Haj, e lányokat kergette –
Ki előtt minden ledől:
Héra szörnyű őrületbe
Proitosz fényes termiből.
Mert ők gyermekes elmével
Szembeszálltak Zeusz nejével,
Hogy atyjuk vagyonra nézve
Ki bíbor övet visel:
Ő nálánál többet érne,
Azzal dicsekedtek el.
S az istennő boszút forral,
Veri őket vak tébollyal,
Hogy üvöltve rémesen,
Bolygnak erdős bérceken.
Szokratesz.
Hogy minden emberi fogalom csak relatív értékű s a hazugság, a csalás
épp úgy lehet erény, mint a nyiltság s a kedvesség bűn: azt már
Szokratesz tanította; de ez nekem most Szokratesz nélkül is eszembe jut
nem egyszer, egy hosszú betegség üres órái adván módot arra, hogy sok
kedves régi ismerősömmel megújítsam a barátságot. Közéjük tartozik a
kedves athenei öreg úr is, aki életében is mindenkivel szívesen szóba
állt s aki most is gyönyörűsége azoknak, akik vele szóba állanak.
Története ismeretes. Élt Athéneben egy ritka erkölcsös, mértékletes és
közhasznú életet. Két felesége volt. Az egyik a híres Xantippe, aki ma
már szintén mint fogalom, de méltatlanul jutott közismeretű híréhez. Nem
mondom, hogy egy kissé zsembés nem volt; de semmi bizonyítéka sincsen
annak, hogy zsémbesebb lett volna más szaporább nyelvű asszonyoknál.
Nyilván kardos asszony volt, akinek össze kellett magát szednie, hogy
Szokratesz szűkes háztartását rendben tartsa. Világra szóló hírét nem
zsémbességének köszöni, hanem annak, hogy Szokratesszel zsémbelt, ami az
utókor előtt szakrilegiumnak látszott. Igy költötték azután
„Xantippe-hírét“. Második felesége Myrtó volt. Első házasságából egy
fia, a másodikból kettő született. Viselt hivatalokat is, járt hadban
is, edzett testű, nyugodt lelkű, jókedvű ember volt s nyugalmát és
jókedvét akkor sem vesztette el, mikor harminc napi siralomház után
megitta a méregpohárt, melyre mint istentagadó és az ifjúság megrontója
ítéltetett.
Különös végzet!
Szokratesz elsőrendű filozófusa volt Görögországnak, de könyveket nem
írt, soha nem jutott eszébe, hogy eszméit rendszerbe szedvén, átadja a
maradéknak cserébe a halhatatlanságért. Járt-kelt, az ifjúságot fogadta,
megállított ismerősöket és konkrét célokat tűzve, beszélgetésekben tárta
ki bölcsességét. Valakinek tanácsra volt szüksége, valakit jóra
serkenteni, valakit rossztól visszatartani kellett: szóba állt velök s
bölcsességének hálójába fogta lelköket és irányította tetszése szerint.
Tanítványaival beszélgetett, régi könyveket lapozgatott, oktatta,
felvilágosította őket és tanításai szerint élvén maga, példát adott
nekik. Fizetést nem fogadott el, de hálára, barátságra számot tartott.
És íme, meg kell halnia, Athéne által elítélve. És a halál is, a híres
város eme bűne ama rosszak köze soroltatott az istenek által, amelyek
erényekké lesznek. Két hálás tanítványa tollat fog, hogy emlékét
megvédelmezze az ítélet ellen: Plató és Xenofon megírják, amit róla,
tanításairól tudnak és ezzel megmentik a bölcs gondolatait az utókor
számára. Ha Athéne halálra nem ítéli legerényesebb polgárát, e bölcs
halhatatlanságának – nem lévén szüksége rehabilitációra – ma bizonyára
nagy csorbája volna. Hírét tudnók, de eszméi nem örökíttetvén meg
elkeseredett tanítványai által, magunknak nem volna róla ítéletünk!
Azt mondja róla Xenofon: „Általánosan el van ismerve, hogy az egész
históriákban nincsen rá példa, hogy valaki nemesebben viselte volna el a
halált, mint ő.“ Athénben minden esztendőben megülték emlékünnepét
Thezeusz kalandjának a Minotaurusz ellen. Amíg Thezeusz e szörnyet
Ariadne segítségével szerencsésen agyon nem ütötte, Athéne minden évben
hét szüzet és hét ifjat tartozott neki adni. Mikor e gyászos évi adó
alul a város megszabadult, ennek emlékére ünnepet rendelt, ez ünnep
ideje alatt halálos ítéletet nem volt szabad végrehajtani. Ez annyi,
mint harminc napi siralomház! Mikor Meletosz, egy fűzfapoéta, Szokratesz
fővádlója már beadta vádját, Hermogenesz, a bölcs egyik tanítványa
csodálkozott azon, hogy Szokratesz mindenről beszél, csak a peréről nem,
s emlékeztette rá, hogy tán jó volna, ha védelmével foglalatoskodnék.
