viselősek.
Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a _ti_ felebarátotok?
És ha felebarátotokért cselekedtek is – még sem érette teremtetek!
Tegyetek le már egyszer erről az „ért“-ről, ti teremtők: éppen erényetek
akarja, hogy ne tegyetek semmit, valami_ért_, valami _végett_, valami
_miatt_. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket.
Csak a kis emberek erénye „a felebarátért“, az ő mondásuk „ma nékem,
holnap néked“ és „egyik kéz mossa a másikat“: – se jussuk, se erejük a
_ti_ önzéstekre!
A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása
vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és
táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti
„felebarátotok“; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.
* * *
12.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig
szült, tisztátalan az.
Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom
kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket.
Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak
kellett lennetek!
Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jöve vele a világra! Vonuljatok
félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!
* * *
13.
Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kivánjatok magatoktól a
valószinűségen felűl!
Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen
akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is?
S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben
apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek
tartsanak!
Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a
kedvét: mi volna, ha az ilyen szűzességet kivánna?
Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két,
vagy három asszony férje.
És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: „a szentek útja“ –
mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság!
Önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem
hiszek neki.
A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat
is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság.
Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi?
_Körülöttük_ nemcsak az ördög garázdálkodott – hanem a disznó is.
* * *
14.
Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadúl, megszégyenűlten,
ügyetlenűl, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok
félre. Egy _dobástok_ nem sikerült.
De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a
hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy
játékasztalnál, a hol csufolózás is járja?
És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is?
És ha magatok célt vétettetek – célt vétett-e ezzel – az ember is? És ha
az ember célt vétett: ám legyen! rajta!
* * *
15.
Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti
fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan „nem sikerűltek“?
Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg
magatokon nevetni, a hogy nevetni kell!
S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti
félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek – az
ember _jövője?_
Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb
reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra
a fazékban?
Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni,
ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még!
És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes
dolgokban, jól sikerűlt dolgokban!
Vegyétek magatokat körűl jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek!
Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít
remélni.
* * *
16.
Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a
ki mondá: „Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!“
Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett;
még a gyermek is talál itt arra okot.
Ám ő – nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket,
nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak
csikorgatását igéré nékünk.
Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz
gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való
volt.
De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy
nem szeretik őt. A nagy szeretet _nem akar_ szeretet: – az többet akar.
Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az,
csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével _veri_ ezt a
földet.
Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: –
nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!
* * *
17.
Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a
hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, – minden jó
dolog nevet.
A lépés árulja el, vajjon valaki már a _maga_ utján lépked-e már,
lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol.
És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten,
némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást.
És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyü a lába,
az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen.
Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem!
Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha – fejetekre álltok!
* * *
18.
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém
fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem
találék erre elég erősnek.
Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a
röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a
boldogan könnyelmű:
Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen,
a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam
tevém föl fejemre ezt a koronát!“
* * *
19.
Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem!
Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha – fejetekre álltok!
Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú.
Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni
igyekszik.
De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a
boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok
hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van:
– a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát,
emberebb emberek, a jó lábra állást!
Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh,
mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a „ma“
a csőcseléké.
* * *
20.
Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga
fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei
nyomán.
Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ád,
nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden „má“-ra és minden csőcselékre
„viharos szélként jő“, – a mely ellensége a bogáncs- és bogaras
fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a
vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy
táncol, mintha rét volnának!
A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor
szerzetet: űdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó
vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!
Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy
táncolni, ahogy táncolni kell – _el_táncolni magatok fölött! Baj is az,
hogy nem sikerültetek!
Mennyi lehetséges még! _Tanuljatok_ hát magatok fölött eltáncolni! Föl a
szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű
nevetést sem!
A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem
ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb
emberek, _tanuljatok_ meg hát – nevetni!
* * *
A búskomorság dala.
1.
Mikoron Zarathustra ezeket mondá, a barlang bejáratánál állt, azonban
alig fejezé be szavait, máris elillant vendégei elől és kis időre a
szabadba futott.
„Óh tiszta illatok körülöttem – kiálta – „óh üdvözítő csönd körülöttem!
De hol vannak állataim! Jertek, sasom és kigyóm!
