Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? melyik tájrésze
hazánknak érdemli meg inkább a Tempe-völgy nevét? a hol magasabb
szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt, a mit
a költő énekelt.
Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin,
álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a
Balaton-vidék. Az alföld úgy tetszik nekem, mint egy édes anya, ki nem
sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni;
de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti,
milyen jó anya volt, s mig rezgő délibábjában tündér-meséket mond neki,
pacsirtaénekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont úgy tünt fel
előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és elcsábít;
fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz;
valami úgy kényszerít elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés
nehezíti a megválást.
Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden
ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk,
s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S
még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön
tájak. A hegytelen alföld, melyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti
multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a melyet becsülök; az
emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel
tünteti elém az aristocratiát, a melyet tisztelek; Erdély a magyar tájak
aristocratiája, ah de a Balaton-környék a táblabiró-világ képe, a
középosztályé, a melyet szeretek, a melyhez tartozom, a melyről beszélni
soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az
első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint
költő, a Balaton-vidéknek nyujtom a szépség almáját.
Csak az az egy fáj, hogy nem tudom azt olyan szépnek leirni, mint a
milyennek láttam.
A mint Veszprémmegyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel
e táj teli van szórva. Nem a márvány irótáblás historia emlékei ezek,
hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye vagy a
költő ihlete alkotott.
Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós
építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körűl, melyet friss
forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török
szultánnak nemcsak a fél hold, hanem a fél föld is birtokában volt még,
sokat hallották Palota körűl a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa spahijai
lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A
népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, a mint a fegyverteremben
meglátta Ujlaki Lőrincz képét, dárdájával keresztülszurta azt; ez
csütörtökön volt, péntekre virradón halva találták ágyában az agát;
Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja helye is
ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És
ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harczosok közől, ugyanazon
két körömhelylyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban,
a miből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem bőjtöl.
A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s a
nélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt
mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbuvár azt, hogy tán vampyr
lehetett az öldöklő kisértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy
balladára.
Mulatságosabb adoma az 1687-iki visszafoglalásáról, a mikor Eszterházy
hirtelen körülfogta két ezer lovassal s ezer hajduval a töröktől
megszállt várkastélyt, s azzal a hajdu nép rögtön elkezdett lövöldözni
kerekes ágyúkkal a várkerítésre a törökök meg várpuskákkal s szakállas
ágyúkkal rájok vissza. Miután vagy öt hajdu elesett, s néhány török is
hasonlóul járt, akkor kijő egy török hirnök a magyarokhoz, s azt kérdi
tőlük: «mit akartok?» – «El akarjuk foglalni a várat.» – «Hát miért nem
szóltok? itt a kulcsa: mit rontjátok a keritést?» Igy értették azután
meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török harczos volt a várban, aztán
volt velök 97 asszony. A várkastély most is bir még tisztes ódon
külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes discursus folyt, most
is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de köröskörül benőtte azokat
szélesen a repkény, mely egész elevenzöld szőnyeget képez a ritka
ablakok körűl; belűl azonban újdivatu ízlés rendezte a boltozatos ősi
termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve
látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvencz
vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a
csuka máját, a kérdező királynak furfangosan felelve: «csóri csuka:
nincsen mája», mire a király rögtön cadentiát mondott; «palotai pálcza:
nincsen száma» s a csukamáj rögtön előkerült.
Mátyás vára összeomlott, Ujlakyé most is áll még.
Nem messze innen az út mellett látszik az a kettős kőfal, mely közt most
is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány «Kinizsi
ugratójának» nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd
volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhuzva, a tavat lebocsáták a menőre,
csupán a hídon keresztül lehetett Palotának menni. Kinizsi Pált egyszer
nagyszámu török had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a
tó zsilipjeit s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt
egymaga harczolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott
verekedni. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett
rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást. Hogy
Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos;
de azért nincs az a bölcs, a ki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből, s
minek is beszélné ki?
Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden
kipusztított erdőt, nem status-gazdászati szempontból; azt nem bízták
rám; hanem azokért a szép lombos fákért, a miket olyan ingyen teremt
számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az
erdei virágnak, fészkűl az énekes madárnak; az éhes ember aztán neki
megy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s
még azt akarja, hogy a föld háladatos legyen érte hozzá. Ez pedig azzal
áll boszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke
után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy
darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe
belevetni a búzát, a mely fordított mértékben követ ad annak, a ki őt
kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a
felbolygatott földet, azt most aztán belepte szélíben hosszában a
kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép
ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni,
ha volna, a ki az ilyen betűt is olvassa.
