1842-1891.
Olyan helyen, ahol ritkák a gólyák, rozzant kereket tesz ki a gazda a
ház vagy a fa tetejére, hogy a gólya arra megragadjon, fészket rakjon.
Ilyen forma ártatlan csalogatások az Akadémiák jutalomtételei, melyek
költői művekre tűzetnek ki. Szegényes irodalmi viszonyokra mutatnak. A
jeligés levelekből ki-kibontakozik egy-egy név, s van nagy örvendezés,
hogy itt valami olyan segittetett elő, a mi a nélkül nem lett volna,
pedig ha hébe-hóba olyan név kerül ki a jeligés levélkéből, a melyik
majdan az irodalomtörténetbe is belejut, azt bizonyosan kihámozta volna
a napfény a ködből a nélkül is.
De hogysem e fölött elmélkednénk, ismerjük el, hogy 1875-ben a
Teleki-féle pályázatnál a nyertes «Jóslat» alkalmával egy név ugrott
ki a gondosan lepecsételt kis borítékból, mely gyorsan bejárta az
országot s azontúl vagy tizenhét évig folytonosan rokonszenvesen
csengett-pengett, mint egy forgalomban levő aranypénz. Ez a Csiky
Gergely neve volt. Ki ez a Csiky Gergely? Kérdezték mindenfelé, ámbár az
ó görög történelemből vett darab nem volt jó, csupa romantika, csupa
chablon a szerkezetben, a birálók egy része több kifogást emelt, csak a
nyelvben és verselésben mutatkozott némi erő és a közönség ennek daczára
megérezte, hogy valaki, a kire vártak, megérkezett.
--Egy szemináriumi professzor Temesvárott,--beszéltek róla a
beavatottak,--egy harminczhárom éves pap, pankotai örmény fiú. Ki hitte
volna róla?
A következő évben megint ő nyerte el a jutalmat és azután majd minden
jutalmat ő nyert el. A diadalok Pestre vonzották, megkapta püspökétől az
engedélyt és ide jött az irodalmi focusba, hol nagy szükség volt rá,
mert a magyar színműirodalom kezdett aláhanyatlani, bár soha sem
emelkedett volt fel még európai niveaura (még ma se áll azon).
Szigligeti Edére, Toldy Istvánra már leselkedik a halál, Tóth Ede pedig
már künn pihen a kerepesi temetőben. Csiky Gergely úgy kellett ide, mint
a falat kenyér.
Zömök, kis kövér papocska volt, bozontos szemöldökkel, bika fejjel,
kurta nyakkal. Egy idomtalan emberke, csak a szemei voltak szépek és
lelkesen világolók.
Feljött és itt mindjárt elhelyezkedett az akadémiai körökben, «a szérű
mellett», a hogy az igazi bohémek mondják. De erre nem volt szüksége,
mert ez az ember dolgozni jött két kézzel, tíz kézzel, száz kézzel.
Szinte szemkápráztató gyorsasággal öntötte a színműveket, eleinte a
klasszikus mintákon indulva, az ókorban kereste meséit, de csakhamar
belátta, Sardou és Pailleron sikerein okulva, hogy a közönségnek
aktuálisabb koszt kell s ez a pap, ki a szeminárium szük falai közt élt,
egyszerre merész kézzel, éles megfigyeléssel nyult be az élő magyar
társadalomba, megirván a «Proletárok»-at, egy sereg pompásan
kidomborított, «vérből és húsból» való alakot vonultatva fel a
színpadra. Ekkor érte el a zenitet. Többre tehetsége nem telt. Innen már
csak lefelé mehetett, de jó irányban ment, ostorozva «Mukányi»-ban a
stréberséget s általában minden további darabjában a magyar
betegségeket, mi által közelebb hozta az ország első színpadát magasabb
feladatához.
Minket különben e helyütt csak mellékesen érdekel színműírói emelkedése,
mely valóságos uralkodás volt a magyar színpad fölött. Mondják, hogy egy
kis zsarnokság is vegyült közzé, hogy mint dramaturg visszaszorította
onnan a talentumokat. De hát hol vannak azok a talentumok, kiket
visszaszorított s a kik az ő halálával felszabadultak volna?