Mondjátok, állataim: vajjon ezek az emberebb emberek talán valamennyien
– nem jó _illatúak?_ Óh, tiszta állatok körűlöttem! Csak most tudom és
érzem, mennyire szeretlek titeket, állataim.“
– És Zarathustra még egyszer ismétlé: „szeretlek titeket, állataim!“ S a
sas és a kigyó hozzá simulának, midőn ezeket mondá és fölpillantának
reá. Ilyeténkép csöndesen valának hármasban és együtt szimatolák és
szürcsölék a jó levegőt. Mivelhogy a levegő ide künn jobb vala, mint a
fennsőbbrendü emberek közelében.
* * *
2.
Alig hagyta el azonban Zarathustra barlangját, fölkelt a vén bűbájos és
ravaszul körülnézvén így szóla:
„Kiment!
És fensőbbrendű emberek – hogy ezzel a dicsérő és hízelgő névvel
csiklandozzalak titeket, miképen ő – már is megszáll gonosz
szemfényvesztő és bűbájos szellemem, az én búskomor ördögöm,
– a ki Zarathustrának esküdt ellensége: bocsássátok meg néki! Ime
varázsolni _akar_ szemetek láttára, ép most van az _ő_ órája; hiába
harcolok ezzel a gonosz szellemmel.
De titeket mindnyájatokat, – bármily névvel tisztelitek meg magatokat,
akár „szabad szellemek“-nek, akár „igazak“-nak, akár a „szellem
vezeklőinek“, akár a „fölszabadultak“-nak, akár a „nagy vágyokozók“-nak
hívjátok is magatokat – titeket mind, a kik a _nagy utálatban_
szenvedtek, miképen én szenvedek, a kiknek régi istene meghalt és még
nem fekszik számotokra bölcsőben, pólyában új isten – titeket
mindnyájatokat kedvel az én gonosz szellemem és bűbájos manóm.
Ismerlek titeket, fensőbbrendü emberek s ismerem őt, akit akaratom
ellenére szeretek, ezt a Zarathustrát: őt sokszor hasonlatosnak látom
egy szép szent-álarchoz – hasonlatosnak egy uj, furcsa maskarához, a
melynek szinében gonosz szellemem, a búskomor ördög tetszeleg:
Zarathustrát, – úgy érzem gyakorta – gonosz szellemem kedvéért szeretem.
De már is megszáll engem _az_ és kényszerít a búskomorságnak ez a
szelleme, ez az esti szürkület ördöge: és, valóban, fennsőbb emberek –
kedve kerekedik
– nyissátok tágra szemeteket – kedve kerekedik, hogy _mez nélkül_
jőjjön. Hímként? nőstényként? még nem tudom: de jő, kényszerít, óh jaj!
figyeljetek!
A nap elhangzik, minden dologra rászáll az est, rászáll a legjobb
dolgokra is; halljátok, lássátok ím, fennsőbbrendű emberek, micsoda
ördög, hím-e? nőstény-e? az esti szürkűlet komorságának ez a szelleme!“
Im-ígyen szóla az öreg bűbájos, ravaszul körülnézett és azután
hárfájához nyúlt.
* * *
3.
Fénytelenedő ég alatt,
Hahogy a harmat vígasza
Hull már a földre,
Láttatlanúl – hallatlanúl –
Mert fínom
Czipellőt hord a harmat,
Mint a szelíd vigasztalók szokása –:
Gondolsz ilyenkor, hő kebel,
Gondolsz-e arra,
_Hogy_ szomjazál te egykor
Mennybéli könnyeket és harmat-
Csöppeket!
_Hogy_ szomjazál, elégve, elalélva,
Miközben a sötét
Fák lombján át,
Leáldozó nap-pillantások
Incselkedének véled sárga pázsiton
Körülötted kergetőzve,
Vakító izzó nap-tekintetek, a
Kárörvendők?
„Te lennél az _igazság_
Kérője? Ha! Igy kaczagának ők –
Nem! Nem! Csak költő!
Ravasz, sompolygó fenevad
Minek
Hazudni kell,
Tudván-akarván kell hazudni:
Zsákmány-sováran,
Iromba álczában.