Most egyszerre, mint egy boldogabb világ révpartja, tünik elénk a
Balaton. A mint egy hegy lejtőjére feljutottunk, két erős domb
völgyelete közől kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre,
oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják
rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arczulata. A mint Örsön alól
a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy
óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva,
egymáshoz sűrü közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körűl,
mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyujt a szemnek és léleknek az
egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe
belefáradt.
Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó; olyan fönséges, olyan
megragadó látvány! Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől
vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle
lelkesült utazóktól. Oh mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek
e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi czélra? Miért veszítse el hazánk
költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány
földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan mívelni, nagyhatárú
birtokához még néhány ezer holdnyi száraz föld ragadjon. Porzót az igaz,
hogy árulhatnának akkor eleget; mert a Balaton medrének vasporos és
magnesiás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt
láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemesis következnék a hálátlan
fajra; hogy állnának boszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a
szép zöld tájék, hogy kopárulna el; patakok, csermelyek utána vesznének,
s lenne a kiszáradt tó helyén egy sivó homokpuszta, egy istenverte tájék
közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak
szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig
azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, a mi nincs.
De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal; hisz az egész képtelenség. A
Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő teli hold; s
Balaton-Füred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az
est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik
át az esteli imára buzdító harangszó.
A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha
magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első perczben ismerősödre ne
találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást,
az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda incognito nem lehet
megérkezni.
Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb,
mely körűl magas vendégházak emelkedtek, minden oldalról; a sétány
közepén áll a savanyuvizes kút; a park elején a nemzeti szinház, egy
födött épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással:
«Hazafiság a nemzetiségnek», beljebb az erdőben a tágas nyári színkör,
melyben derűlt estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki
színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról,
mert a színház tesz tanubizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől.
Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy szinkör, vagy rögtönzött
pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok
dunán-túli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében
Pesttel. Ime Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű.
Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten…
szeretnék e felől igen keserű dolgokat írni, ha most épen olyan
gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből
az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, a kit addig
gyógyítottak, a míg belehalt, majd máskor elmondom.
Hogy Balaton-Füred mint gyógyfürdő mily ritka nevezetesség – most még
csak hazánkban, – egykor tán egész Európában is, azt nálamnál
szakértőbbek eléggé elmondták már; – hogy az éltető alkatrészekkel
terhelt lég, mely a Balaton hullámairól jő, mily áldott hatással lepi
meg az életműszert és a kedélyt, hogy a Balaton-iszap minden fontja egy
lat szénsavas vasport tartalmaz, mely tüneményes gazdagság már a külföld
előtt is oly hírre kapott, hogy a franczia kormány tudományos
vizsgatétel végett oda küldé egyik tudós orvosát, dr. Rohesant; hogy e
kis tenger partján, mely maga is csupa ásványforrásoknak köszöni
lételét, a meder közelében gazdag savanyúvíz-forrás buzog: ez mind igen
érdekes dolog lehet azokra nézve, kiknél a vér, a mell, az idegrendszer
beteg; – hanem van Balaton-Fürednek még egy olyan tulajdona is, a mi
egyenesen a beteg szívnek tesz jót, s a mit eddig az orvosok, a
vegyészek kifeledtek az analysisből: nem a vas, nem az alkalik, nem a
savak, nem a langylég, nem a szép táj, hanem egy derék, becsületre
méltó, hazafias érzelmű közönség.
Én szerettem látni, ha nagy uraink vigadnak; de ne menjenek vigalmaikkal
messzire. Nem szeretem azt az elvet, hogy ide haza legyünk mogorvák,
gazdálkodjunk, takarékoskodjunk; s ha mulatni van kedvünk és pénzünk,
azt vigyük ki külföldre. Miért ne legyen nekünk ide benn a hazában is
olyan választott helyünk, melyet meglátogatni élvezet és divat? hol a
fesztelenség és az elegantia egymással találkozik, hol távol ismerősök,
hazai notabilitások egymást feltalálhassák, hol a főuri körök a
középrend osztályaival barátságos érintkezésbe jöhessenek s mindkettő
megszerethesse egymást, tanulhassa kölcsönösen egymás előnyeit becsülni,
hibáit megszokni. És ez a megbecsülhetetlen hely Balaton-Füred.
