Lydia _felír valamit_.
Norrison. Mit ír gyermekem?
Lydia. A mi új nevünket, hogy el ne felejtsem.
Antal. De bocsánatot kérek, hogyan lehetséges az, hogy én letegyem az én
családi nevemet?…
Norrison. Ne zavarjon, kérem!
Lydia. Ne zavard a diktátort! – Mutasd magadat. _Boldogan nézi._ Ah, de
érzéki látvány vagy így, mint elegáns és nyegle férfi. Én azt hiszem,
hogy én ezért téged soronkívül is jutalmazni foglak.
Norrison. De nem itt az én szobámban. Gyerünk, még sok elintéznivaló
van. Az idő rohan. Már csak perceink vannak. Gyerünk tovább. A taxija
még lent áll? _Csenget._
Antal. Igen. Most néztem meg. Már hatötvenet mutat.
_Kuno belép és mindent, amit Norrison mond, blokba jegyez._
Norrison. Az inspekciós sofőr azonnal beül a lenn várakozó taxiba,
beviszi a taxi-garage-ba, kifizeti, amennyit mutat, átadja elismervény
ellenében a garagemesternek és átadja azt a levelet is, amit diktálni
fogok… _Hangosan_… Posner kisasszonynak! _Kuno kimegy. Posner besiet._
_Ő diktál._ «Taxirészvénytársaság, helyben. Szolgálatukból ezennel
azonnali hatállyal kilépek, azon indokolással, miszerint az orvos
eltiltott a munkától súlyos légcsőhurutom miatt.» Pont. Gépelendő.
_Posner kimegy._
Antal. Bocsánatot kérek, de nekem nincsen légcsőhurutom.
Titkár _belép_. Dr. Faber orvos úr. _Kimegy_.
Orvos _belép_.
Norrison. Várjon fiam, rögtön lesz légcsőhurutja. Hozta Isten, doktor…
Ennek a szegény beteg ifjúnak…
Lydia. Oh!
Norrison. Azonnal kell egy orvosi bizonyítvány. Vizsgálja meg kérem.
_Antalhoz_. Vesse le a kabátját.
Antal _Lydiára néz_.
Lydia. Te vess le mindent, amit ő mond.
Antal _leveti kabátját_. Kérem!
Lydia _szemérmesen_. Én itt maradhatok?
Norrison. Csak kabátot mondtam.