„Nem gondolod-e, mondá neki Szokratesz, hogy gondom volt rá egész
életemen át?“ Ő egész életében, úgymond, jóformán egyebet se tett, mint
elmélkedett az igazságosság és igazságtalanság felett, gyakorolta az
igazságot, ellenben kerülte az igazságtalanságot s ezt tartja a legszebb
készülődésnek védelmére. – De nem látod-e, felelé Hermogenesz, hogy az
athénebeli bírák már gyakran egy szó által megejtettek ártatlanok
elítélésére és másoknak, valóban bűnösöknek fölmentésére? – De már
valóban el is kezdtem, mondá erre Szokratesz, egy a bírák előtt
elmondandó védelemről gondolkozni, azonban az istenség (keble szózatát
nevezte ennek) ellenezte.
– Ez különös beszéd – mondá Hermogenesz.
– Te csodálkozol azon – felelé Szokratesz –, ha az istenség jobbnak
tartja, hogy most fejezzem be életemet? Nem tudod-e, hogy senkire nézve
sem ismerném el egész a mai napig, hogy jobban és kellemesebben élt
volna, mint én? Mert legjobban, azt vélem, azok élnek, akiknek legtöbb
gondjuk van arra, hogy mind jobbak-jobbak legyenek és legkellemesebben
azok, akik elevenen érzik, hogy jobbakká lesznek. Én életem folyamán
vettem észre, hogy én ilyetén életben részesültem és ha másokkal
találkoztam és hozzájok mértem magam, ebbeli nézetemet megerősítve
láttam. De nemcsak magam, barátaim is eképpen ítélnek rólam, nem mivel
szeretnek, mert hiszen akkor azok is, akik másokat szeretnek, eképpen
ítélnének eme barátaikról, hanem mivel csak velem való barátkozásuk
által vélik, hogy mind jobbakká lesznek maguk is. Ha tovább élnék, ki
tudja, nem kellene-e megfizetnem az öregségnek az adóját: látásom,
szemem, elmém, felfogásom és emlékezetem elgyengülne és én elmaradnék
azok mögött, akiknél eddig előbbre való voltam. Ha azután ennek
tudatával nem bírnék, élhetnék-e akkor másképp, mint (az eddiginél)
rosszabbul és kellemetlenebbül? Ha azonban ártatlan létemre meg kell
halnom, akkor azokat, akik engemet igazságtalanul kivégeztetnek,
mindenesetre gyalázat éri. Miképpen lenne azonban gyalázat én rám nézve,
ha mások nem képesek az én dolgomban igazságosan gondolkozni és
cselekedni? Nem látom-e, hogy mult időkbeli emberek, akik
igazságtalanságokra vetemedtek, a maradéknál nem úgy említettnek, mint
azok, akik igazságtalanságot szenvedtek; és én bizton hiszem, hogy ha
most meg kell is halnom, nem fogok aképpen megítéltetni, mint azok, akik
halálra ítéltek, mert tudom, meg fog rólam bizonyíttatni, hogy soha
senkin igazságtalanságot nem cselekedtem, senkit rosszabbá nem tettem,
ellenben mindenha azon fáradtam, hogy barátaimat jobbakká tegyem.
És Xenofon ezt mondja róla: „Nekem úgy tetszik, hogy szelleme és
jelleme, ahogy lefestettem, isteni félelme, mely nem engedte, hogy az
istenek helyeslése nélkül bármibe kezdjen; igazságossága, melynél fogva
senkinek a legkisebb dologban is nem ártott, sőt inkább mindenkinek, aki
vele barátkozott, a legnagyobb szolgálatokat tette; maga uralma, mely
mellett soha a kellemetesebbet elejbe nem tette a jobbnak; éles elméje,
mellyel soha a jobb és rosszabb megítélésében nem hibázott és senki más
segítségére nem is szorult, de sőt a dolgok megismerésében maga magának
mindig elégsége volt, és ebbeli képessége, hogy gondolatait másokkal
közölje s a fogalmakat élesen meghatározza s ebben másokat is
megvizsgáljon és ha tévedtek, meggyőzzön és az erénynek, a jónak és
szépnek útjára térítsen: ez az ő szelleme és jelleme, úgy tetszik nekem,
hogy mintaképe a legjobb és legboldogabb férfiúnak.