Magának is álcza,
Magának is zsákmány –
_Ez_ lenne az igazság
Kérője. Nem!
Csupán bolond! Csak költő!
Csak tarkát fecsegő,
Bolond-álarcból tarkán bőgő,
Hazug szók hídjain csavargó,
Iromba szivárványhídon
Hamis menny és hamis föld
Között tekergve, ide- s tova lengve
Csupán bolond! Csak költő!
Mit? Ez igazság vőlegénye?
Ki nem nyugodt, sima, merev
Hideg szobor,
Istennek oszlopa,
Nem áll az isten háza előtt,
Istennek ajtónállója:
Nem! Ellensége ily igazság-oszlopoknak,
Ki otthonosb bármely vadonban,
Macskakölyök kedvével
Ugrik ki minden ablakon –
Huss! Minden véletlenben,
Ez őserdőkben szímatolva
Éh-vágygyal szímatolva,
Az őserdőkben
A pettyes ragadozók közt
Bűnösen épen, irombán szépen,
Futál a vágytól lelkendezve,
Boldog kaczajjal, boldog sátánként, boldog vérszomjjal
Rabolva, sompolyogva futkosál: –
Avagy valál hasonló
A sashoz, mely soká, soká
Kémli merev szemmel a
Mélységet, a _maga_ mélységét: – –
Óh mint tekerődznek
Imhol le, le, most be
Egyre csak mélyebb mélységekbe! –
Majd,
Nagy hirtelen, egyenesen,
Nyílként röpülve,
_Bárányra_ csapnak
Vad éhesen, bárányt éhezve,
Bárány-lelkek haragosai
Mord haragosai
Mindennek mi juh-fajta,
Bárányszemű, minek fodros
A gyapja, – a mi szürke, juh jó indulatú! –
Im-ígyen
Sasos, párduczos
A költő vágya
És a _te_ vágyad ezernyi álcza közt,
Te bolond, te költő!
Te ki az embert
Majd istennek tekintéd,
Majd juhnak: –
Az istent szélylyel tépni
Emberkebelben miként a juhot is
És tépve _kacagni_ –
_Ez, az_ a boldogságod!
Párduc, sas boldogsága!
Költő,-bolond-boldogság!“ – –
Fénytelenedő ég alatt
Ha már a hold sarlója
Irígyen-zölden sompolyog:
– a napnak ellensége, –
Minden léptével titkon
Szeldesve rózsák láncait,
Mignem lehullnak
Holt-halaványan lehullnak éj ölébe: –
Im-ígyen estem én is egykoron
Igazság-lázálmomból,
Nappali vágyaimból,
Naptól fáradtan, fénytől betegen
– estem le alkonyat felé,
est-árnyék irányában:
Egyetlen igazságtól
Elégve, szomjasan:
– emlékszel még, emlékszel hő kebel,
_Hogy_ szomjazál te akkoron? –
_Hogy minden igazságtól_
_Száműzve látom magamat,_
_Csupán bolond!_
_Csak költő!_
* * *
A tudományról.
Im-ígyen dalolt a varázsló; és valahányan együtt valának, madarak
módjára észrevétlenül ravasz és búskomor kéjének hálójába kerültek. Csak
a „lelkiismeretes szellemű“ nem fogódott be: röptében elkapta a varázsló
hárfáját és így kiáltott: „Levegőt! Ereszszetek be jó levegőt!
Ereszszétek be Zarathustrát. Fűlledté teszed, megmérgezed ezt a
barlangot, gonosz vén varázsló!
Te hamis, ravasz, ismeretlen vágyakra és vadságokra csábitasz. És jaj, a
magad-fajta _igazságról_ beszél és nagyképűsködik!
Jaj minden szabad szellemnek, aki nincs résen az _ilyen_ varázsló ellen!
Oda szabadságuknak: igéddel visszigézed őket a fogságba –
– te vén, buskomor ördög, panaszodból csalogató síp hangzik, olyan vagy,
mint a kik a szűzesség dicséretivel titkon kéjre hivogatnak!“
Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; a vén bűbájos pedig körülnézvén, élvezé
győzedelmét és ezért lenyelé a bosszúságot, amelyre a lelkiismeretes
gerjesztette. „Hallgass el!“ mondá szerényen, „jó dalnak jó visszhang
kell; jó dal után soká kell hallgatni.
