki az idő azóta, hogy Petőfi megénekelte; a Tompa csárda
csaplárosa is futófélben van már, s panaszkodik, hogy kívülünk
félesztendeig sem látott vendéget: csak a Traján korcsmája tartogatja
még magát annál a hídnál, melyen két keresztút visz át; a táblabirói
leleményesség gyönyörű tanuságára (az anglus nem találta volna ki) A
vasut nagyon megrontotta a betyárok keresetét, alig hallani már egy-egy
jó adomát felőlük, mint a minap, hogy egy gazdag zsidó utazott az
alföldön, de puska volt nála, még pedig megtöltve; a betyár úgy kötött
bele, hogy elkezdte dicsérni a puskát, hogy már az csak jól hordhat. «De
milyen jól!» állítá a kupecz. Hanem azt a varjut ott a fa tetején csak
nem lehetne meglőni vele. «Már hogy ne lehetne.» Fogadok egy pint borba,
hogy nem lövi le. A kupecz fogadott s lelőtte a varjut, a betyár aztán
elvette tőle az üres puskát és a tele tárczát. Hanem ez is csak
meseszámba megy már. A nagyobb rész csak úgy tanyázásból teng leng, vagy
dologra fanyarodott. A gazdák adnak nekik kenyeret, szalonnát, ha
kérnek; sőt egy földes úr, ha requiráló zsivány érkezik a házhoz, maga
elé szokta azt rendelni, hogy megismerje, ha nem adott-e neki már
valamit? s jaj a legénynek, ha rá ismer, mert akkor megdöngeti a hátát.
Ilyen szomorú hanyatlásnak indult a szegénylegénység; hanem ebből senki
se következtesse azt, hogy már most a gazdag-legénység van nálunk
divatra kapóban.
Tíz éve már, hogy nem jártam az alföldön; egy új tünemény lepett meg
azóta, mint új nemzetgazdászati acquisitio. A merre csak jártunk, az út
két oldalán egész sűrű lombos erdők terülnek mindenfelé; igen is sűrű
erdők az úgynevezett szerb tövisből. Néhol mezőt, legelőt, szántóföldet
ellepett az, kemény tövisei között a szántómarha is félve jár, s a
kaszások rongyokkal csavargatják be lábaikat előle, mert veszett sebeket
ejt az embereken. Még mikor Petőfi megénekelte a pusztát, ez a növény
nem volt indigenálva; azóta ez is megtelepült nálunk s nem engedi magát
irtatni, megy szakadatlanul egyik falutól a másikig, ott is végig megy
az utczákon, árkok, piaczok nem szakítják félbe, oda fészkeli magát a
házak oldalába – ez a szomorú jelképe a nyomorúságnak. Tavaly egy tudós
franczia azt írta, hogy Magyarország a Tiszáig oláh; no ha ezt a sok
tüskét látná, majd írhatná, hogy a Dunáig szerb. Én a szerb nemzetet
ugyan nagyrabecsülöm, hanem azért bár ne jutott volna tőle Magyarország
számára annyi tövis.
Egyébiránt egész Békés vármegye közepéig nagyon kevés hasznát lehet
venni az oláh grammatikának (daczára ama franczia tudós ethnographiai
rendelkezésének). Battonyán volt alkalmunk használatba venni az első
«ungye mérát?» De ott is megszégyenültünk vele, mert a megszólított oláh
atyafi magyarul felelt rá vissza, hogy merre visz az út. Hasonló
arczpirulás ért bennünket Orosházán, a hol útitársam a piaczon beszédbe
ereszkedett a román lelkésszel, egyről-másról tudakozódva tőle oláhul,
mire az hasonlóul válaszolt; néhány percz mulva azonban kifutottak a
szomszéd házból a lelkész gyermekei, s apjukat magyarul szólíták meg,
bizonyságául annak, hogy a derék lelkész otthon ezen a nyelven társalog:
mi is így folytattuk azután a discursust, s úgy vettük észre, hogy
lelkipásztorunk olyan tiszta irodalmi nyelven beszél, mint akármelyik
könyv; akarám mondani még jobban, mert azok sokszor nem ügyelnek a
helyesírásra. Igy is kell annak lenni, a velünk lakó román nép szemmel
látja, szívvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál oly nemes
rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a művelődésben, annyi
lépést közelít a magyarsághoz. A kinek ez észrevétel nagyon édesnek
talált ízleni, nehogy elrontsa a gyomrát, mindjárt szolgálok egy kis
keserű cseppfélével. Néhány mérfölddel odább már változik a világ; a
mint a síkság elmarad, a hegyhátakról melancholikus tilinkó szava
hangzik alá, s a hol ez a tilinkó hangzik, ott nem tudnak többé
magyarul. A falvak nevei még a múlt századi megyei levéltárakban
magyarok, most már összevissza facsargatva mind oláhosan hangzanak, s
nyelvünket csak az úri rend beszéli. Van egy község, melynek lakosai
mind nemes emberek és kálvinisták, neveik tősgyökeres magyar nevek;
viseletük debreczeni fajta; de már egy szót sem tudnak magyarul; író,
olvasó ember nincs közöttük, nemzeti történet, rokonszenves emlék, rég
kihalt közülök, csupán abban válnak ki az oláh fajból, hogy szörnyű
verekedők és szeretik a processust. Hogyan támadt az ily átváltozás,
annak igen egyszerű a magyarázata. Messze földön nem volt hozzájuk közel
református lelkész, a ki gyermekeiket keresztelte, halottaikat eltemette
volna; pogányul pedíg csak nem élhet, nem halhat az ember: ott volt az
óhitű pap, annak az igéit voltak kénytelenek hallgatni, s lassankint
elhagyták miatta a hazai nyelvet. Katholikus községek is jártak így
sokan. A román pópa minden szegény földön megél, talán nem is olyan
tudós mindegyik, mint lelkésztől várnók, de a hegyek közt elszórt
nyájnak pásztor kell s Urunk idejében, ez előtt 1800 esztendővel, nem
resteltek a nép pásztorai mezitláb is járni, mint most az oláh papok
szegényei; az eredmény pedig az, hogy a magyarság elenyészik ott, a hol
a szegénység kezdődik.
Pedig a szegénység nem megénekelni való tárgy, akármit beszéljenek is
felőle a poéták. Ez a kevéssel megelégedés nem tesz nemzetet nagygyá.
Vagy hát boldogság az, hogy az ember levágja a gerendát az erdőn,
négyesével keresztbe rakja, s ott lakik a közepében, míg a szél el nem
hordja; megfonja, megszövi durva daróczposztóját, gubának önti; beteszi
a Czermura vizébe, ott egy hét alatt megfeketedik, s azontúl viseli, míg
valahol állja a madzag; összefőzi a tejet a máléval, s elél vele holtig;
még csizmára sem vágyik, elviseli a bőrt, a hogy foltnak van szabva; hát
még a szellem kivánalmai? hol alusznak azok, ki ébreszti fel őket?
Nincsenek itt híres költők, népdalnokok; ki olvasná el, ha írnának
valamit? Itt olvasni csak a pap tud. Hanem vannak más lumenei a népnek,
mely sötét rengetegeiben mégis fölkeresi a csodás emberfölöttit s
elzüllött ábrándjait hozzácsatolja; ezek a jósok. Minden oláh vidéknek
megvan a maga híres jósa, a kiről azután bámulatos dolgokat ad tovább a
néphagyomány.
Mintegy húsz évvel ezelőtt élt Páloson (most Paulis) egy hirhedett
varázsló, Juon nevű, kihez messze földről eljárt a földnépe megtudakolni
az esőt meg a jó időt. Jóslatai bámulatosan beteljesültek mindig. Egy
héttel előbb meg tudta jövendölni az eső közeledtét; még azt is, hogy
meddig fog tartani, hosszas eső lesz-e vagy csak futó zápor? s eső
idején ismét megmondá, hogy mikor állapodik meg az idő, mikor tisztul
föl az ég? Mindez csalhatlanul beteljesült rendesen. Hihetetlen volt, az
igaz, de úgy volt. El kellett ismerni a legbölcsebb természettudósnak
is, hogy a csodálatos ember jóslatai egyetlenegyszer sem szégyenültek
meg. Egyszer hosszas szárazság után messze falukból csődültek hozzá a
lakosok megunszolni, hogy tudakolódzék már valahol az eső felől; a jós
arra utalta őket, hogy várjanak három napig és imádkozzanak híven az
Istenhez, hogy jelentse ki előtte szent akaratját. Harmadnap ismét
felgyűltek a hivők, s kérdezék, hogy beszélt-e az istennel a jós?