Öreg zászlós urak, régi hangzatos időkből nagyrabecsült nevek, országos
capacitások a megyei világból, deli úrhölgyek, fiatal mágnások,
lelkészek, tanárok minden felekezetből, kisebb-nagyobb urak mind egy
barátságos körré alakulva, mely egymást szivesen üdvözli, a közbeszéd
tárgyából ki nem fogy, sem nagyságát, sem kicsinységét nem érezteti a
másikkal, minden élvezetet megoszt mindenkivel, az első szóra kész és
előzékeny bármi okos indítvány felkarolására, s iparkodik egymás óráit
kellemessé tenni, ezekből áll Balaton-Füred vendég-közönsége.
Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthimes
tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla
nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég.
Fiatal szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a
népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arczképeket tovább, a
kinek helyes képzelme van;- nem fog csalatkozni. Ez a vonás huzódik
végig az egész társas életen s ez az, a mi többet ér Balaton-Füred
minden magnesiájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket,
sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő
bemelegszik, akkor a fürdésre kerűl a sor, a kis tenger langyos vize tán
még régi nymphájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt
nevezni; a hogy óhajtatja magát azzal, a ki egyszer megfürdött benne, s
ha átlátszó hullámai között libegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A
bátrabb uszók künn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két
nevezetes uszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy
fiatal magyar gróf, roppant athletai termet, a másik egy kis tíz
esztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, a miért
az merész ambitióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf
többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átuszott
Tihanyra; ez néha négy órai uszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett
vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni
fogja, hogy fárad, majd visszakérezkedik; de az csak uszott vele tovább;
ekkor megszólítja a gróf: «van az ön atyjának még több fia?» – A gyermek
azt felelte «nincs». – «Akkor hát forduljunk vissza.»
A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét
kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden
rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde-zöld;
a Balaton lehellete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a
somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton,
legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s
harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak
szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan
tündérien rémes a czikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a
vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra mulva
aztán kiderűl az ég, a Balaton megint kéken mosolyg, mint egy könnyen
haragos, könnyen engesztelődő hölgy.
Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten emelkedik a tihanyi apátság
kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a
sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a
zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki
a partra.
E kolostort a Bencze-szerzet birja, melynek derék tagjai s kitünő
igazgatója előzékeny szivességgel mutatja meg vendégei előtt a kolostor
históriai emlékeit; a pompás templom alatt van az épület legrégibb
emléke, az I. Endre által építtetett templom, mely most tulajdonkép
sírbolt; a hegy-ives boltozatok egyike alatt látható még Endre
sírkeresztje, a faloldalba beállítva, mely elég egyszerű egy fejedelem
síremlékének.
Sajátságos nevezetesség a tihanyi zárdában a jezsuiták alapítójának,
Loyolának viaszképe, mi annak halotti arczáról lőn eredetileg levéve,
mint ezt az átadó hiteles okirat bizonyítja.[1]
A ki a tihanyi kolostor viszhangos folyosóin végig jár, önkénytelen jut
eszébe az a gondolat, milyen szépen lehet az élet vig napjait itt
tölteni el! Az ember sejti azt az eszmét, a mit gondolhat egy trónjáról
önként lelépett fejedelem, egy férfi, ki a világból számkiveté magát,
egy boldog ember, ki mindenét elveszté, s a veszteség fájdalmait már nem
érzi, ha a tihanyi zárda ablakán kitekint. Köröskörűl mosolygó vidék,
eleven zöld hegyoldalok, boldog apró falvak, a vidám Balaton repkedő
csüllőivel, halászbárkáival; – ezután a háborgó zivatar sötét
fellegpalástjával, tűzostorával; a hánykódó hab tetején menekvő
halászcsónakok; – télen a fényes jégtükör, a távol fehér vidéke – és ide
benn mindig ugyan az a csend, az a változatlan nyugalom hazája, melyre a
külvilágnak semmi fájdalma vissza nem hat.
Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor
fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes
visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kisérté meg a visszhanggali
beszélgetést, szél lehetett, a visszhang nem felelt neki: «Haj
asszonyom», szólt neki a kalauz, «nem tud ám még a mi ecchónk ezen a
nyelven.»