Lásd, a fennsőbbrendű emberek mind ezt teszik:
De te – ugy-e – keveset értettél dalomból? Benned kevés bűbájos szellem
lakozik“.
„Te, dicsérsz“ – felelé a lelkiismeretes viszontag – „amidőn
elválasztasz magadtól. Ám jó! De, mit látok, ti többiek? Még valahányan
kéjsóvár szemekkel űltök itt:
Ti szabad lelkek, hová lőn szabadságtok? Majdnem azt hinném, azokhoz
vagytok hasonlatosak, akik soká nézének csintalan, táncoló, meztelen
leányokat: lelketek is táncol:
Bennetek, fennsőbbrendü emberek, kell, hogy több legyen abból, a mit a
varázsoló az ő gonosz, igéző szellemének neve:
– mi bizonyosan különbözünk egymástól.
És valóban, eleget beszélénk és gondolkozánk egymással, – mielőtt
Zarathustra hazatért barlangjába – hogy tudjam: mi _csakugyan_
különbözünk egymástól.
Ti is, én is mást és mást _keresünk_ itt fönn. Mert én több
_biztonságot_ keresek, ezért jövék Zarathustrához. Mert ő még a
legerősebb torony és akarat –
– ma, midőn minden inog, midőn minden föld reng. De ha a ti tekinteteket
nézem, majdnem azt hinném, hogy ti _több bizonytalanságot_ kerestek,
– több borzadást, több veszedelmet, több földrengést. Majdnem azt
hinném, – bocsássátok meg tévhitemet – fensőbbrendű emberek, hogy ti –
hogy ti a legrosszabb, legveszélyesebb életre vágytok, a mitől _én_ a
legjobban félek, a vadállatok életére, erdőkre, barlangokra, meredek
hegyekre és útvesztő szorosokra.
S nem azok a kalauzok tetszenek néktek legjobban, akik a veszélyből
_el-ki_vezetnek titeket, hanem azok, akik minden útról levezetnek, a
félrevezetők. Ámde, bárha _csakugyan vagyon_ ilyetén vágyakozás
bennetek, mégis _lehetetlennek_ állítom.
Mert félelem az ember eredendő és gyökeres érzelme; félelem a
magyarázatja mindennek: eredendő bűnnek és eredendő erénynek. A
félelemből nőtt ki az _én_ erényem is, minek neve: tudomány.
A vad állattól való félelmet tenyésztették legtovább az emberben,
beleértve azt az állatot is, mit a maga bensejében rejt és fél:
Zarathustra a „belső marhának“ hívja.
Az ilyen hosszas félelem, végre átfinomúlva, lelkivé[2], szellemivé
válva – ma, úgy vélem, _tudománynak_ hivatik“. –
Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; Zarathustra pedig, aki éppen visszatért
barlangjába és hallotta és eltalálta az utolsó beszédet, egy marék
rózsát vetett a lelkiismeretesnek és nevetett „igazságain“. „Hogyan!“ –
kiáltá – „mit hallék éppen? Valóban azt hiszem, bolond vagy, vagy pedig
én magam vagyok az: és „igazságod“-dal menten és röptiben tótágast
állatok.
Mert a _félelem_ – a mi kivételünk. Ellenben a bátorság és kaland és a
bizonytalan a még-meg-nem-merészelt gyönyöre, _bátorság_, ebből áll
szerintem az ember egész ősi története.
A legvadabb, legbátrabb állatoktól leste és rabolta el minden
virtusokat: csak ezzel lőn azután – ember.
_Ez_ a bátorság, végre átfinomúlva lelkivé, szellemivé válva, ez a
sasszárnyú, kigyó-bölcseségü emberi bátorság: úgy vélem _ennek_ a neve
_ma_ –
„_Zarathustra!_“ kiálták mindnyájan, a kik együtt ülének, szinte egy
szájból és nagy hahotával. De tőlük valami, nehéz felhőhöz hasonlatos
szálla föl. A bűbájos is kacagott és bölcsen mondá: „Nosza! Eltávozott
gonosz lelkem!