«Beszéltem», felelt az, «azt mondá pedig az Úr, hogy mindaddig nem lesz
eső a vidéken, míg az óhitű esperest itt a falu alatt levő keresztfára
fel nem feszítitek.» A népnek sem kellet több; rohantak rögtön az
esperes lakára. Az észrevevé a veszélyt, hirtelen lóra ülteté szolgáját,
s futtatá lóhalálában az akkori főbíró Cs… hoz a szomszéd faluba;
azalatt az ellene csődült nép berontott hozzá s tudtára adá, hogy őt
keresztre fogják feszíteni. Okos beszéd, felvilágosítás itt mind nem
használt; a lelkész csak egy órai haladékot kért az imádkozásra; azt
megadták neki. Mikor az órának vége volt, kikisérték a keresztfához; a
jós maga vállalkozott arra a tisztségre, hogy a lelkészt felfeszítse;
már mind a ketten a keresztfán voltak, midőn Cs… főbiró megérkezett. A
derék úr nem tétovázott sokat, odavágtatott a tömeg közé négy lovas
hintójával, a kereszt előtt megállt; ő maga derékon kapta a megkötözött
lelkészt, hajdúja a varázslót, fel mind a kettőt a hintóba, s azzal
vágtattak ismét vissza felé. A felbőszült nép egész Aradig kergette
őket. A jóst természetesen törvényszék elé állíták, de ő minden
vallatásra csak azzal felelt, hogy neki az Isten parancsolta azt, hogy
az esperesnek meg kell áldoztatni. Utoljára aztán azt mondták neki, hogy
ha az Isten nevét folyvást becsmérli, majd azt kapja, hogy száz botot
vernek rá. Ez ugyan drastikus szer, s látom ég felé állani az
emberbarátok hajaszálait a bottal vallatás emlegetésére, de szeretném
látni, hogy melyikünk maradna philantrop, ha egy gyilkos azzal védi
magát, hogy neki az Isten parancsolá a gyilkolást. A fenyegetett jós
nevetett e szóra: hiszen az ütés neki nem fáj; az Isten elveszi az ütés
súlyát, s megedzi az ő testét, hogy azon sem fegyver, sem pálcza nem
fog, tessék bár megpróbálni. Megpróbálták. Ötvenet rávertek a jósra, mi
alatt ez folyvást nevetett, s gunyolta a törvényszék tagjait, hogy lám
annyit sem ér a botozás, mintha a puszta derest vernék. Az urak már
kétségeskedtek, hogy elbocsássák-e s diadalt adjanak a babonának? A mint
azonban még ötöt ráhuztak a varázslóra, ez egyszerre megváltoztatta a
hangját, szép könyörögve mondá: hogy bocsássák el, elég lesz már, inkább
csak kivall mindent.
Ekkor aztán nagy töredelmesen elmondá, hogy biz ő az óhitű esperest
azért akarta megöletni, mivel az szüntelen arról világosította fel a
népet, hogy a babonában ne higyjen, s az ő csodatételeit mindig
természetes okokból iparkodott kimagyarázni: egyet azonban még sem
tudott megfejteni: időjóslatai csalhatatlanságát. Ennek pedig az a
titka: az ő nyakgerinczén van egy daganat, mely olyankor, midőn hosszú
szárazság jön, egészen elmúlik; tartós esőzés bekövetkezte előtt
szertelenül feldagad; ha vihart érez, azt feltüzülése által jelenti meg,
s ha hirtelen derült idő jön, akkor egyszerre lelohad. (Nem egyéb, mint
egy tökéletesített tyukszem.) Igy lett annyi megfoghatatlan csoda a
legegyügyűbb okra visszavonva.
Másszor ismét egy koldusfiu, kit nyolcz év óta némának ismert minden
ember, a butyini vásár alkalmával a legnagyobb sokadalom közepett
egyszerre csak megszólal s elkezd visiókról beszélni a népnek: hogy az
Isten csodát tett ő vele, felszabadítá ajkait a némaság zárja alól, hogy
tudassa a néppel, mi okai vannak az ő világi nyomorúságának, s hogyan
tegyen róla. Utoljára az is azt hirdeté, hogy agyon kell verni a papot.
A szegény pópa alig birt megmenekülni a babonás nép kegyetlenségei elől:
szerencsére a vármegye ismét kéznél volt, a zendülőket szétugraszták, a
fiatal prófétát pedig elcsipték. – Ekkor kisült, hogy az a pap azelőtt
nyolcz évvel azt a fiut megverte; s akkor ez föltevé magában, hogy
boszút fog állni rajta, s képes volt nyolcz esztendeig némának tettetni
magát, s nyolcz esztendeig járni, kelni és aludni menni azzal a
gondolattal, hogy ő a papon boszút álljon egy pár pofoncsapásért. Ilyen
jó emlékező tehetsége van az oláhnak.
Talácson is él még mai nap is az a jövendőmondó, kihez hajdan még a
környékbeli urak és asszonyságok is eljártak jóslatot mondatni. Azt
állíták ugyan, hogy csak kiváncsiságból teszik, hanem ez a kiváncsiság
egy ismerősünknek életébe került, a jós azt mondta neki, hogy 34 éves
korában meg fog halni, az ifju fejébe vette a mondást, s akként sietett
élni, mint a kinek kevés ideje van már hátra; hiszen úgy is mindegy; 34
éves korában tüdőgyuladást kapott; nem engedte magát gyógyíttatni; hisz
úgy is mindegy, s csakugyan meg is halt. Ez a jós azt beszélte, hogy ő
nem egy ember, hanem három ember, egy testvére lakik Afrikában, a másik
Ázsiában: minden tíz évben megcserélik a lelkeiket, csak a testük marad
egy helyen: a táltosok tüzes szekéren szállítják őket ide s tova. Ez
sokkal furfangosabb volt a többieknél, mert a legtávolabb eső falvakban
tudta a családok titkait, s mikor panaszra jött valaki hozzá, mert előre
tudta, miért jön, s gyakran segíteni is tudott rajta. Valószinűleg
minden faluban voltak vele összeköttetésben levő kémei; mert a varázsló
hivatala szépen jövedelmez s az oláh nagy mester a titoktartásban.
Különösen akár merre járt, mindenütt lehetett látni egy vörös galléros
embert, ki jött – ment a sokadalomban, mindenkitől kérdezősködött, s a
jóst csak éjszaka látogatta meg; ez volt Onucz segéd. – 1849 óta hallgat
a talácsi jós: azt mondja, hogy azok a szellemek, a kik vele
összeköttetésben voltak, elpusztultak a vidékről. Onucz sem látható már
sehol vörös gallérjával. Hja biz akkor sok szellem eltünt a világról, a
ki hús és csont között lakott.
E babonás hajlamot a népben egy ügyes szolgabiró is felhasználta
vallatások alkalmával. Mikor megátalkodott gonosztevő került kezére, ki
minden tanubizonysággal szemben tagadott, esküdött, hazudott; akkor ezt
egy érczfeszület elé állítá, s ráparancsolt, hogy tegye arra a kezét,
úgy esküdjék: az pedig egy villanyteleppel volt összeköttetésben; mitől
a bűnös olyan ütést kapott a könyökén keresztül, hogy ijedten vallotta
meg a legtitkosabb bűnét is. Máskor, ha ilyenre akadt, azt szépen
leülteté a villanyszigetre, s mikor az önkénytes vallomás ferdére talált
menni, ez ujjahegyével odanyult a vallatott orrához, füléhez: «te, most
mindjárt elvisz az ördög, ha hazudsz». – Az ember aztán a mint a
szikrákat érezte orra, füle hegyén, minden porczikáján, a hol
hozzáértek, kipattogni, azt hitte, már a pokolbeli tűz kezdődik és
sietett megszabadulni az eltitkolt igazság árán. Ezeket a regéket pedig
úgy vedd tőlem, kegyes olvasóm, mintha mellettem ülnél a szekéren, s ott
mesélgetnénk egymásnak ötletes mondákat erről meg amarról, rövidítve
beszéddel a pusztai hosszú útat; el-elbólintva néha a meséken s megint
más tárgyat kezdve, mikor a szekérzökkenés felébreszt bennünket.
