Brassai a Fővárosi Lapok 277-ik számában ismét egy hosszú czikket ír
nemcsak ellenem, hanem Vörösmarty, Arany s mindazok ellen, kik nem
engedik a költői nyelv jogait letapodtatni s æsthetikai szempontból,
illő helyt, alkalmazni és védeni merik a régiség és népköltészet
szabálytalanságait szemben a szorosan vett nyelvtannal. Brassai most még
szebb és elmésebb czikket akart írni, s mint ily esetben majd mindig,
úgy most is annál szerencsétlenebbül ütött ki humoros kisérlete. Lehet
egyébiránt, hogy Brassai e czikkét nem a Fővárosi Lapokba küldötte,
hanem a Bolond Miskába, de minthogy a két lap szerkesztősége egy, s
gyakran jelen meg a Fővárosi Lapokban oly czikk, mely a Bolond Miskába
való és viszont, alkalmasint itt is ilynemű tévedés történt, mit
figyelembe illik vennem. Brassai inkább csak gunyolódik és tréfál s én
csak ezért oly kevéssé állhatok vele szóba, mint Bolond Miskával. Nem
polemizálok hát a humorista Brassaival, csak a logikussal és
nyelvészszel lesz bajom, a mennyiben hosszú czikke végén, egy pár
sorban, megakad némi oly ellenvetés is, mely a köztünk fennforgó vita
lényegét illeti.
Brassai, mióta megírta Logikáját, úgy beszél, mintha ő találta volna föl
a logikát. Gyöngeség az igaz, de örömest megbocsáthatni egy érdemes
tudósnak, annyival inkább, mert Brassai csakugyan logikus fő; csak
elménczkedési viszketege és szenvedélye teszik néha sophistává. Azt sem
állítom, hogy ellenem írt czikkei külön-külön logikátlanok volnának,
azonban a két czikket egymással összehasonlítva, a logikus Brassai
meglehetős logikátlannak tűnik föl, a mennyiben második czikkében
egészen mást igyekszik bebizonyítani, mit az elsőben állított, de
tulajdonkép sem az egyiket, sem a másikat be nem bizonyítja.
Emlékezhetnek olvasóim, hogy Vörösmarty Fóti dalának e következő sorát:
_Bort megiszsza magyar ember_, részint az æsthetika, részint a költői
nyelvszokás alapján védtem. Elmondtam, hogy Vörösmarty megsértette ugyan
a magyar nyelv egyik főtörvényét, de nem a magyar költői nyelv
szellemét, a mint az közmondásainkban és népdalainkban nyilatkozik s
például felhoztam a következő közmondást: «Szegény embert az ág is
huzza», melyben _szintén hiányzik a névelő s az ige, mégis határozott
formában áll_. Brassai mellőzve az æsthetikai szempontot, azt mondotta,
hogy a határzó és határzatlan formákkal élés a magyar nyelv sarkalatos
főtörvénye, mely ellen a Lajtától a Fekete Ügyig egyetlen egy, még a
legmiveletlenebb magyar sem vét. Tudtomra ezt nem is hoztam kétségbe,
sőt elismertem, hogy Vörösmarty megsértette e sarkalatos törvényt. Sem
többet, sem kevesebbet nem állítottam, mint azt, hogy e sarkalatos
törvény a költői nyelvben, a rhythmus vagy más æsthetikai érdek kedvéért
néha kivételt szenved, legalább, a közmondásokban és népdalokban van reá
példa. Brassai erre ezt az ellenvetést tette: «Erre csak azt mondom,
hogy _tagadom_. Bizonyítson az állító, de ne oly szerencsétlenül, mint a
felhozott példával: «Szegény embert az ág is huzza», _mely elől_ _a
névelő a nyomatott gyüjteményekből kimaradhatott, de a nép szájában
minden bizonynyal nem marad ki_.» Erre én előállottam bizonyítani,
idéztem mintegy ötvenkét példát, melyeket részint régi költőkből,
részint pedig a népköltési gyüjteményekből szedtem ki. Becsúszott ugyan
példáim közé három-négy olyan is, melyekben az ige részesülőben vagy
infinitivusban levén, nem volt épen a legszabatosb a fennforgó kérdésre
nézve, de a többi mind olyan volt, a minőt Brassai kivánt. Azt hittem,
hogy Brassai feleletében tagadni fogja a népköltési gyüjtemények
hűségét, a mint első czikkében tagadta, a régi íróknak pedig, minden
kivétel nélkül, verselési szorultságot vet szemökre, mint Vörösmartynak,
vagy ha ezt nem teszi, a tények elismerése mellett is megtámadja e
hagyományos költői nyelvszokást, mint olyat, melyet a műköltészet már
csak azért sem használhat, mert nyelvünk legsarkalatosb törvénye forog
kérdésben. Ebben legalább lett volna logika, azonban tisztelt
ellenfelem, bár feleletében sokszor emlegeti a logikát, elménczkedései
közt egészen megfeledkezik kedvencz tudományáról s a leglogikátlanabb
positiót foglalja el.
