A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében.
Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben
egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta
magában, s ha suttogni kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az
ablakon.
– Még teljes kilenc napunk van – lehellte az asszony a férfi ajkára.
– Igen, még kilenc.
– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé
forrasztja lelkeinket a világ végéig.
– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi
boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!
– Mi ketten! Egyedül lehetetlen lett volna.
Megszorították egymás kezét görcsösen, aztán egyébről suttogtak.
– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.
– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy
Magda miatt.
– Megismertél akkor s mégis a faképnél hagytál?
– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás
önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.
– S mi ingatott meg elhatározásodban?
– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat;
fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked
legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele.
A férfi kezet csókolt az asszonynak.
– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint
a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…
Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz
legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos
lakályos szobát.
Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap
nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt
az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.
A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római
dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan
voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog
vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan
magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden
olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.
Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb
volt, mint rendesen, szinte átszellemült.
– Már csak két óránk van, siessünk az evéssel – mondta a férfi.
Az asszony nyugodtabb volt.
– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény
jó apámnak már elküldtem a levelet.
– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat
meghitt kettesben akarom veled tölteni…
Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk
emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen
egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már
az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány
jellemében.
Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség
lesznek az ő gyermekei…
A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony
megnyugtatta:
– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk
magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog
bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő
hite.
A kapitány megköszönte a vigasztalást és zsebébe nyúlt órája után.
– Ilonám, itt az ideje…
Az asszony felállott, égre emelte szemét s összekulcsolta kezét:
– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom,
köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz
velem…
A férfi ismét zsebébe nyúlt s egy üvegcsét vett ki onnan.
– Ez az – mondta elfogódottan.
– Biztosan hat? – kérdezte a nő.
– Pillanat alatt…
– Akkor imádkozzunk.
Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták
egymás kezét.
– Ilonám!
– Gézám!
– Egyszer, egyetlen egyszer talán megcsókolhatnánk egymást, Ilonám.
Az asszony fülig pirult.
– Tessék.
S odanyújtotta meleg ajkát a férfinak.
Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól
hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…