Hermány egész éjjel nem húnyta le szemét. Le se feküdt. Mint az örök
zsidó, járt-kelt a házban. Gyötörte agyát és imádkozott. Verte mellét és
jajgatott. Kegyelemért könyörgött az ő Istenéhez és leendő Urának, a
szeretet Istenének irgalmába ajánlta magát…
… Elhatározta, hogy kikeresztelkedik. Úgy akarja az ő szeretett faluja,
hát megteszi a kedvéért… Nem is a kedvéért. Hiszen nem ingyen teszi.
Bíró lesz. Megfizetnek érte…
Megfizetnek érte!? – Ez a szó, ami máskor a profán élet üzelmei között
oly hangzatosan csendült a fülébe, most, hogy Istenével kapcsolatosan
tolult ajkára: megrémíté, megborzongatá… Nem! Nem adja el magát, hitét,
Istenét. Hiába lenne akkor Iharos bírája: nyomorult féreg lenne, –
idővel, mint Sámsont a hajával együtt, hitével együtt őt is elhagyná a
nagy ereje, a becsülete… És akkor mi haszna lenne belőle Iharosnak?…
… Hajnalodott. Tóbiás Gergely megjelent a küszöbön. Mögötte a pártja:
vagy tizenkét hosszúbundás, komoly, méltóságos paraszt.
– Elgyüttünk megkérdezni, – kezdi szavalni Gergely, – hogy mit vall kend
elsőbbnek: a régi országát, vagy a mait?… Ha – folytatta – Isten
kegyelméből megtérült a szíve, megtisztöljük mink is: mögtesszük a falu
első emberének, mer tisztöljük kendet mindközönségesen…
Hermány lehúnyta szemét. Megszédült. A Tóbiás szava szívébe fúródott és
egész valóját megreszketteté. De nem vett rajta végkép erőt a kísértés:
hitét nem döntötte meg… És Jehova kegyelmes volt vele a hűségéért, olyan
igét adott ajakára, amit legott megértettek a szeretet Istenének hívei
is.
– Ha én elhagynám az én hitemet, – mondta reszketeg páthosszal, – bizony
mondom, nem lennék méltó a kendtek bizalmára és szeretetére, mert az az
ember, aki elárulja Istenét, elárulja a hazáját is.
Az atyafiak összenéztek. Egy vén csont elköhintette magát.
– Szent való igaz, – mondta aztán, – jól számít.
– Hásze, – tódítja egy másik, tarkóját babrálván, – mögmegy tán így is.
Egy harmadik mégis sokallotta ezt a hirtelen engedékenységet.
– Akkor – alkudozott ez – mán legalább a nevit cserélje magyarra.
– Legyen János a neve – javasolja Tóbiás.
– Árpád akarok lenni! – jelentette ki Hermány fuldokolva az örömtől. –
Iharosi Árpád leszek.
– Jó lösz, – zúgták az atyafiak, – akkor elengedjük az Istenit…
… Igy lőn Hermány Iharosi Árpád és bíró.
Nem bánták meg az iharosiak, sőt igen büszkék Árpádra. Azt mondják rá,
ha szemükre hányják a zsidó mivoltát:
– Igaz, hogy zsidó, de nem igen ért hozzá, a bíróságot sokkal jobban
csinálja.