Aztán megszólalt a férfi:
– Zsuzsika, én szeretem magát.
A leány lehajtotta fejét. Piros és fehér volt, lágyan, ezüstösen
csillogott a szeme:
– Én is szeretem magát.
A férfi kezébe vette a karcsú leánykezet.
– Legyen az enyém.
Könnybelábadt a leány szeme.
– Szívesen, csak előbb megkérdezem a méheimet. A méhek jók, azok nem
fogják magát bántani, mert magának is jónak kell lennie: úgy érzem, mert
szeretem… Jöjjön velem a méhesbe.
A szerelmes férfi tágranyitotta szemét.
– A méheit akarja megkérdezni?
– Igen. Azok az én tanácsosaim.
Kézen fogta a férfit… Az engedelmesen, mint egy álomjáró, szinte akarat
nélkül követte a leányt…
Leültek a méhesben. Egymás mellé, szorosan. Lélegzetük egybe vegyült…
Szívük hangosan kopogott… Lángoló érzéseikben felolvadt a gondolatuk…
Valami nagyot, hihetetlenül szépet, fenségeset éreztek. Földöntúli
káprázatok cikáztak a szemük előtt.
A méhecskék lágyan zsongtak körülöttük, nászdalokat döngicséltek,
zsolozsmákat énekeltek. A leány nemes kis feje a férfi keblére esett.
– Zsuzsika, én megcsókolom magát? Megengedi?
– Meg…
Odanyújtotta a férfinak nedves, izzó ajakát a leány.
A férfi átölelte a derekát. A szűz test égette kezét a fűzőn keresztül
is.
A leány lehúnyta szemét. A férfi ajkára tapasztotta ajakát. Szívta róla
a mézet méhszorgalommal, önfeledten, mámorosan. Zsuzsika pedig nem igen
tudta hol van, mi történik vele.
Ekkor kivált az egyik kaptárból három méh s végig süvöltve a méhest,
egyenesen nekirontott a tilosban mézrabló férfinak.
Három fájdalmas csípés. A férfi feljajdult és eleresztette a leányt.
Az fölnézett s a mesehangulatos levegőbe meredt… Mi történt?!
Három kis méh a porba esett.