A dombegyházi hún halmoknál, mik szabályos távolságban emelkednek
előttünk a láthatáron, eltünődünk: mik lehettek azok hajdan? őrdombok-e,
harczos előörsök vigyázó helyei? vagy áldozathalmok, miken vitéz
dédapáink ős istenünknek áldoztak? vagy tán csaták holttesteiből rakták
azokat s behantolták fölül szépen: nagy csatának kellett volna annak
lenni. Ha azok a halmok beszélni, mi pedig hallgatni tudnánk…
Megint egyet bólintunk, megint felébredünk; egy hirhedett
mintagazdaságon visz az út keresztül. E szép nagy uradalom roppant
négyszögű táblákra van felosztva. Nyáron át kihordják a trágyát a
négyszögű táblák közepére, roppant sánczokat emelnek belőle, télen aztán
– szétterítik úgy-e? – nem biz azt: meggyujtják szél ellenében s
elégetik, hogy ne legyen útban. Mondhatnók, hogy ha már nekik nem kell,
eladhatnák a szomszéd helységeknek, azok szivesen megvennék; de hát nagy
urak dolgához mi köze egy szegény poétának.
Megint elszunditunk, de most már igazán felébredünk, mert az út a
szántóföldekre tér ki, s minden mesgyénél ki akarja az embert lökni a
szekér. Egy leégett város áll előttünk. Ez a város Szent Anna. Felesen
lakják svábok és magyarok. A svábok különösen tehetősek, a mit bizonyít
az, hogy 1849 utolján arra kérték fel az aradi várkormányzót, hogy
engedje meg nekik, hadd becsüljék ők ki a magyar szomszédokat,
kifizetvén őket készpénzzel; mely ajánlatra azonban a várkormányzó akkor
nem állt rá; most azután egy vasárnapi égés egyformán koldussá tett
magyart és svábot, nincs nekik egymástól mit irigyelni többé. A szomorú
képet még búskomolyabbá teszi az elparlagolt mező, mely a várost
körülfogja. Október közepén még sehol egy szántott barázda, nemhogy zöld
vetés; az embereknek nincs módjuk földeiket mívelni; ez a gazzal
belepett avar pusztaság még többet tud beszélni a súlyos inségről, mint
maguk a kormos falak.
No de már most ki tudna aludni tovább? – Világosvár alá érünk, a
magyaráti szőlőhegyről szüretelők vidám kurjantása hangzik elénk, s
ámbátor az Isten kevés bort adott az idén a magyarnak, nem is igen jót,
de ha a jó kedvet meghagyta mellé, köszönjük meg azt is, s vigadjunk
legalább addig, a mig a szüret tart.
Hét napot töltöttünk a hires Magyaráton, a hová a szüret alatt Aradmegye
szépe, java fel szokott gyülekezni s a régi jó idők mintájára
barátságosan mulatni. Valaha hires ünnepélyek voltak a magyaráti szüret
napjai; ez volt a gyülhelye főrendnek és a középosztálynak, melyet sehol
oly egyetértő barátságban összeolvadtan látni nem lehet, mint itten. A
megyei zöld asztal egyesíté és soha el nem választá őket; a
legingerültebb pártvitákból sem lett személyes gyűlölség s politikai
ellenfelek tudták szeretni s becsülni egymást s együtt mulatni a közös
vígalmakon.
Aradmegye valóban mintagazdasága volt az országnak, példányképe annak,
hogy mit tehet külön egy terület okos, lelkes administratio s a
birtokosok lelkes egyetértése mellett. Pompás országútai, régi
faiskolái, közintézetei, kórházai tanuskodnak erről, miket a táblabiró
világ igazán a semmiből teremtett elő. Kedvesen jellemzi azon időket az
öreg Beszédes mondása, midőn Arad vármegyében a vizek szabályozásáról
volt szó, a genialis mérnök azt állítá a megyegyűlésen, hogy
Magyarországon a vízszabályozásnak más alapelvei vannak, mint másutt
akárhol. Más országban egy folyót alul a torkolatánál kezdenek
szabályozni; nálunk fölül kell azt elkezdeni. Bámulva kérdezték tőle,
hogy miképen lehet a hydrostatikának más alapszabály itt, mint másutt?
Akképen felele a praktikus férfiú, hogy ha egy alsóbb megyében
szabályozzák a vizet, a felsőbben pedig nem, az alsóbbnak inkább ártott
a fáradság, mint használt, de ha a felsőbb megye kezdi el a maga vizét
ránczba szedni, az alsóbb kénytelen folytatni a munkát, ha azt nem
akarja, hogy ki legyen öntve, mint az ürge. És csakugyan foganatos volt
az új hydrostatikai elv, egyik megye a másik után volt kénytelen Arad
példáját követni. Szintén Beszédes műve a buttyini csatorna is, melyet a
Kőrös vizéből vezetnek lefelé, több mint húsz mérföldön keresztül,
roppant hasznára az egész környéknek. Mikor e csatorna létrehozásáról
folytak a viták a megyegyüléseken, a sok érdemes táblabiró elmondá
egymásután a maga «alázatos véleményét». Beszédes is előterjeszté végre
a magáét: «az én véleményem nem alázatos vélemény, hanem számokkal
bebizonyított documentum, nekem nem a tekintetes urak magánérdekei
forognak szemem előtt, hanem az ország jóvolta, azért ne tanácskozzanak
azon a tekintetes urak, hogy mit lehetne módosítani, lealkudni az
előterjesztett tervből; mert a tudomány nem alkuszik, s a mathesis senki
kedveért az egyenes vonalból görbét nem csinál». Nem is engedett semmit,
úgy kellett a csatornának elkészülni, a hogy ő tervezé s maig is áldás a
vidéken; kár, hogy egyúttal hajókázhatóvá nincs téve.
Hajdan még híresebb volt az a táj. Mátyás királyunk idejében az ország
négy könyvnyomdája közől egyik Világosvárott volt, a miből sejthetni,
hogy ott kellett a hazai tudományok egyik menhelyének lenni. A török
világban eltünt a nyomda, de annál híresebbek lettek a pankotai (hajdan
Bánkút) fürdők. Stambulból is úgy jártak azokba, mint most
Károlyfürdőbe. – Mikor aztán a török atyafiakkal való hosszú zálogos
pörnek vége szakadt, s nekik menni kellett innen, a nagyváradi basa fél
mázsa kénesőt töltetett a fürdő forrásába s az egészen eltünt, soha sem
birták többet megindítani. Az erdők közt most is templomok és zárdák
romjai láthatók; ott is lehetett valami; bizonyosan népes helységek és
bizonyosan magyarok, mert az oláh fából épít. Neveiket sem tudjuk már.
Mulandó a világ, késő este van már; kinn ülünk a folyosó alatt; a
szomszéd kolnákból víg zene hangzik át hozzánk; a hegytetőkről tűzfarkú
röppentyűk süvöltenek az égbe, színes csillagokat szórva maguk körűl; a
hold olyan melancholikus fénynyel süt le Világos várromjaira s a
félködbe burkolt rónára ott alant, melynek közepén a szőllősi malom
fehérlik. Az ember maga sem tudja, hogy miről gondolkozik.
Hanem hát hagyjuk abba a mulatságot; késő ősz az idő, október közepe, ha
még Erdélybe akarunk bejutni s a havasokon jönni keresztül, ugyancsak
sietnünk kell.
Derék úti és házi gazdám, még a lehető legnagyobb sietségről is
gondoskodott; ő maga, egy fia és egy unokatestvére (derék két jó fiú még
abból a régibb ivadékból) oszták meg az út örömeit és fáradalmait velem.
Kőrisbányáig hátas paripáikat küldék előre, s odáig kocsin tettük meg az
útat.
A mint Déznán túl a diécsi hegytetőre felértünk, gyönyörű és ritka
természeti tünemény ragadta meg figyelmünket: egy ködszivárvány; a
lehulló köd csak olyan magasan állt fejünk felett, hogy a nap keresztül
süthetett rajta s ez által egy olyanforma szivárvány támadt körülünk,
minőt gyermekkorunkban fecskendővel idéztünk néha elő, csakhogy sokkal
nagyobb ívet képező, átmérője lehetett harmincz lépés. E gyönyörű
tünemény tovább egy óranegyednél kisért bennünket, akkor kisütött a nap,
s előttünk állt a gyönyörű Kőrös völgye.
