Tizenhét éves koromban, midőn letettem az érettségit, igen szerettem a
világi örömöket: cigarettázni, táncolni, fekete kávézni, sőt (most már
be merem vallani) egy leányt is szerettem. Igaz, hogy ő csábított el,
mert először ő csempészett a nyakamba egy darab jeget, de másodszor már
én csókoltam meg őt a nagy diófa alatt. Később a kályha mögött, a
paszuly-lugasban, sőt egyszer a spájzban is. Ahol csak értem. És mindig
titokban persze, árkon-bokron, palánkon keresztül, vakmerően elhárítva a
közénk torlódó akadályokat.
Hősnek képzeltem magamat: hol Odysszeusznek, hol Kaszanovának, hol
Abelardnak és elhatároztam, hogy époszt csinálok én is a szerelmem
történetéből. Hexameterben vagy pedig disztichonban, semmi esetre sem
magyar metrumban, mert díjat akartam vele nyerni az Akadémián.
Ám a gonosz Párkák nem engedték meg, hogy bevégezzem az én »monumentum
aere perennius«: fölbiztatták ellenem a saját édesanyámat; elküldettek
vele Liptó megyébe Pohorellára, Stanci nénihez, még mielőtt
végrehajthattam volna az époszom számára s szerelmem érdekében
elkövetendő legnagyobb hőstettemet: a Plutó megmérgezését.
Az igazat megvallva, nem sárkány volt ez a Plutó, csak kuvasz, de a
hétfejű sárkánynál is jobban vigyázott szerelmem tárgyára, szomszédék
Cillikéjére. Mindig a nyomában volt s ha hozzányúltam, elkezdett
morogni. Olyan csúnya éles fogai voltak, mint egy oroszlánnak.
Szerencsére Kapci Jóska, a kondásunk, kioktatott rá, hogy kell végezni
egy ilyen fenevaddal. Meg kell etetni zsírba kirántott szivaccsal. Azt
szereti a kutya és úgy megdagad és megpukkad tőle, mint egy léghajó.
Szivacsom és zsírom már volt is, csak rántani nem tudtam. Ám azon is
segítettem. Beleavattam nagy titkomba Anikát, a szolgálónkat, aki is
egy-kettőre megigérte, hogy öt garasért kirántja nekem a szivacsot
prézlibe… Már le is szúrtam neki a bűndíjat, midőn szokatlan
ceremóniával és nagyváratlanul maga elé hivat az édesanyám.
– Édes fiam, – mondta, – mostanáig gondolkoztam rajta, mivel
jutalmazzalak meg a kitünő érettségiért: hát Stanci nénihez fogsz menni
Pohorellára.
– Jaj! – kiáltottam fel önkénytelenül. – Az nekem nem jutalom. Stanci
néni igen szigorú és unalmas, ha igazán meg akarsz jutalmazni, engedd
meg, hogy itthon tölthessem a vakációt melletted.
– Nem lehet, Lacikám, – jelentette ki az én szép mamám határozottan, –
Stanci nénit nem szabad elhanyagolnunk, a te érdeked, hogy _jó blattot_
tégy be nála… Pohorella gyönyörű birtok, – tette hozzá, – az
eshetőségeket nem szabad elszalasztanunk.
Nem értettem a dolgot.
– Miféle eshetőségeket? Hisz Stanci néninek három gyermeke van…
– De meghalhatnak – világosított fel az én gondos mamám. – Szegény
Betti, – magyarázta, – alighanem hektikában van, Pista vízfejű, Bandi
egészséges ugyan, de nagy lump, valószínűleg ki fogja magát inni a
világból. És akkor – konkludált mamácska, – tied lehet, Pohorella, ha
megszeretteted magadat Stanci nénivel.
– Jaj, nem kell nekem Pohorella – jelentettem ki sopánkodva. – Nem
vagyok én örökséghajhász.
– Oh, te könnyelmű fiú! – kárpált édesanyám. – Tudom is, miért félsz
Stanci nénitől. Mert szét nem hányhatod magadat, mert zsenírozod kell
magadat előtte. Hát azért is elküldelek Pohorellára finomságot tanulni.
