ajándékozol, s kiosztasz: mint haragudna ezért büszke szemérmed!
Nosza! ők alszanak, ezek a fensőbbrendű emberek, míg _én_ már ébren
vagyok: _nem ezek_ az én igazi bajtársaim! Nem ő reájuk várok én imhol
hegyeimen.
Művemre törekszem, naponta: de ők nem értik, mik az én reggelem jelei;
az én léptem – nem ébresztő szó nékik.
Még alszanak barlangomban, álmuk még mámoros dalomat szürcsöli.
De a fül, amely az _én_ szavam fogadná, – a _szófogadó_ fül hiányzik
tagjaik közül.
– Ezeket mondá Zarathustra szivének, mikoron a nap fölkelt: ekkor
kérdőleg a magasba pillantott, mivelhogy sasa éles vijjogását hallotta
feje fölött. „Rajta“ – kiáltá föl, – „így tetszik nékem, ez illet meg
engem. Állataim ébren vannak, mert én is ébren vagyok.
Sasom éhes és velem együtt tiszteli a napot. Saskörmökkel nyúl az uj
világosság után. Ti vagytok az én igazi állataim; szeretlek titeket.
De igazi embereim még hiányzanak! –
Im-ígyen szóla Zarathustra: s ekkor történt, hogy hirtelen mintha
számtalan madár rajongta, röpködte volna körül – s a sok szárny
berregése és a tolongás feje körül oly nagy vala, hogy behunyá szemét.
És valóban felhőként zúdúlt reá, nyilzáporfelhőként, amely uj ellenség
fejére ömlik. Ime azonban, ez itt a szeretet felhője vala, mely uj barát
fejére ömlék.
„Mi történik vélem?“ Kérdezé Zarathustra elámult szivében és lassan
leereszkedék a nagy kőre, amely barlangja kijárata mellett feküvék.
Ámde, miközben kezével maga körűl, feje fölé és lefelé hadonászott és a
gyöngéd madarakat elhárítá magától, még különösebb dolog esék meg véle:
ugyanis eközben sűrű, meleg sörénybe nyúlt, s akkor bőgés hallék előtte
– szelíd, hosszas oroszlánbőgés.
„_Jön a jel_“ – szóla Zarathustra és szíve elváltozék. És valóban, midőn
világos lőn előtte, íme, sárga, hatalmas állat feküvék lábánál és
térdéhez simula fejével és nem szüne meg kedveskedni és úgy tőn, mint az
eb, amelyik régi gazdájára talál. S a galambok szeretete sem vala
lanyhább és valahányszor egy-egy galamb az oroszlán orra fölött
átsuhant, az megrázá a fejét, csudálkozék és kacaga rá.
Zarathustrának mindezekre csak egyetlen szava volt: „_Gyermekeim vannak
körülöttem, az én gyermekeim_“ – azután végképen elnémula. Szíve pedig
fölordíta, szeméből könnyek csöpögének és kezére hullának. És már nem
ügyele semmire és mozdulatlanúl üle, és már nem hessegeté állatait.
Ekkor a galambok ide s tova röpködének és vállára ülének és csókolgaták
fehér haját és nem ernyedének gyöngédségükben és ujongásukban.
Az erős oroszlán pedig folyvást a könnycseppeket nyaldosta, amelyek
Zarathustra kezére esének, közben félénken bőgve és mormogva. Im-ígyen
cselekedének ezek az állatok.
Mindezek soká tartának, vagy rövid ideig: mert, igazat szólva, az
ilyeneknek itt a földön _nincs_ időmértékük. – Közben pedig a
fennsőbbrendű emberek is fölserkenének Zarathustra barlangjában és szép
sorba sorakozának, hogy Zarathustra elé mennének és üdvözölnék őt
reggeli üdvözlettel: mivelhogy fölébredvén megláták, hogy nincs már
köröttük. Midőn azonban a barlang ajtajához értek és lépteik zaja
megelőzte őket, az oroszlán nagyon fülelt, egyszerre elfordult
Zarathustrától és vadul ordítva rohana a barlangnak; s a fennsőbbrendü
emberek, ordításának hallatára, egy szájból elordíták magukat, vissza
futának és íziben eltűnének.
Zarathustra maga, elkábulva és idegenül, fölemelkedék, körültekinte és
ámulva álla, szivét kérdezgeté, eszméle és egyedül vala. „Mit is hallék“
– mondá végre lassan – „mi is történt velem e percben?“
És máris föleszmélt és egy pillantással észbe veve mindeneket, mik
tegnap és ma közt történtek vala. „Hisz itt a kő“ – mondá, szakállát
megsimogatván – „_ezen_ ültem tegnap reggel; és itt lépett hozzám a
jövendőmondő és amott hallottam először a kiáltást, mit az imént hallék,
a nagy vészkiáltást.
Óh, fensőbbrendű emberek, hisz a _ti_ veszedelmetekről jövendölt nékem
tegnap az az öreg jövendőmondó –
– a ti szükségtekre akart engem elcsábítani és kísérteni: óh
Zarathustra, mondá, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak.
Utolsó bűnömre? – kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon
szaván: _mi_ tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?“
– És Zarathustra még egyszer elmélyede magába és megint ráüle a nagy
kőre és tünődék. Egyszerre fölugrék: –
„_Részvét! A fennsőbbrendű ember iránt való részvét!_“ – kiáltá és
orcája érccé változék. No hát! _Annak_ – ütött az órája!
Szenvedésem és részvétem – ki bánja? Avagy _boldogságra_ törekszem?
_Művemre_ törekszem!
Rajta! Az oroszlán eljöve, gyermekeim közel vannak. Zarathustra
megérett, imhol az órám: –
Ez az _én_ reggelem, az _én_ napom hasad: _fől hát, föl, te nagy Dél!_“
Im-ígyen szóla Zarathustra és odahagyá barlangját, izzó erőben, miként a
reggeli nap, amely sötét hegyekből tűnik elő.
– Vége. –
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: T. i.: a bolondok tornyába.]
[Footnote 2: Lelki = „geistlich“, „ecclesiasticus“ értelmében;
„elpaposodva“. L. _Nyelvtörténeti szótár_.]
[Footnote 3: Zenei jel a Zsoltárok Könyvében, valószinüleg a strófa
végét jelölte énekben, zenében.]
[Footnote 4: Az eredetiben szójáték a német ja-val („igen“) és a szamár
hangjával.]
[Footnote 5: A már emlitett „geistlich“ (ecclesiesticus) értelmében.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
14 |akar lenne |akar lenni
38 |álutaikait |álutaikat
58 |szükség |szükség“
58 |Gonoszág |Gonoszság
84 |kogy öklödnek |hogy öklödnek
109 |„Óh Zarathustra |„Óh Zarathustra“
110 |es eltorzíták |és eltorzíták
136 |páros vidalban |páros viadalban
178 |messsze |messze
183 |Minde föld |Minden föld
198 |ntolsó |utolsó
219 |mjndnyájatok |mindnyájatok
253 |megfontoltolhatja |megfontolhatja
255 |sulyos kerdést |sulyos kérdést
255 |édenkerjte |édenkertje
313 |szerettem valna |szerettem volna
389 |„ma? |„ma“?
411 |ez merés! |ez mesés!]