Másnap reggelig egy szót sem lehetett Zsuzsikából kicsalni. Stanci néni
oda volt. Nem értett semmit sem. Miért szökött meg a vendégük s miért
oly merev a leány? Mi történhetett közöttük?
A reggelinél végre válaszolt Zsuzsika nénje egynémely kérdésére.
– Megsértetted?
– Nem.
– Akkor miért tűnt el búcsúzás nélkül?
– Megcsípték a méheim.
– Oh azok a csúnya állatok! – fakadt ki az öreg leány…
Zsuzsika az asztalra csapott:
– Az én méheimet ne bántsa Stanci néni, a méhek nem tévednek soha.
De az egyszer megmaradt Stanci néni a véleménye mellett.
– Oh a te méheid! Most bizonyára azt hiszed, hogy rossz ember a kérőd,
mert megcsípték azok az irígy állatok. Egy üres, nem is komoly közmondás
képes megtéveszteni az agyadat! Tudtam, – siránkozta, – hogy baj lesz
ebből a hóbortos rajongásból, – ha így folytatod, még áldozata leszel a
méheidnek…
– Azoknak soha, Stanci néni – jegyezte meg Zsuzsika komolyan. – A méhek
csalhatatlanok.
– De hát mi történt közöttetek? Végkép szakítottatok?
– Örökre…
Stanci néni csendesen sírdogált:
– Hát ne menj hozzá, fiam, ha nem bízol benne s nem szereted, akad neked
vőlegényed elég.
– Kösznöm, – mondta a leány lemondó mosollyal, – ezentúl a méhek
menyasszonya leszek…
Stanci néni most már hangosan felzokogott.
A hóbort! A Jánoky-terheltség íme ezt a gyönyörű, egészséges leánykát
sem kerülte ki.