Kétszer is átolvastam Brassai feleletét, de egyetlenegy sorában sem
fedezhettem föl, hogy kétségbe hozná akár a népköltési gyüjtemények,
akár felhozott példáim hűségét, pedig köztük van az is, mit első
czikkében nemcsak kétségbe hozott, hanem a leghatározottabban tagadott
is. Úgy látszik, hogy e közmondás ellen: «Szegény embert az ág is
huzza», nincs többé panasza, sőt elismeri, hogy a névelő kihagyása ily
esetben sem sarkalatos hiba, csakugyan előfordul néha a közmondásokban
és népdalokban, noha első czikkében mindezzel épen ellenkezőt állított.
Példáim tehát hívek, azonban Brassai szerint az a nagy hibájok, hogy
közülök egyetlenegy sem védi a «Bort megiszsza magyar ember» helyes
voltát, a költői nyelvszokás szempontjából. Lehetséges-e? Brassai
mondja, a nagy logikus, ki most egy flankenbewegunggal más térre viszi
át a vitát, eleinte leplezve ugyan, de később elég nyiltan. «Nem a
névelő kihagyása a sarkalatos hiba – mond Brassai – hanem az, mit
világosan kimondtam, hogy _határozatlan tárgy_ («bort») van kapcsolatba
téve _határozott_ igeformával («megiszsza»). Ezt jelöltem én ki
szóról-szóra élő nyelvszokási, nem csupán nyelvtani szabálynak költő és
prozaista által egyformán _megszeghetlen_ törvénynek.» Hát vajon én
máskép vettem-e föl a kérdést? Vajon pusztán a névelő kihagyásáról
beszéltem-e s nem egyszersmind a határozott formájú ige kapcsolatáról
is, még pedig oly esetben, midőn a főnév szenvedőragos? Példáimat nem
erre idéztem-e? Im újra idézek egy párt.
Ifju felgerjedvén _leányt megöleli_. –
_Királyt vigasztalja_ szép Medina asszony. –
_Fegyvert_ és _katonát_
_Ekét_ és _boronát_
Ő _forgatja_.
_Áldja meg_ főképen _atyákat, anyákat_.
_Gazdagot_ pénze, _szegényt_ esze _viszi_ elé.
Járt _utat_ a járatlanért el ne _hagyd_.
Nyelvtanilag nem határzatlan tárgy van-e itt is mindenütt határzott
igeformával kapcsolatban, kivételkép, költői nyelvszokásból? Nem az ige
formájáról veszszük-e észre, hogy a tárgy mégis csakugyan határzott?
Van-e e tekintetben valami különbség példáim és Vörösmarty verssora
közt? Brassai azt mondja, hogy felhozott példáim egyetlene sem szegi meg
ama törvényt; mindnyájokban el van ugyan hagyva a névelő, de az illető
főnevek mindenike teljesen és tökéletesen határzott értelmű, úgy hogy ha
a névelőt kiteszszük, csak a rhythmus szenved, de nem egyszersmind az
értelem, a Fóti dal vitatott sorában pedig egészen más eset fordul elő.
Brassai úgy látszik tagadja, csak nem meri kimondani, a névelő határzó
erejét s épen e ponton siklik át a vita eddigi teréről másra. Okoskodása
elég zavart és homályos, de talán épen ezzel akarja fedezni
visszavonulását. Sehogy sem magyarázza ki, hogy miért határzott
értelmüek idézeteimnek névelő nélküli főnevei, sem azt, hogy Vörösmarty
mondatában a szintén névelőtlen főnév mért határozatlan. Egyebet nem
mond, csak azt, hogy Vörösmarty kérdéses sora, akár kiteszszük benne a
névelőt, akár nem, mindenkép rossz marad. Ha erről oly mélyen meg volt
győződve Brassai, miért nem mondotta mindjárt első czikkében, miért
mondja csak most? De tulajdonkép miért rossz e mondat így is: A bort
megiszsza a magyar ember. Brassai szerint azért, mert ez vagy azt teszi,
hogy a bort, ha előtte van, megiszsza a magyar ember, vagy azt, hogy
megiszsza s nem megeszi vagy megrágja, Vörösmarty pedig csak azt akarta
mondani, hogy: bort iszik a magyar ember. «A kérdéses hely értelme hát
csak az lehet – végzi Brassai – hogy a magyar ember bort iszik, melyben
«iszik» helyett «megiszszá»-t tenni erkölcsi az az nyelvérzéki és
æsthetikai lehetlenség.»
Mindez új dolog. Brassai tulajdonkép e vita végén fejti meg a kérdéses
sor hibáját. Kár volt ezt első czikkében nem tennie; mennyi időt és
papirost kimélhettünk volna meg. De vajjon Vörösmarty csakugyan azt
akarta-e mondani, hogy bort iszik a magyar ember és semmi egyebet? Ha
azt akarta volna, bizonyosan azt mondotta volna, mert tudott oly jól
magyarul, mint akár Brassai, akár a Fővárosi Lapok szerkesztője. Ő
valamivel többet akart mondani, például azt, hogy _a magyar nagyon
szeret inni_. Brassai tudhatná, hogy mily kedvencz gunyos mondása a
magyar népnek az ilyesmi: «Ő kelme nem utálja a bort, _megiszsza_.» Ily
értelemben használja Vörösmarty a «Bort megiszsza magyar ember»
kifejezést Fóti dalában, s minthogy Brassai a névelő kihagyását már
kegyeskedett megbocsátani mind nekem, mind Vörösmartynak, ráadásul tán
elfogadja e magyarázatot is, s nem háborgat többé kötődéseivel, melyek
különben is rá nézve sokkal boszantóbbak, mint reám.