A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét
viseli, ki e táj minden kövét megénekelte, Kisfaludyét. E gőzösön magyar
kapitány van, a ki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos,
hajóslegények mind ide valók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús,
galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé
erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s
hintázni kezdenek vele, még egy kis szelid tengeri betegséget is
érhetünk – tulajdon magunk vizén! és ez is élvezet.
Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végig hasítja a Balatont, a világ
legszebb panorámája halad el szemeink előtt. Változatos halmok, majd
kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire
szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton, vagy az erdők közepéből egy-egy
erős ős rom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint
más romjainké. Nem az ősi dicsőség omladékai ezek, hanem egy kedves
lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e
várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen,
hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és
czélszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint
oda fenn a szellős tetőkön s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben
sohajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik
vár ablakából a másikba. Az pedig épen kiment a divatból, hogy valaki
szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen s kis csengetyűvel
harangozzon az ájtatos népnek, most legfeljebb rossz verseket ír,
azokkal harangozza be a publikumot.
A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral
koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobáncz.
Ötször tünik el a szem elől s ötször mutatja meg újra magát, mint egy
drámai hős, ki végig játsza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok
egyenkint tünnek el, a végig vonuló part mellett látjuk Badacsonyt,
ismerjük hirhedett borát s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt e
hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, a hol azon gyönyörű
költeményeket írta, miket azóta paloták és gunyhók megismertek; mikor
elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a
lég, zöldebb a falevél, mint másutt.
Ama kis lapos domb ott a Szent-Mihály hegy. A kis ház ott a közepén most
is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, a
ki a szerelmét elveszté, csak boszúját tartotta meg, s addig várni akar
csendesen, a míg az megérik.
A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának czélja. A
ki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad s
visszatéret vagy lefekszik s végig aluszsza az egész délutánt, vagy újra
végig nézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. A ki azonban
megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az
kiszáll Keszthelyen s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza
Balaton-Füredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is
a költő szelleme borong.
Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; a ki
keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt,
melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó
eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.
Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt
legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar,
hogy abban elejétől végig egy idegen szót nem lehet találni, a miből az
a tanuság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, a
mit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség
mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezéstől.
A könyvtárban különösen egy férfi arczkép vonja magára a figyelmet: egy
középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait a ki egyszer
látta, soha többet el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben,
megszólásra kész ajakán valami élni látszik, a mi soha meg nem halandó.
Ki e rokonszenves arczú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és
honának kedvencze; az édes tollú, éles kardú hősköltő, ki írt nagy
diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg
végre őt is ledönté a bőszült kritika, mint mondják, egy vaddisznó
képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni
a hitrege az ádáz birálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól,
a kik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön,
melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor,
azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is
szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály,
kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika,
Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és
gazdagon nőtt ott e várak alján. Még sem hiába hullt hát, a hol elhullt
a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könye; a
fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte.
Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hirüket, ismerje meg
Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való
vér. A ki még többet is akar tudni, kérdezze meg sorban a falvak
öregeit, az irástudó jegyzőket, a tanítókat, minden dombról, minden
kőhalomról új regét tudnak neki mondani.
A ki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a
megáldott és a megátkozott halmot, nem messze feküsznek az úttól. Régen
történt, még a regényes nyílvesszők idejében, hogy egy heves, izzó vérű
vadász megszeretett egy fiatal leánykát; azt nőül kérte, de a leány nem
adta neki kezét, mert szívét egy ifjú paraszt legény bírta; s szülői is
inkább ahoz akarták adni. – Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a
vőlegény násznépe átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánút volt,
csengős, lobogós paripák vágtattak a fehér úton a lakodalmas néppel. Az
elutasított vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. – Mikor az a szán
is közel jött hozzá, melyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett
tegzére, s azzal keresztüllőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye
karjai közt, piros vére befesté a havat.
A násznép üldözőbe fogta a gyilkost s nem messze a helytől utolérve
agyonveré. – A meggyilkolt leányt azután eltemették az út egyik felére,
a másik felén pedig behányták kövekkel a gyilkos holttestét, melyből
azután nagy halom támadt, mert később is minden azon menő hajított reá
egy követ; ez a szokás még máig is fenmaradt ott. – A bekövetkező
tavaszszal a meggyilkolt leány sírján vadrózsa-bokor kezdett támadni, a
gyilkosét pedig ellepték a sötétkék iringó tövisek, miket ha megszáraszt
az ősz s letépve maga előtt kerget a szél, a nép úgy nevez: hogy
«ördögszekér».