Ha úgy egészen átadom magamat e sétálva, beszélgetve, adomázva, tréfálva
oktató bölcs hatásának: ha élvezem, mint hinti isteni adományai
aranyporát buzgó tanítványai körében, találkozó ismerősöknek, sőt
nyilvános föllépésben is, úgyszólván a mindennapi élet forgalmait és
alkalmatosságait fölhasználva azokra, akik részt kértek kincseiből; ha
nézem egyszerűségét, természetességét, hősiességét, barátságosságát,
igazságszeretetét, törvénytiszteletét, salaktalan lelkében az
önzetlenség tiszta szeretetét, egy szóval lényét és formáját, tartalmát
és módszerét; a magunk közelmultjának egy alakja tűnik fel szemeim
előtt, egy modern magyar Szokratesz, aki jobban hasonlított az athénei
peripatétikushoz, mint bárki tán azok közül, akik azóta születtek és
éltek.
Sokan, akik nemcsak csodálták, hanem szerették is, azonnal ki fogják
találni, hogy – Deák Ferencet értem, ezt a magyar Szokrateszt, az
önzetlen hazafit, az egyéni haszon és nagyravágyás makulái nélkül való
nagyságot, a „haza bölcsét“, mint ahogy saját kora őt elnevezte. Aki jót
határtalanul tudott tenni árvákkal, igazságosabb és egyszerűbb volt,
mint bárki kortársai közül, aki királyoknak és parasztoknak adott
tanácsot és példát, élt szerény örökéből, soha jutalmat el nem fogadott
se jótettért, se tanácsért, se jó szolgálatért mást, mint amit
lelkiismerete nyújtott neki. Aki – mint Szokratesz – azt tanította, hogy
az igazságos „törvényes“ és aki egész életét a törvényesség bölcs
szolgálatában töltötte el. Elnéző, indulgens, kegyes és engedékeny volt
gyengék, botlók, bűnösök iránt is, csak a törvényességből nem engedett,
pedig modern politikai ember volt, nemcsak bölcselkedő!
És a modor!… Azt mondja Xenofon Szokrateszről: „Ha valamit ki akart
fejteni, akkor a leginkább elismert igazságokból indult ki, mert azt
hitte, hogy ez a beszéd igazi biztossága. Nem is tudok senkit, aki úgy
ki tudta volna hallgatói helyeslését nyerni, mint ő, ha szónokolt.“
Ki nem emlékszik Deák Ferenc beszédeinek ugyane csodás hatásaira?
Egyszerűséggel, természetességgel, világosan bocsátotta előre általános
tételeit, az igazságokat, amelyeknek erején okoskodása épült. Mennyiszer
láttam rábólogatni, ráütni fejével, „helyes, helyes“ közbekiáltással
ismerni el e premisszákat az ellenzék jelesei által. S mikor ebbe
belevitte őket, igazságainak helyeslését látta, akkor fordult egyet,
egyet emelt a kezén s áttért a konzekvenciákra, természetes logikájával.
Hogy rázta volna már ekkor sörényét az ellenzéki oroszlán; de benne volt
az ő igazságainak a hálójában, nem szabadulhatott! Ez az a módszer,
melyet Xenofon fentebb, mint Szokrateszét megír.
De kinek nincsen eszében a szentlászlói puszta, ahova országos emberek
jártak tanácsért, ki ne hallotta volna hírét az Angol királynőbeli két
szobának, ahol olimpusi szivarfüst felhői közt egyesek, családok,
országok sorsa intéztetett el adomázás, komoly és tréfás eszmecsere
közben? Van-e, aki hírét nem hallotta Ráth Mór régi váci-utcai
könyvkereskedésének a vastuskóhoz, ahol sok időn át mindennap bizonyos
órában megjelent az „öreg úr“ s vevőnek, kérdezősködőnek, ismerősnek,
véletlen belépőnek, mindenkinek szükség szerinti jó szóval vagy jó
tanáccsal vagy útbaigazítással szolgált? Az országházi folyosó egy
padján mindennap – mint ma már mondanók – „cercle“ volt, hogy ez a pad
bölcs és tréfás, kedves és okos, sujtó és fölemelő, rendreigazító és
bátorító mondások kathedrájává avattassék? És a városligeti régi
„körönd“ fazsölléje, ki ne emlékeznék rá, aki látta benne az öreg urat
árnyékos szemöldökével, széles jó arcával, domború homlokával, ülni,
inteni, mosolyogni, adomázni?