Pont. És én jól tudtam, hogy az anyám pontjai után hiábavaló minden
okoskodás. Visszarendeltem a rántott szivacsot: elbúcsúztam Cillikétől
sűrű könnyhullatások között és becsomagoltam a paktáskámba mama szigorú
felügyelete alatt.
Másnap már útban voltam Pohorella felé. Az abelovai állomáson kellett
kiszállnom a gőzösből, ahonnan Pohorelláig jó kétórai út kocsin. Ha
nincs sár. Mert, ha sár van, ökröket kell a lovak elé ragasztani, ami
tetemesen meglassítja a tempót. Már pedig éppen sár volt, mikor
kiszálltam Abelován, következésképen engem is vegyes fogaton
szállítottak Pohorellára – csekély hat óra alatt.
Olyan éhesen érkeztem meg, mint a farkas, azonfelül sáros is voltam,
mert háromszor feldültünk az úton, végre mérges is voltam, mert
Cillikére gondoltam. Nem csuda, hogy ilyen lelki állapotban mindjárt egy
nagy butaságon kezdtem: elfelejtettem Stanci néninek kezet csókolni,
amiért másfél órai prédikációban részesültem. Hiába mentegettem magamat,
hogy éhes vagyok: a jó blatt el lett rontva, ki kellett állanom a hosszú
létániát. Majd belehaltam.
– Nénikém, – könyörögtem a végén, – ne szidjon már, nagyon beteg vagyok.
Bár előbb kerekedett volna ez a jó ötletem. A Stanci néni modora
egyszeribe megváltozott irányomban. Látható szimpátiával vett tudomást a
betegségemről…
– Nini, édes fiam, hát miért nem szóltál előbb?… Most látom, hogy
csakugyan beteg vagy… Mi a bajod? – hadarta. – Igen sovány vagy és
sápadt, mint a fal… Bizonyosan vért köpsz. Nem köpsz te vért?
– De köpök – hazudtam szemtelenül, hogy megsajnáltassam magamat.
Jól számítottam. Stanci nénitől bűnbocsánatott kaptam és krumplit
vajjal. Teát is. Igaz, hogy (tekintettel a hektikámra) csak
pemetefűteát, ami olyan keserű, hogy az ember hegedűnek nézi tőle az
eget. De legalább nem haltam éhen. Sőt az eszem és kedvességem is
megjött a meleg ételtől. Eszembe jutott, hogy tudokozódni illik kedves
unokatestvéreim egészsége felől.
– Hát a Bettike hogy van, Stanci néni, meg a Pista, meg a Bandi?
– Hál’ Istennek semmi bajuk, – lafatyolta Stanci néni a szaporaszavú
vénasszonyok egyhangú stíljében, – csak haszontalanok. Betti francia
órát vesz a guvernánstól, verje ki a ragya valahány csak a világon van,
– Pista javítóra készül, mert megbukott a latinból, Bandi meg lovagol,
mert repetálnia kell, hát semmi dolga sincs.
– Szeretném őket megcsókolni – jelentettem ki a _jó blatt_ érdekében.
A blatt láthatólag javult, mert igen kedves lett Stanci néni: zavarba
jött, ötölt-hatolt, egész belegabalyodott a tapintatába, míg valahogy
kinyögte végre, hogy ne csókoljam meg a gyerekeit, mert fél, hogy
megkapják tőlem a hektikát.
– Az ám, – helyeseltem a jó anya aggodalmát, – azt mondják, hogy a
hektika igen ragadós.
Stanci néni megvigasztalt:
– Ragadós, fiam, de ne félj, azért nem fogsz te meghalni, csak igyál sok
pemetét és az édesanyád hizlaljon kutyákat és kutyazsírral főzessen
neked… Mondd meg neki.
– Megmondom neki…
Stanci néni, hogy-hogy nem, igen megszeretett estvélig. Egy órával
vacsora előtt behivatta szigorú fegyelem alatt tartott gyermekeit és
megengedte nekik, hogy hammerundglokkézzanak velem. No, el is nyertem
tőlük vacsoráig minden babjukat, ami sírásra fakasztotta Pistát, vízfejű
unokatestvéremet és titkos káromkodásra Bandit, a lumpot. Csak Betti
nevetett a veszteségén. Ő úgyis unta a játékot, láthatólag kacérkodni
szeretett volna velem. Meg is tette a játék után.