Délfelé egy nevezetes hegy alá értünk, kár hogy olyan rosszul tudom a
neveket megtartani a fejemben, különben megmondanám, hogy híják; ezen a
hegyen végtől végig úgy vannak elszórva a drágakövek s karniol, achat,
jaspis, chalcedon, sardonyx, mint nálunk a Svábhegyen az agyagpala: néha
öt-hat fontos karnioldarabok a leggyönyörűbb erezettel, másutt a
legcsodásabb chalcedon-alakulások, majd lilás szőlőfürt, majd igazgyöngy
tüzű bogyócsoport, majd góth templomtornyok alakjában: mindez úton,
útfélen, senki sem ügyel rá. Magam is hoztam el egy pár darabot e szép
kövekből emlékül, mikben a világos-zöld achat, a fehér chalcedon és a
piros jaspis olyan gyönyörű nemzeti szín bokrétára vannak vegyülve,
mintha mondva csinálta volna valami barátságos demiurgus az özönvíz
előtt. Van-e erről tudomásuk természettudósainknak? Eszembe jutott már a
neve! «Acsuczá»-nak híják, hogy a tatár vigye el! (’Sz úgy sem viszi el,
mert nagyon nagy.)
Már itt kezdődik a móczvilág: elmaradnak az aradmegyei derék, szálas,
nyilt tekintetű, barátságos mosolygású oláhok, s felváltja őket a fekete
gubás mócz. A tekintete is olyan fekete. Estétől reggelig egy jó napot
sem köszön senki; a falvakban, miken keresztűl visz az út, itt-ott
látszanak az újabbkori romok.
Estefelé érkezénk meg Körisbányára: innen rajta, az út mellett látszik
egy hosszú sírhalom, sokkal nagyobb, mint közönséges sírhalmok szoktak
lenni; egyszerű kőemlék áll előtte.
Ez alatt fekszik a tizenhárom Brády. Körisbánya valaha igen szép kis
virágzó magyar város volt, most háromnegyed része rom; a legnagyobb úri
lakok ablakain embermagasságnyi dudva hajlik alá, az udvarok be vannak
nőve fűvel. Míg lovainkat nyergelték, azalatt elsiettem az ide közel
fekvő hírhedett Fabu Popihez. Ez azon történeti emlékű templom és óriási
tölgyfa, mely alatt Hora és Kloska lázadó czimboráikkal összeesküdtek,
innen indultak ki üdvtelen munkájukat megkezdeni. Az a legkülönösebb,
hogy ez a templom épen azon Czebe falu határába esik, melynek oláh
lakosait soha sem birták a magyar urak ellen fellázítani. Czebe
falujában van tizenkét nevezetes forrás, melyben minden vászonnemű
magától megfehéredik; tán ez a víz az emberek lelkére is hat.
A Fabu Popi most egészen el van hagyva, csak temetőnek használják még a
környékét; temető egyébiránt itt van minden lépten nyomon: a kit az
útfélen megölnek, annak emlékére egyszerű magas fakeresztet szoktak
felállítani; csak innen egy álló helyemből tizenkettőt számláltam meg az
úton. Kellemetes vigasztalás az utazóra, minden kétszáz lépésnyire olyan
helyet találni, a hol valakit megöltek.
Este lett, mire rajzommal elkészültem, már holdvilág volt, mire
visszatértem Körisbányára, hol egy rozzant, ideiglenes fogadóban vártak
ránk vezetékeink. – A jámbor emberek váltig marasztottak bennünket, hogy
ne menjünk éjszaka tovább; előttünk van Brád és Bojcza, szomorú hely
mind a kettő; még egy kisértetes történetet is mondtak el nagyobb
biztatásunkra: hogy néhány hét előtt maga a v… i dászkál, ki a
Brády-család katastrophjából lett híres, este a Brády-kastély előtt
lovagolt keresztűl több társával; a mint a kastély előtti hidra ért,
lova megbokrosodott alatta, leveté nyergéből s gyilkosul összetaposta. A
roncsolt embert aztán felvették társai, s szállást kerestek számára. Egy
kapun sem ereszték be őket; a kisértetfélő nép irtózott az így
meggázoltat házába fogadni, utoljára ugyanazon leégett Brády-kastélyba
voltak őt kénytelenek vinni, mely most is uratlanul áll, ott reggelre
meg is halt. Azért nem jó éjszaka azon a hídon átmenni, mert ott valami
szellem lakik. Minket azonban nem bánt ez a szellem, üljünk a nyeregbe s
induljunk neki, elég szép az őszi éjjel.
Képzelni sem lehet gyönyörteljesebb utazást, mint a mienk volt. Az ember
olyan bátran érzi magát lóháton; nincs bízva más kegyelmére; nem rettegi
a rossz útat: – ha egyedül marad is, van, egy hűséges társa, a kire
rábizhatja magát, a hű paripa, kivált egy olyan okos, értelmes állat,
mint az én szürkém volt, beszélni lehetett vele, mint az emberrel: nem
kellett sem nógatni, sem csitítani; jó uton nyargalt szólítás nélkül,
hegynek igyekezett, lejtőnek vigyázott, soha el nem botlott, úgy
gondomat viselte, úgy ügyelt rám, mint valami hű czimbora. Megbocsát az
olvasó, hogy egy jámbor állatról ennyi elragadtatással beszélek, de nem
állhatom meg, hogy valami nemét a hálának ne érezzem azon okos állat
iránt, mely utam fáradalmas részét oly híven viselte.
Szép holdvilágos este volt utunk kezdetén, azt hivők, hogy három óra
alatt kitüzött állomásunkon leszünk Mihelenben, a hol, mint mondák,
rendes fogadó van.
Hogy azonban útunkból semmi regényesség ne hiányozzék, mikor már két óra
hosszat ügettünk egy igen kellemes országúton, akkor találkozánk két
magyar pénzügyőrrel, a kik felvilágosítának bennünket, hogy ha ilyen jól
koczogunk tovább is, reggelre majd beérünk Dévára; Brádot pedig, a hova
törekedtünk, régen elhagytuk a hátunk mögött; – ez már mindjárt egy kis
kaland: eltévedés; már most vissza, a honnan jöttünk! vágtatva sieténk
most úton és nem úton keresztül, a merre legrövidebb volt az irány s
ismét két óra telt bele, mire oda visszaértünk, a honnan Brád felé eltér
az út.
Épen éjfélre kukorikoltak a kakasok, mikor végig léptettünk a hidon,
mely a két földesúri kastély között elvezet: a Brádyaké tetőtlen
párkányzatával, üres ablakaival, vakolatlan falaival olyan gyászosan
tekinte le ránk, asszu fehér fűszálak hajladoztak az ablakokból, a
holdvilág keresztül sütött a kapun, olyan csendes volt minden, csak a
kakasok felelgették egymásnak az éjféli jelszót, különösen egy
brahma-putra kakas olyan kisérteties mély hangon tudott üvölteni,
beillett volna hangjával boszorkányok trombitásának. Az emberen mégis
valami hideg fut végig, mikor ezen a hidon keresztül megy; s eszébe jut
a dászkál története. Pedig hiszen hát olyan természetes az; bokros lova
volt, a híddobogástól megrettent, azért vetette le; – alusznak, a kik
meghaltak csendesen; a kis gyermek keze sem mozog már ki a sír alól, ki
ijesztgetne itt?
Sok időbe került, míg éjfél idején Brádon meg tudtuk magunknak
magyaráztatni, hogy merre menjünk ki innen. Pedig úgy kivánkozott ki
abból az ember. Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen
szomorú falut én soha sem láttam; olyan elhagyott minden; még a piacz
közepén is van valami különös épületrom, a minek a tájékát kerülik az
emberek, szinte jól esett, mikor kiigazodtunk belőle; a brahma-putra
üvöltése még sokáig utánunk hangzott.
Ezentúl mindig mélyebb, komorabb völgyekbe szorul bele az út, nem sokára
a hold is lement; útitársaim egyike előrenyargalt az útat recognoskálni,
a másik kettőnek valami baja volt lovával, a mivel hátramaradt, s én
egyesegyedül lovagoltam az ismeretlen erdők, sziklák között, sötét éj
közepén, egy olyan vidéken, a hol minden szikla tudna valami igen
gyászos, igen borzalmas regényt beszélni, a hol minden völgynek megvan a
maga rémtörténete, a maga nyomasztó kisértete.
Néhol hallgatag házak maradoztak el az út mellett, a mik közől egy sem
birt olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen, akármilyen fekete
éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant
gerendaházak, hasonlók a mi ólainkhoz; csak egy szobára van készítve
mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt; másutt elkésett
oláhok tüzeltek az út közepén, mint óriási gnómok árnyékai tünve elő az
éjjeli lángnál. Ki tudja, mi dolguk lehetett ott? Majd ismét egészen
puszta, kopár hegyhátak közé emelkedett az út, a hol csak elszórva állt
meg egy bokor a gyepün; még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes
bekerített szérüket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát
dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy fölrakta azokat,
egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket. Azután ismét tomboló
hegyi patak szelte át az útat, melyen keresztül kellett gázolni;
távolabb a patak mély mederbe vágott, a tulsó hegy oldalából vérvörös
tűzszemek világítottak át, valami távoli hámor fénye, s a gépies zörgés
egyhangú kongása verte fel sokáig a csendet, mely később ismét a rohanó
patak mélyen hangzó zúgásába vegyült el.