Ez volt ami peripatétikusunk, a mi Szokrateszünk, aki a februári pátens,
a rákövetkező októberi diploma politikáját egy hasonlattal a ferdén
begombolt kabáttal száz vezércikknél és kétannyi szónoklatnál jobban
jellemezte. „Ki kell azt újra gombolni végig.“ Nem lehet másképp
helyesen begombolni! Olvasóim nagy része azt hiszi természetesen, hogy
Szokratesz egy könyvmoly és pergamenszínű félszeg tudós volt, mert
hiszen ilyen fogalmaink vannak nekünk a „filozófusok“-ról. Pedig
tévedés. Ellenkezőleg, szakasztott olyan volt, mint Deák Ferenc. Most
otthon, majd a városligetben (az árnyék végett épített
oszlopcsarnokokban), máskor az utcán, egy darabig – nem Ráth
kereskedésébe, hanem egy nyergesboltba járt, hogy tudományát
gyümölcsöztesse – mások számára, azokéra, akikre hasznos volt. S nem
értekezésekben fejtegette nagy eszméit; éppúgy mint Deák, sohasem írt.
Beszédet mondott közszolgálatban; azontúl csak beszélgetett és adomázott
s beszélgetéseiben és adomáiban fejtegette eszméit az életről és
jelenségeiről és elmésségekkel utasította rendre a tévedőket.
Egyszer valaki, így beszéli Xenofon, haragos volt, amiért akinek
köszönt, nem fogadta a köszönését. Szokratesz ezt mondta neki: Csak
nevetséges az, hogy te, ha olyannal találkoztál volna, aki testileg
hitványabb volna náladnál, nem haragudnál; de mert olyannal találkoztál,
aki lelkileg silányabb, ezen bosszankodol!
Valaki panaszkodott, hogy nem jól esik neki az étel. „Akumenosz tud erre
jó orvosságot, mond a bölcs. – Mit, kérdi amaz. – Hogy az ember hagyjon
fel az evéssel, felelé Szokratesz; mert ha az ember fölhagy vele,
mindjárt pompásabban ízlik az étel, olcsóbb is lesz és jobban is esik.“
Midőn egy valaki azon panaszkodott, hogy a hosszú út kifárasztotta, azt
kérdé tőle Szokratesz, hogy vitt-e valamely tehert is az úton? Egyebet
se, felelt amaz, csak a köpönyegemet. – Hát magad mentél vagy szolgád is
volt veled? – Persze, hogy volt. – Hát az üresen ment vagy vitt valamit?
– Az vitte a takaróimat, egyéb málháimat. – Hát azután, hogy esett neki
az utazás? – Nekem bizony úgy tetszik, jobban mint nekem. – Hogy esett
volna még, mit gondolsz, ha neked kellett volna a terhet vinned, melyet
szolgád vitt? – Bizony rosszul, de sőt nem is bírtam volna a dolgot. –
Hát illik-e, úgymond Szokratesz, egy férfiúhoz, aki gimnasztikus
nevelésben részesült, fáradalmak elviselése dolgában így hátrább állani
egy rabszolgánál!…
Ezeket a kis idézeteket azért vettem ki, hogy olvasóimban felserkentsem
a vágyat, megismerkedni az athénei Deák Ferenccel.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: „Katona József és Bánk bánja“, írta Gyulai Pál.]
[Footnote 2: A temesvári Arany János társaság megalakulásakor.]
Tartalom.
Egy szó a többiek elé 1
A magyar glóbusz (1882.) 3
A nemzeti nyelv 7
A nyelv kultusza 14
A purizmus (1894.) 23
Nemzetiségi kérdésünk 31
Hazafiság és művészet (1896.) 37
A szabad sajtó 50. születésnapján 44
Költészet 51
Gyermekirodalom (1891.) 56
Modern versek (1898.) 61
Magyar zene 71
A magyar író 78
A dráma szabályairól (1898.) 85
Bánk bán 91
Madách (1883.) 100
Arany János 107
Gyulai Pál 117
Greguss Ágost 123
Salamon Ferenc (1892.) 126
Erkel Elek (1893 június 11.) 133
Versek és versírók (1893 június 17.) 139
Munkácsy Mihály 143
Az Isten-ember 148
Szigeti József 155
Tamássi József (1892 szeptember 8.) 159
Lukácsy Sándor 163
Csatai Zsófi 171
Klárné, Angyal Ilka (1892.) 174
Ifjúkori emlékeimből 178
A mi diáktanyánk (1891 május 31.) 181
Komócsy József 186
Legkedvesebb könyveim 189
Német városok (1898.) 193
Lenau 204
Oberammergau 212
Banquo szelleme 232
Shylock Párisban (1890 január 11.) 241
Coquelin 248
Homér 260
Arisztofanesz (1912 április 20.) 268
A kéoszi csalogány 279
Szokratesz 288