– Te, Laci, miért nem csókoltál meg, mikor a kuzinod vagyok?
– Megcsókolnálak én, – jelentettem ki lelkesen, – csak nem engedi meg a
néni.
– Miért nem engedi?
– Mert hektikám van.
Nagy huncut volt Betti, elkacagta magát.
– Van neked, majd megmondom micsodád!
Addig ingerkedett velem, míg teljesítettem a kívánságát. Nehogy butának
higyjen, megcsókoltam a dupla ajtó között. (Szegény Cillike, ha tudta
volna, de kikaparta volna a szememet!…)
Megérkezésem napján nem történt egyéb nevezetes esemény. Vacsorára
köménymagos levest kaptunk és ismét krumplit, mert lehetett bár szép
birtok Pohorella, a nénike nem tüntetett a szépségével, úgy élt rajta,
mint egy nyugalmazott kisdedóvónő…
Kilenc órakor még egy félfazék pemeteteát diktált belém a néni, aztán
azonmód ágyba parancsolt.
Másnap reggel felköltöttek már hat órakor, megkávéztattak,
megpemetéztettek és unokatestvéremmel egyetemben a kertbe küldtek, hogy
ne legyünk láb alatt…
Az ebéd is csak olyan sovány volt, mint a vacsora és a reggeli, ami,
tekintve, hogy étvágyamat rettenetesen fölcsigázta a mértéktelen
pemeteélvezet, dühbe hozott. Elhatároztam, hogy két napig sem állom ki
Stanci néninél, inkább megszököm valahová.
Igen ám, csakhogy Betti, a huncut Betti, észrevette a rosszkedvemet és
igen vigyázott rám. Hizelkedett, mint a macska, vigasztalt, simogatta a
kezemet, egyszóval belémszeretett.
Szép leány volt Betti, valósággal féltettem tőle az erényemet: hogy
hűtlen leszek az én szegény kis Cillikémhez.
Ezt nem akartam. Összeszedtem minden férfiúi energiámat s kijelentettem
a szirénnek:
– Bocsáss meg, Bettike, de én nem szerethetlek téged, mert már
eligérkeztem.
Ekkor sült ki, hogy milyen mérges leány volt ez a Betti. Minden
teketória nélkül a szemembe vágta, hogy nem is kellene neki egy olyan
nyápic, hektikás ember, mint én, a mamája se adná nekem, mert úgyis meg
fogok halni egy év mulva és akkor az övék lesz a csomádi birtok, ami az
apámtól maradt rám.
Önkénytelenül elnevettem magamat:
– Kitől hallottad ezt? – kérdeztem kacagva.
– A mamától, ha tudni akarod.
No, gondoltam magamban, szépen vagyunk. Az én mamám három unokatestvérem
halálára spekulál, hogy rám szálljon a birtokuk, az unokatestvéreim
mamája meg az én hektikámra bazíroz, hogy megkaparintsa gyermekei
számára az én birtokomat. Micsoda képtelen anyai szeretetek!
No de, tettem fel magamban, legalább javamra fordítom az egyiket a két
szeretet közül. Asztalhoz ültem és a következő levelet írtam mamának:
»Édes mamácskám!
Betettem a jó blattot, Stanci néni valósággal imád. De csak azért, mert
azt hiszi, hogy hektikás vagyok és Csomádot az ő gyermekei fogják majd
halálom után örökölni. Mindazáltal jó gondomat viseli: reggeltől estig
pemetével itat és kutyazsírral fenyeget. Már hánytam is. A Betti meg rám
szeretné magát varrni.
A fiúk kövérek, mint az ágyú és olyan egészségesek, hogy megeszik a
lósóskát is. Egész nap a réten legelnek, mert otthon nem kapnak eleget
enni.
Különben igen jól érzem magamat. Szeretek itt lenni. Betti igen jó
hozzám, kár, hogy hektikás.