Éjfél után két óra lehetett, mikor útitársaimmal ismét összejöttem; szó
volt róla, hogy nem féltem-e? «Nem én egyébtől, mint a farkastól». –
«Hiszen oldaladon a revolver», biztatának erre. «De nem attól a
farkastól félek én, a ki engem fog meg, hanem a mit én találok fogni».
(Ha abból még ki nem találta volna valaki: a mennyire szeretek
kiterjeszkedni lovon ülésem phasisaira, hát annak csak megmondom, hogy
biz én először ültem életemben lovon, – a Pegazus nem számít.)
Végre csakugyan elérkeztünk _Mihelenbe_, a hol annak a várva várt
fogadónak kellett lenni. Az már mindjárt nem tetszett nekem, hogy ebbe a
fogadóba sehonnan nem vezet bejárás: mert akár egy fél öles gátról
leugratni az udvarra, akár egy pocsétás híd alatt keresztülgázolni a
sáron, egyiránt nagy phantasia kell hozzá, hogy az ember kitalálja,
merre menjen. A szürke decidált, ő bizony beugrott a sánczon: épkézláb
értünk alá. Következtek a sorba kopogtatások minden ablakon, semmi
felelet; nagy sokára megszólaltak egy helyütt: «ki az, mi az?»
– Utazók.
– Lehetetlen az.
– De bizony csak itt vagyunk.
– Ilyen későn.
– Van-e szállás?
– Majd megnézem.
– Van-e abrak?
– Az talán nincs.
– Van-e kenyere?
– Az talán van.
– Van-e istálló?
– Az van, de még nem kész.
– Ereszszen be hát valahová.
Nagy nehezen végtére kivívtuk, hogy kaptunk egy frissen meszelt szobát,
szénát és kenyeret: hű paripáink megosztották velünk szénájukat, hogy
legyen min hálnunk, mi pedig megosztottuk velük kenyerünket, hogy legyen
abrakjuk. Igy fogtunk ki a világon.
Más nap azután a Volkánon, egy olyan kis hegyen, mintha vagy húsz
Svábhegy egymás tetejébe volna rakva, keresztül kapaszkodván,
szerencsésen megérkeztünk Abrudbányára.
Abrudbányának a piaczán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a
másik a reformátusoké, rom mind a kettő, a harmadik tornyát most
födelezik, ez az unitárius atyafiaké. A város többi része is ilyen,
minden három épület közül kettő még rom.
Leverő, szomorú, elcsüggesztő látvány az utazónak Abrudbánya képe, egy
nagy nyitva maradt sír az, melyet még nem volt idő behantolni; – hanem;
– hanem azután a népe! annak lehet keresni párját. Itt a romba dűlt
falak közt most is lelkes nép lakik, ki hitéhez, nemzetéhez,
becsületéhez hű maradt, kiről példát vehetne magának sok nagy gazdag
magyar város, melynek boldog népe a maga jólétében szája széléig uszván,
ott is hajol, a hol nem görbítik, s nem tudja, hogy mit tesz a
közügyekért áldozni? Az abrudbányaiak ezt megtanulták nagyon.
Alig szálltunk le lovainkról, rögtön baráti kéz nyult felénk minden
oldalról: attól a percztől fogva a közönség gondviselése alatt álltunk.
Nem laknak itten nagy urak, de olyan emberek, kikben gazdag a szív. A
papok, a bányabirtokosok, kamarai hivatalnokok, bányatisztek, ezek
képezik a város értelmiségét, kikhez ragaszkodva simul a
kézműves-osztály, s kik osztálykülönbség nélkül társalognak egymással. A
nagy tűz nagyon összeolvasztotta őket, most már el nem válhatnak többé.
Úgy rendelkezének velünk szíves házi gazdáink, hogy hétfőn Abrudon
maradunk délig, hol a hetivásáron sok hirhedett celebritást fogunk
látni, délben megtekintjük Verespatakot, a római régiségeket, és a
Csetátyét, kedden felmegyünk Detonátára, ma estére pedig? ma estére
elmegyünk a szinházba.
Micsoda? Abrudbányán szinház? Szinház bizony, oh ezekben a leégett
erdélyi városokban mindenütt találni szinészt és minden háznál hirlapot.
Bács társasága volt ott, egy tágas terem volt a szinház, zártszékek,
páholyok benne: _Peleskei notariust_ adták, tele volt a terem nézőkkel,
és én nekem soha, de soha életemben, olyan jól nem esett szindarabot
látnom, mint ezt a _Peleskei notariust_ Abrudbányán, ebben a tengertől
elszakasztott kis szigetben. (Sok oláh úr és asszony is volt a közönség
közt.)
Szinház után egyikénél új barátainknak töltöttük az estét.
Egy pár adomát feljegyeztem amaz elmúlt nehéz napok emlékeiből, a mik
nem fájnak olyan nagyon az emlegetés által. Egyik barátunk beszélé, hogy
mikor már Abrudbánya égett, ő tizennyolczad magával volt elrejtőzve egy
hű oláhnak a padlásán a gabona közé. Egyszer egy fiatal nő is odavetődik
közéjük, csecsemő gyermekével: a gyermek sírt, nem lehetett
elhallgattatni; a többiek rimánkodtak, hogy csitítsa el, mert
mindnyájukat el fogja árulni; végre, hogy a fiút nem lehetett
elcsillapítani, fogta egy férfi, elvette az anyjától és az elbeszélő
szeme láttára kicsavarta a nyakát, s azzal beledugta a buzába. Mikor
aztán másnap a padlást el kellett hagyniok, a szegény anya nem akarta
ott hagyni holt gyermekét, kivette a búza-halomból, s ime a gyermek még
akkor is élt, – még most is él, ember lett belőle; föl sem vette az első
halált.
Egy menekülő kereskedő nejének eszébe jut, hogy az üveges szekrényben
egy csészében ott feledett nagy mennyiségű por-aranyat: hirtelen
visszatér érte szobájába, s látja is az üvegen keresztül, hogy ott az
arany, de nem találja a szekrény kulcsát. Ilyenformán ott hagyja az
aranyat; minthogy nem férhet hozzá. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az
üveget be is lehetne törni az arany kedveért.
Van itt egy hires erdőpásztor, maga is valóságos szironyos ruhában járó
oláh, oda künn van a háza az erdőben. Ez arról nevezetes, hogy mint
magán bányabirtokos apródonkint annyi aranyat gyűjtött össze, egészen
becsületes úton, hogy ezt nem is úgy pénzszámra, hanem mázsaszámra
szokta becsülni. Van neki másfél mázsa aranya. Tehát azokban a homályos
időkben, mikor már kezdett keveredni a világ, a mi erdőpásztorunk
elgondolá magában, hogy az ő tősgyökeres oláh eredete aligha lesz ő neki
elég tűzkármentesítés az ellen, hogy egy szép éjszaka ismeretlen fejében
ki ne lyukaszsza az oldalát egyvalaki, a ki épen alkalmasnak érzi a
hátát arra, hogy másfél mázsa aranyat elbirjon rajta vinni. Ő tehát egy
este, családostól együtt, minden hosszas bucsúzgatás nélkül eltünt a
háztól. Jól is tette, hogy megszökött, mert folyvást lesték
éjjel-nappal, hogy mit csinál? S a mint eltünt hazulról, ráütöttek a
házára, s keresték az ott hagyott pénzt. Képzelhető, hogy másfél mázsa
arany nem olyan csekélység, hogy azt valaki a tüszőjébe tegye s odább
álljon vele; azt tehát otthon kellett neki hagyni, összekerestek ott
mindent, felásták padlóját, udvarát, háza környékét, de csak egy
szemernyit meg nem találtak abból. Mit csinált vele vajjon, hogy
láthatatlanná tegye? Azt tette, hogy apródonkint a királyi aranybeváltó
hivatalban minden aranyát beváltotta arany porra, akkor ezt a sok
aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott
hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak
rajta, még sem tudtak rátalálni.
Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes
eseményekkel s Isten csodáival, a mik azokból kiszabadíták: most már
hozzá vannak szokva emlékeikhez: most már azt is megszokták, hogy az
utczán, piaczon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról
emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: «No rok
bun», hanem a ki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a
lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert
vagy öreg asszonyt.
Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen
összegyülni az oláh világ celebritásai, Bálint, a kitüntetett esperes,
egy patriarchalis mosolygó képű arcz, ki már messziről köszön jó
ismerőinek; a jeles Borkesz testvérpár, a kik közül az egyik most is
viseli Vasváry pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról
nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szerezte ezt a mostani
regényes kinézést; különben előkelő kocsis emberek mind a ketten; az
utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy
saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. – Ide jár fel
Vidráról Jánk Abrám is, a havasok egykori királya; igen megviselt
állapotban: apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott,
úgy jár kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? –
Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral
mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában most
pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes
legalis itczével a piaczon. Minden visszatért a normális állapotba.
Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön
ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának
eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szögletéből
az aranyport, a mit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos
táskákban bányáik nyereményét, bocskoros oláhok szedik elő a tüszőből a
mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos
kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik
mind aranynyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. A hogy más ember
gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt
viszik piaczra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél
mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy
részt; a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a
pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10–12 ezer pengőforintot képvisel,
hanem így az öregével nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444
forintba számítódik.
Dél felé Verespatakra mentünk át, hol a bányaigazgató szívességéből az
ottani nagyszerű érczzúzót tekintők meg; mely, ha emlékezetem nem csal,
nagyobb a selmeczbányainál; ez már 1849 óta épült s összeköttetésben áll
egy roppant vízvezetővel s egy merész kivitelű vasúttal, mely mintegy
százhatvan ölnyire 20 fokú meredeken halad fel, s fél mérföldnyi
vonalban a bányába vezet. Ez egész mű egy magyar fiú, Juhó Ferencz
mérnök munkája. E kis lovas vasúton haladva, alattunk látjuk a
verespataki magán ércztörők egész sorozatát. Itt tömérdek a magán
bányamíveltető, annak mind van saját kallója a patak mentében; egyik
szebb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az
nyugszik, a többi nagy gondolkodva hallatja egyenkint kopogó kallóit, a
völgy egyik felét századok óta felhordott kőhányások fedik, másik
oldalát a kamarai bányákat környező szép bükkerdő takarja.
Az abrudi és verespataki aranybányák kétségtelenül legrégibbek
Európában. A rómaiak kezdték még azokat mívelni, kiknek nem volt ugyan
lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; az elhagyott aknákban most is látni
az égetés nyomait; mert ők elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet
öntöttek rá, úgy porhanyították.
Sok, régen ismert római emléken kívül, minők a muzeumban látható
viasztáblák, újabban egy befalazott emberalakot leltek egy ily bányában
s mellette egy női hajfonadékot, az emberalak egészen épnek látszott,
hanem a legelső érintésre porrá omlott, a hajfonadék azonban most is
megvan. Szintén másutt egy viasztáblát leltek, melyből az derült ki,
hogy egy római katona megalkudott a másikkal bizonyos összeg pénzben,
hogy egy oláh asszonyt megszerez a számára, azonban nem azt a nőt
szerezte meg neki, a kit az kivánt, s a megcsalt vevő nem akart fizetni.
A proprætor tehát erre hozta azt a ceratica tabellán olvasható itéletet,
hogy a vevő csakugyan tartozik lefizetni a kialkudott díjt. Néhány római
régiséget le is rajzoltam, a mik bizonyos Gritta úr kerítésébe és kapuja
fölé vannak befalazva (ez is híres nevezetes férfi) mindenféle otromba
oroszlánok s ábrázatjukban megkopott emberarczok, csupán az egyik sphynx
mutat művészfogalmakra; az egyik emléken e betük olvashatók:
PIA. HONO.
NIS. VERZO.
NIS. K. ANSO.
VIX. ANN.
AV.
RIS.
A többi lekopott. Én bizony nem töröm magamat a találgatásával, úgy sem
szeretem a rébuszokat. Azt gyanítom, hogy a megboldogult nagyon
szerethette a bort, mert egy roppant nagy kancsó, szőlőfürtökkel
ékesítve, van az epitaphiuma fölé faragva. A másik kövön ez az
ákum-bákum áll:
MILTAE. PIETATIS XXXX. DATA
DONA. AEO SUB. PRIMIS
VIX. OMNIS CONNC.
Ebből annyit értek, hogy jámbor katona volt a megholt. A középső emlék
azzal a venyigefonadékkal és két öklelő bakkecskével ilyen
felvilágosítást ád:
DNICAI ♤ AVRI
VIATORI
AN. D. ♤ XVI.
ET. KAI. TEREN.
DO. ♤ R. M. P.
Ezeket a szép aranybányákat kicsiny hija, hogy jelenleg _Rothschild_ nem
bírja. Több év előtt valami pictus masculus neve alatt nagy vásárlásokat
tett bennük, az a terve volt, hogy valamennyi bánya alá al-altárnákat
(Erbstollen) ásat, a mi által azokat természetesen apródonkint mind
magáévá tette volna; a gyanura kapott szomszédok azonban addig
áskálódtak még ő nálánál is mélyebben, míg egyszer elcsipték egy levelét
Déván, a miből kisült, hogy ő a bányatulajdonos s így kibecsülték onnan
ismét; minthogy a _Hármas kistükör_-ben vagyon egy vers, a mi így
végződik: «Mert nekik a bányák mindenütt tilosok».
Jelenleg megtörtént az, hogy egy újon nyitott bányát kálvinista pap
szentelt föl, tisztelendő Basa István lelkész úr, a mi eddigelé
szokatlan esemény. Abban a bányában első hónapban mindjárt akadtak egy
huszonöt latos darab aranyra. Most egy nem rég kapott levelemben veszem
azt a tudósítást, hogy azóta ismét leltek egyszerre hatvanöt font szabad
aranyat; meg is ittak rá a bányászok 200 veder bort (40 akó); szerencse
rá!
A kamarai bánya-szádtól a regényes Csetátyeig vezető út csupa tört kövek
torlatain visz keresztül, miket ezer év óta halmoztak egymásra, az egész
völgy nem mutat semmi zöldet, még a patakok szélein sem terem semmi fű;
a föld, miken a patak átfut, megsárgul, mintha rozsda fogta volna meg. A
helység szélén egy ilyen csorgónál megálltunk, hogy megitassuk egymást;
mire ijedten nyargalt oda egy csoport oláh legény, messziről kiabálva
ránk, hogy ne igyunk abból a vizből, mert az gáliczköves! Lám: pedig
őket még a lelkiismeret sem vádolhatta volna, ha mi mind ott leiszszuk
is magunkat a méreggel; – milyen messze esik 48 58-tól.
A halomra hányt köveket még apróbbra porlasztja az idő s ilyenkor a tört
por közől kiválnak a ritkaszép kovarczkristályzatok; mintha két
nyolczszegű gula volna egymáshoz ragasztva; a hegykristály és amethyst
is úgy hever itt, mint a szemét: győzné valaki felszedni. A nyugati hegy
oldalában van a hirhedett Csetátye; nem az a Csetátye Boli, a mit hazai
remekírónk Jósika Miklós leírt; az a Hátszegvidéken fekszik, hanem a
rómaiak által kivájt bányaüreg.
Egy közelismerésben állott regényírónak, ki, fájdalom, hogy több év óta
megfosztá irodalmunkat attól a ragyogó tehetségtől, a mit benne a
költészet múzsája irodalmunknak adott, néhány héttel elébb járván itten,
azt mondá, hogy nem merne e nagyszerű tünemény leirásához fogni.
Valóban engem is ez a lenyomó hatás lepett meg, a mint a Csetátye szűk
folyosóján át annak belsejébe léptem. Csak az érzést tudom leírni, a mi
akkor meghatott, nem a látványt. – Egy nagy óriási beomlott sír az,
melynek fenekén úgy ténfereg az apró emberfajta, egyik kőmorzsáról a
másikra kapaszkodva bajjal, mint a féreg.