Tény, hogy férfias, vasakaratú ember volt, erős szenvedélyekkel. Gyűlölt
és szeretett. Tudott akarni--azok közé tartozott, kik a könyökükkel is
elég erősek maguknak utat vágni--de hogy a könyökét használhatta volna,
arra nem jutott ideje, mert ez a könyök éjjel-nappal oda van támasztva
szinte szünetlenül az iróasztalhoz.
Kivált miután a papságtól 1880-ban meg kellett válnia, mert az angyalok,
a kikkel a pap foglalkozik, és a színinövendék bakfisok, a kikkel
viszont a színképezdei tanár bajlódik, az egyház szemében
összeférhetlenek. Kitért a protestáns vallásra és megnősült. Mindez
hasznára vált a literaturának, mert a családfentartás nagyobb
munkásságra kényszeríté. Sok becses dolgot csinált. Lefordította
Sophoklest, Plautust,--e nemű fordításai becsben az Arany Jánoséval
vetekednek; írt mithologiát, dramaturgiát; dolgozott, birált az
Akadémiánál és Kisfaludy-Társaságnál, sőt még regényeket is irt és mint
ilyen kerül be most gyüjteményünkbe az «Az Atlasz-család»-dal, mely
körülbelül a legjobb, társai: «Az atyafiak», «Sisiphus», «Arnold»
között.
Nem volt fris talentum, nem hozott új növényeket és virágokat új
színekkel és illatokkal. Nem az anyaföld ősereje tolta ki gondolatait.
Olyan volt csak, mint a «sprudel» vize, hogy a mi idegen tárgy beleesik
és az ő koponyájában megmártódik, az az ő patináját nyeri s a hervatag
szegfű is bizonyos művészi kéreggel bevontan a kövek maradandóságát
veszi fel.
Egy kis jegyzőkönyvet tartogatott zsebében, abba jegyezte be, ha jó
ötletet, élczet, aperçu-t olvasott vagy hallott. Ez a kis könyv volt az
ő virágos kertje. Másrészt mint dramaturgnak módjában állt a szemét
kiaknázása. A használhatlan darabokban előforduló használható
téglatörmelékből építette föl meséit s a kis könyvecskéből bokrétázta
föl őket.
A melyik mese be nem vált színdarabnak, regényt csinált belőle. Regényei
kevesebb igényűek, mint darabjai, de mindenik becsületes munka; s
emlékeztetnek színműveire, vannak bennök csattanó jelenetek, érdekes
mese, mely az olvasót megfogja, egy kis melegség, egy kis illat, nem
túlságosan sok, csak a mennyi épen telik, de mindeniken rajta van az iró
rendkívüli műveltségének és éleslátásának bélyege.
Az összes tollat forgató generáczióban ő az egyetlen, a ki nem dolgozott
lapnál, nem bocsátkozott a politikába, se egyéb mellékes szereplésekbe,
kizárólag csak iró maradt. Egyszerű, elvonuló, mint az énekes madár,
mely láttatlanul a sűrűségben szeret lenni. A legszűkebb családi körben
élt, alig egy-két barátjával érintkezve. Neve csak akkor bukkant ki, ha
új darabot alkotott. Mintha a hold, az ég hárfása, csak akkor jelenne
meg, mikor megtelt.
De hát egyszer mégis megtörtént a szomorú kivétel egy ködös novemberi
napon 1891-ben. A sajtó megdöbbenve jelentette, hogy Csiky Gergely nem
él többé.
Egy előadatlan színdarab maradt utána, meg a kis jegyzőkönyvecske. És a
kis «Notes»-ben ki tudja, hány darab, hány személy, a kiket nem tud
életre szólítani soha többé sem a Gábriel harsonája, se a körmöczi
pénzverde pörölyeinek csattogása.
Mikszáth Kálmán.