És csodálatos! a rózsabokor maig is ott virít a zöld halom tetején,
pedig senki sem ápolja; s a kőhányás most is tele van iringó tüskével,
pedig egyre hajigálják rá a követ az azon menők.
Estére Sümeghet érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely
fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümeghi várrom, még
mindig erős falaival, miket, hogy haragjában üt le nem tudott dönteni az
idő, jó kedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan
közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják
holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak
pánczélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.
Pánczélos lovagok, pártás hajadonok! mesemondás az egész. Mesemondás az
egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem
idézgetnék őket: elő sem jönnének, akkor is csak az hisz bennök, a ki
babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz s csak azokat a
költeményeket olvassa, a mik börzetudósitás czím alatt jönnek: s meg van
elégedve, ha azokban jók a rímek.
Nem háborgatott bennünket Sümeghen egész éjszakán át semmi szellem;
pedig hisz itt lakott a regék hallhatatlan irója.
Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az út melletti
temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját: a sírkereszten
akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt
rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől
egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a
bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, a kihez a költő a
Himfy szerelmeit írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem
maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.
Nem is tudná azt meg senki, hogy ki fekszik ottan, ha egy sírnyomnyira
onnan egy másik elsimult halom előtt egy rozzant bálványfa nem állna,
melyre rozsdás vaslemez van szegezve: e kopott lapon olvasható valami
búskomoly versezett, becsületes jó akarat szüleménye; az tudatja velünk,
hogy kik feküsznek ottan Magyarország legkedvesebb költője körül.
«Sőtényi Horváth Trézsia
Nyugszik itt a bús sirban
Vajda Ignácz hites társa
Kedves leányi sorában
_Amália_ fekszik balrul
Kisfaludy Sándorné
(itt a vadvirágbokor)
Franciscája fekszik balrul
Szende Fodor Lajosné
Mind a kettő nővéreknek
Ön férje van mellette;
Közöttük ifjabb párnak
Elvirájuk temetve.
Hatan itten egymás mellett
Egy családbul nyugosznak.
Rettenetes bús képzelet,
Össze még sem szólhatnak
Néma csendben porladnak.
Szánd meg őket itt nyugvókat
Ki ide jutsz sirjokhoz
Kérjed értük Megváltónkat,
Meghaltakért imádkozz;
Mi az ember? gondolkozz!»
A pókok olyan szépen bekötötték szőnyegeikkel azt a sirverset; én
leszedtem azokat az emléklapról; gondolkodtam, nekem is jól fog esni, ha
egyszer valami érzékeny poéta vetődik hozzám s leszedi fejfámról a
pókhálót, ha ugyan lesz fejfám.
Itt e sír oldaláról nézve rajzoltam le Sümeghet, mely tán szebb volna
tulsó feléről tekintve; de én nem tehetek róla, ha Kisfaludy sírja a
legnevezetesebb pont benne.
A pókhálót pedig tárczámba rejtettem és magammal hoztam.
«Mi az ember? gondolkozz!»
Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk:
ez Csobáncz.
Ötször láttuk előtünni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta
mögűl, végre előttünk áll egy magas hegyormon, messzire fehérlő
sánczaival. E sánczok magasából visszalátni a Balatonra, a távol
csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körűl zöld
síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér
falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bérczek homlokain a komor
várromok; egy közűlök úgy áll a síkság közepett egy vulkánalakú
hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.
És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és az
ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, a mire énekeltük hajdan
«Szomorúan hallott kongni…» S ha magatok körűl néztek, még ott
láthatjátok az orgona-bokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát,
és a zsálya- és a liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű
között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra; – a hősöket, kik
itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a
költő dala.
A hegytetőn örök szél fuj, s üldöz bennünket a méla dallam: «Szomorúan
hallott kongni…» Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű
szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánczi kutyáról, mely vizet nem
kaphatva Csobánczon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni
ivásra; míg azonban haza jön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell
mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a
másikig; innen a csobánczi ebbel való variatiója az Orbán lelkének. –
Magasban él a poezis, ide alant az adoma, – és mind a kettő az Urtól
jön.
Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza
Balaton-Füredre, még odáig is majd itt, majd amott tünik el mellettünk
egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló
ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi
kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.
Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és
azt mondjuk, hogy haza jöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi
magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben,
eltörölhetlen marad.