És ez a visszhangos terem, toronymagas falaival, e szédületes
sziklapárkányok, e szakgatott falak, vakmerő folyosóikkal, mikből óriási
kapuk vezetnek mélyebb üregekbe; a mik még egyszer oly messze
kanyarognak a hegy gyomrába alá, mint a mennyi a beomlott falak
magassága a bejárat szinéig, mind ez nem természet munkája, hanem emberi
kezeké. Ezt az egész hegyüreget a római hódítók ásatták a legyőzött oláh
nép fiaival; minden szikla, a mi itt szédelegve függ fejűnk felett,
annak a keserű nyomásnak az emlékjele; minden üreg, mely felénk sötétül,
egy örökké nyitott száj, mely azon kínos századokról beszél, mikben Róma
a dák nép szivére ilyen nehéz köveket rakott; el lehet mondani, hogy a
Csetátye ürege egy olyan sír, melybe a proprætorok katonái millióit
temették el a dák népnek, a melybe eltemették annak szellemét,
öntudatát, múltja emlékeit, és a szegény oláh nép mégis románnak nevezi
magát, mint a ki a halálát nevezi születésének. Pedig e visszaborzadó
természet még csak mohával sem takarta be az égetett sziklákat, miken
még most is látszanak a fáradalmas vésű és kalapács nyomai.
* * * * *
Másnap szép derült idővel, szép kedves társaságban megindulánk a
világhírű Detonáta felé! Lóháton mintegy harmadfél óra járás az
Abrudbányához; különben csak ökörszekéren lehet oda jutni, azért hölgyek
is lovagolva szokták tenni az útat.
Bucsumnál (hajdan Tőkefalva) térünk félre az országútról, s itt ismét
patakok mentében kallósmalmok között visz a regényes ösvény, miket
égerfa-csoportozatok kisérnek hosszában, mik a késő ősz daczára is mind
sötétzöldek voltak még, pedig a körülfekvő erdők már tarka színt
váltottak mindenfelé!
Bucsumot a jó Cserey Mihály mint kedves otthonát emlegeti még: az
erdélyi fejedelmek jó kálvinista székelyekkel telepítették azt meg, kik
edénycsinálásra oktatták a vidéket; biz azok mind oláhok most már. Most
is szép korsókat kerekítenek, most is olyan szép szálas legények, deli
menyecskék, hanem ők is beolvadtak a körülfogó népfajba; a skerisorai
hajdani ref. templomban most is ott van még a kakas, mely mint tudjuk,
kálvinista madár, mikor rézből van. Különben az itteniek most is nemes
embereknek tartják magukat, szeretnek neveik után ypsilont ragasztani, s
egy idő óta kezdenek visszamagyarosodni; mit a híres Makkabéy családnál
tapasztaltam, mely a legelőkelőbb s egyúttal legszálasabb tagokkal
dicsekszik a környékben.
Bucsumon túl egy meredek fekete palaszirt alatt visz el az út, mely alól
kis forrás csergedez ki, azt Kálmán-kövének hívják, az oláhok Tyiatrul
Kálmánujnak; jobbra innen egy meredek sziklatetőn látszik valami
hegylap, melyen most is elszórt roppant fegyverdarabokat s szokatlanúl
nagy patkókat lelnek szántás közben, minőket a bucsumi lelkésznél
láthatni. Azt hihetné róluk az ember, hogy valaha a lovak is nagyobbak
lehettek, mint most, vagy pedig, hogy a patkókat hajdan a mammuthok és
megatherinok talpaira szokták verni.
A mint egy gyönyörű fenyőerdő tisztására kiérünk, egyszerre elénk tünik
a Detonáta. Nem lassankint szokunk a látásához, nem látjuk messziről
közeledni hozzánk, csak akkor veszszük észre, a midőn tornáczában állunk
és végig bámulunk rajta, és nem találunk szavakat kifejezni azt, a mit
érzünk.
Az ember lelke elvész e látvány előtt! El tudnék ott reggeltől estig
ülni, és bámulni magam elé és nem gondolkozni semmit, ott járna a lelkem
minden egyes kövön, e roppant világoskék oszlopsoron végig; miknek egyik
oldalát a nap aranyszínre festi, az egymás fölé hajló bazalt kőbálványok
csarnokain, miket rétegenkint tördel alább-alább a vihar és az idő.
Olyan fenségesen emelkedik a természetalkotta remekmű egyenesen ki a
földből, mint egy óriási templom homlokzata, ezernyi ezer karcsu
oszlopával, mikből ha egy sor letört, mögötte látszik a másik; alant
száz ölnyi távolban elomolva hevernek a legrégibb romok, most már
páfránytól benőve, mohával takarva, mik egykor e tündérépület előfalát
képezék.
Valami néma báj ömlik el e képen, napsugárnál, szellőtlen derült égnél;
de mikor ellátogatnak a viharok hozzá, mert hisz nevét is a vihartól
kapta, mikor az éjszakai zivatar fekete eget fest körüle s a lángoló
villám megvilágítja e csodás falat, mintha egy óriási orgona állna
tűzben, lángban, melynek rettentő hangcsövei visszazengik az ég
dördülését; egy-egy lesujtott sziklaszál hull alá a völgybe zengő
csattanással, letörve a mennykőütéstől, utána olyan soká reszket a
föld!… olyankor nagyszerű a Detonáta képe.
Az egész bazalt-sziklahegy csaknem egyenlő vastagságú hatszegletű
oszlopokból van alkotva, mik a nyugati oldalon ívformára vannak hajolva,
mintha boltozatot képeztek volna valaha; a keleti oldalon szédületes
lépcsők vezetnek fel az oszlopcsarnok párkányára, honnan fönséges
kilátás nyilik a havasok völgyeibe s a közel Detonáta Flocosára. Még
most is, egy hónappal utóbb, sokszor álmodom erről a képről.
E nap további élményeiről csak annyit szólhatok, hogy rám nézve
felejthetetlen marad annak emléke, s hogy meg vagyok felőle győződve,
miszerint a mi nyilatkozataival a szeretetnek szíves barátaink ott
elhalmoztak, annak nagy része nem az én igénytelen fejemet, hanem az én
uramat, a magyar nemzetet illette, kinek hű szolgája lehetni egyedüli
öntudat érdemem; erről pedig minek sokat beszélnünk?
A napot vígan töltöttük, én azt a rossz képet rajzoltam hevenyében, a
mihez bizony nagy phantasia kell, hogy valaki elragadtassék általa:
délután a híres Makkabéy családfőnök is feljött hozzánk: több, hat és
fél láb magasságú óriás ifjúval és leánynyal, köztük az elébb említett
gazdag erdőpásztor leánya is; a fiatalság tánczolt csárdást, oláh
tánczot, a komolyabb oláh urak nemzeti bálmost készítének sajátkezüleg
számunkra, s estefelé a legjobban illustrált kedélylyel poroszkáltunk
vissza ismét Abrudbányára.
Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket.
Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az
utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.
Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia
és birtokosság lakik. A míg szekereinknél ácsorogtunk, lejő hozzánk egy
oláh nemes úr, s szíves unszolással kényszerít bennünket házába betérni.
Tágas szalonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a
harmincznégy magyar író arczképe. Az oláh úr ott igen szívesen
megvendégelt bennünket, s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván
időztünk.
Innen ezután haladéktalanul siettünk a regényes vidrai vízeséshez.
Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, a mibe délután két
órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel
hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk, és
csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport, mérföldnyi távolságban
van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiság lakja; két külön temploma
van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők
szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikáczióra s hétfőn érnének
róla haza.
Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda
volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja
barnult arczát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült, senkire sem
ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel sógorához a vízesés
mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni: ő
vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár,
azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a
megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy
veszélyből szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A
szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi
hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a
tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.
Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt
elmondanom emberbaráti kötelesség.
Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának,
legkevésbbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel
megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rossz, a mi félelmes benne: az a
közműveltség elhanyagolása. Statisztikai adatokkal fogok bizonyítani.
Zarándmegyének ezelött tíz évvel megjelent statisztikájában, a mit maga
Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, ilyen hivatalos adatok
olvashatók: «néhány elemi tanodán kívül nagyobb tanoda e megyében nincs,
azok közül is csak hat áll több év óta. Nagy-Halmágyon egy magyar és egy
oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy református, mindkettő magyar,
végre Bojczán egy kamarai tanoda, melyben az ottani bányászok és más
lakosok kedveért németül tanítanak. Tehát még a hat iskola közűl is csak
egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegyezer román ajkú
lakosa! Ennyi népre jut az összeírás szerint 17 (!) iskolamester (ennek
csak fele oláh), hanem van azután százöt korcsmáros. Tanult 1846-ban a
téli fél évben hat tanoda padjain összesen 305 fiú és leány, s
találtatott az összeíráskor írni, olvasni tudó ember 1540 magyar és
német ajkú lakosság közt 559; és 51,323 oláh ajkú között 503 (!)» A ki
ebből sem érti, hogy mi baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást.
Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz
becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és
pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes, életrevaló nép,
mely minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.
A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, mely egészen
özönvízkori csigák kővé vált torlatából támadt. A halom körülbelül
akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszéjjel a leggyönyörűbb példányait
találtuk a különváltan heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos
példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből,
házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az ilyen tömör sziklákat
simára faragják, az egymást érő mindenféle alakú és tekervényű csigák: a
réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arkulatumok,
pleurotomariák, exogirák stb. úgy tünnek rajtuk elő, mint valami
gyönyörűen kirakott mozaik.
Tovább haladva, találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a
ritka szép vízesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről
alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból
omlik alá, mire leér, már nem víz, hanem porrá tört pára, melyben a nap
örök szivárványt képez (tudniillik a míg rásüt). Fenn a magasban és
alant sötétzöld fenyők közül nyilik ki a vízomlás képe, melynél szebb
látványt tájfestő nem kivánhat magának.
E patak vizének az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat
rövid idő alatt kővé változtat; láttam friss fagalyakat, miket a szél
nem rég hajíthatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vízbe értek,
már szép fehér mészkővé voltak válva, a többi megmaradt növényi
alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vízből, nehogy a jó
tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.
E vízesés fölött van egy szűk odu, melyből távolról is hallható zúgás
tör elő, ha pedig jó mélyen bele megy az ember, olyan őrlést, harsogást
hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe ide jött volna
vendégszerepelni. Ezt a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor
fedezte fel: az itt lakók maguk sem tudnak felőle semmit.
A vízomlás szikláját darázskőnek híják: a számtalan apró lyuk rajta
eléggé indokolja a hasonlatot.
E regényes vízomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe
János családi telepe, a hol éjszakára elmaradtunk.
Leirom annak külsejét-belsejét, mely nagyon különbözik a másutt látott
ronda oláh lakoktól.
Az itteni épületek mind emeletre vannak készítve: a földszín képezi a
pinczét, s ez rendesen kőből van építve; az emelet fából van s az
szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll,
úgy hogy keresztül lehet látni e ház alatt. – A házak oldalai
kivül-belül oly simára vannak gyalulva, eresztékeik oly finomul egymásba
róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi
sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segít az épületet szélmentessé
tenni: olyan az, mint egy csinos katulya, magas zsíndelyes födelével,
sok oszlopú tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára
körülfestett ablakaival.
Ilyenszerű ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a
családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét
kiházasítja, mindeniknek házat épít a magáé mellé, s ott élnek együtt,
és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és a házi állatok
tanyái, raktárak stb.
Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes lakának. Legkitünőbb
sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára
csiszolva, akár egy nagyvárosi úri lakban, oldalain czifrára faragott
rácsozatú polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol
egy sor czinedénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czinkanál
mellette; közönkint egy-egy czifra, széles piros eszközökkel kivarrt
oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik olyanná
tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesített sátor. A
szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszú szekrény,
oly alakú, mint az álló fali órák, az a család archivuma.
A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, míg mázos
cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire
elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra október elejétől
kezdve karácsonyig a nap soha sem süt; minthogy előtte fekvő hegyek
ormain felül nem emelkedik.
Vidrán túl elhagy bennünket a járt út, lovas kalauz vezetése mellett
indulunk neki a Bihar hegyének, mely Erdélyt Magyarországtól
elválasztja.
A Bihar már a havasok rangjában áll, völgyeit a patakok mentében
haragos-zöld égerfaligetek lepik; oldalain óriási bükkerdőkkel van
fedve, egy helyen mérföldnyi szélességben le van égve az erdő. E szomorú
tájon két óra hosszat lovagoltunk végig, mindig lejtőnek fel, később a
bükköt felváltja a fenyő, míg feljebb az is mindig gyérül; utóbb helyt
ád a törpe gyalogfenyőnek, az is annál jobban a földre fekszik, mentől
jobban emelkedik a hegy; sűrű áfonyabokrok, másodszor viruló tavaszi
violák hizelkednek a késő ősznek; azután elmarad a boróka is és az
áfonyabokrok és a violák; egy kietlen, kopár, kiszáradt mezős hegyoldal
vezet bennünket tova, roppant kövekkel beszórva, végre az utolsó fűszál
is elpártol a szomorú vidéktől s nincs más körülünk, mint a kietlen,
vigasztalan köves hegy gerincze.
E rideg hegyormon kell másfél óra hosszat végig haladni léptetve,
jobbról, balról szédítő mélységek között, miknek egykedvű borókacsalitos
oldalait medvék lakják. Távol innen minden emberi hang, távol minden
madárének; nesztelen, hangtalan a vidék, alant, a mély erdők felett
látni csak a kóválygó sast, az sem emelkedik ide; a hol nem talál semmi
élőt.
E kopár, látogatlan bércz tetején van egy roppant nagy szikla, a mit
körül kell kerülni a hegy gerinczén végig haladónak; rovátkos oldalait
még csak moha sem zöldíti, nem tudom honnan csordogál egy kis üde
forrás, környéke most is ellepve nefelejtssel; ez a roppant szikla, ez a
nefelejtses az a hely, a hol egy ifjú magyar költő fekszik eltemetve;
olyan messze minden élő lénytől: neve Vasváry Pál. Itt kereste a hírt,
itt folyt ki vére; itt temették el.
Innen déltől kezdve késő estig tart a völgybe alászállás, meredek,
görgeteg sziklákkal szórt mély úton keresztül, melynek Rézbányánál
szakad vége. Itt már tanácsosabb a ló előtt járni, mint rajta ülni, mert
e mulatság határos a nyaktöréssel.
Rézbányán hálva, korán reggel megindultunk Dézna felé, a mi körútunk
kiinduló pontját képezé.
Útközben félretértünk a nevezetes «Dagadó forrás» megtekintése végett.
Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy szikla tövében van
az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét
fél órára visszavonul, a meder száraz marad.
Mi ezúttal különös kedvenczei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a
sziklanyiláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást,
böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nem sokára kibugyant a
sziklákból a hullám, annyira megtöltve a sziklamedenczét, hogy
állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt perczig folyvást
dagadt a víz, azután elkezdett lohadni, a másik öt percz múlva egészen
szárazon állt a sziklameder.
Huszonkét percz mulva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet
másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk,
hogy letelepedtünk melléje szallonát pirítani; arra számítva, hogy majd,
ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája.
A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem
jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal
megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre,
könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki így
tartani a déli pihenést, azt biz én épen úgy meg nem tudom fejteni, mint
azt, hogy miért jön elő máskor?
Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy
betegséget meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körüllevő fákra és
kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított,
kik azt gondolták, hogyha ingeiket itten hagyják, a betegség is itten
marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a
táj költői kinézését.
Még egy természeti nevezetességgel találkoztam Rézbányától Déznáig tartó
útunkban; ezek a szohodoli hegytetőket ellepő mély döbrök, mik néhol
tíz-tizenhat ölnyi mélyen folyvást csúcsosan haladnak alá, széleiknek
kerülete 100-tól 600 lépés, a nagyobbaké még több is, mik aztán egész
völgyeket képeznek már. Némelyik úgy hasonlít valami fűvel benőtt vulkán
kráteréhez. E sajátságos döbrök természetéről még előbb bővebb adatokat
fogok szerezni, azután majd rendesen megismertetem őket, mert deczember
20-ika óta, instállom alássan, rám van parancsolva, hogy ezentúl
mindenféle tudatlan dolgokat nem szabad össze-vissza irnom.
Még csak röviden referálok egy pár útközben látott és hallott dologról.
Láttam a déznai vashámort, melynek nyers vasáról azt véleményezték a
londoni világtárlaton, hogy jobb a svéd vasnál, s lerajzoltam Dézna ősi
várát, kerti palotájával, melyben épen most fedeztek fel egy üreget,
mely valami titkos földalatti rejtekhely bejárata lehet.
Nem messze innen a Tyiatra Lupulujon, a mint a mészköveket hasogatták,
azok közt meszesült faleveleket találtak.
Útközbe esett a szohodoli barlang is, melynek megnyilását tisztelt
barátom, Török Gábor úr, évről-évre szemlélte. Egy erős hegyi patak a
mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harmincz évvel még csak
egyes hasadékokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkinti megújuló
záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy
tág kapú áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá,
hogy a hegy tulsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön. Lám a patakok is
temetkeznek és föltámadnak újra.
Azután curiosumképen megemlíthetem, hogy a szlingyiai országút mellett
áll egy malom, melynek karzatára rácsozat helyett e szó betűi vannak
vágva: «Honszeretettel». Most azonban nincs vize a szegény malomnak s
nem őrölhet sem honszeretettel, sem a nélkül.