És nem intélek-e titeket magam is tőle, mondván, hogy csaló ő, hazug és
szemfényvesztő szellem?
Különösen, ha mez nélkül mutatkozik. De mit tehetek én az ő alattomos
cselekedeteiért! Avagy _én_ teremtettem-e őt és a világot?
Nosza! Béküljünk meg és vigadjunk megint! És bárha Zarathustrának horgas
a tekintete – nézzétek csak – haragszik reám –;
– mielőtt az éjszaka beköszöntene, megint megszeret és magasztal engem,
mert nem tud soká élni, anélkül, hogy ilyen botorságokat ne cselekednék.
Ő – szereti ellenségeit: ezt a művészetet ő érti legjobban mindazok
között, akiket valaha láttam. De bosszút vesz érette – barátaim!“
Im-ígyen szóla az öreg bűvös-bájos, és a fennsőbbrendü emberek helyeslék
beszédét: úgyhogy Zarathustra körüljárkálván, hamissággal és szeretettel
rázá meg barátai kezét, – valamiképen az, akinek mindenkinél vagyon
valami jóvátenni és kérlelni valója.
Midőn pedig eközben barlangja ajtajához ért, íme, megint megkivánta a jó
levegőt oda künn, vágyakozék állatai után – és kiakart osonni.
A sivatag leányainál.
1.
„Ne menj el!“ – mondá ekkor a vándor, a ki Zarathustra árnyékának hívá
magát, – „maradj nálunk – különben megint reánk jöhet a régi nyomasztó
szomorkodás.
Már az a vén bűbájos ugy is elénk tálalta legrosszabb étkét és íme, a
jó, jámbor pápa is könyezik és megint egészen a búskomorság tengerén
hajóz.
Igaz, hogy ezek a szemközt lévő királyok talán még jó arcot vágnak: _ők_
ezt legjobban értik mindnyájunk között! De ha nem volnának tanuik,
fogadom, ő náluk is ujra kezdődnék a gonosz játék –
– a vándorfelhők, a nyirkos búskomorság, a beborult egek, a lopott
napsugarak, a vonító őszi szelek gonosz játéka,
– vonításunk és vészkiáltásunk gonosz játéka: maradj nálunk Zarathustra!
Itt sok a rejtett nyomorúság, mi meg akar szólalni, sok az esti homály,
sok a felhő, sok a dohos levegő!
Erős férfi-koszttal és erősítő igékkel táplálsz minket! ne engedd, hogy
ebédvégi csemegéül ismét lágy, asszonyos szellemek vegyenek rajtunk
erőt!
Csak te tészed a levegőt körülötted erőssé, üdévé! Találtam-e valaha
olyan jó levegőt, mint nálad, barlangodban?
Sok fajta országot láték, sok fajta levegő illatát tanulám vizsgálni és
becsülni: ámde nálad találja szimatom legnagyobb gyönyörüségét!
– Ha csak nem – ha csak nem – bocsáss meg nékem egy régi emléket!
Bocsáss meg nékem egy régi ebédvégi éneket, mit egykor a sivatag leányai
között költék:
nálunk szintoly jó, derűs, napkeleti levegő vala; s ott legtávolabb
valék a felhős, nyirkos, búskomor öreg Európától!
Akkoron kedvelém az ilyen napkeleti leányokat és egyéb kék menyországot,
amely fölött nem boronganak felhők és gondolatok,
Nem is hiszitek, milyen kedvesen, ha nem táncolának, elmélyedve, de
gondolatok nélkül, mint apró titkok, mint szalaggal ékesített talányok,
mint csemegediók –
valóban tarkán és idegenül, de felhők nélkül: talányok, melyek engedik,
hogy kitalálják őket; az ilyen leányok kedvére gondolék ki akkor egy
ebédvégi – zsoltárt.“
Im-ígyen szóla a vándor és árnyék: és mielőtt még valaki felelt volna,
máris megragadta az öreg bűbájos hárfáját, keresztbe tevé lábát és
nyugodtan, bölcsen maga köré tekintett; – orrcimpáival pedig lassan és
kérdezve szívá be a levegőt, mint aki uj országokban uj, idegen levegőt
ízlel.
Azután ordításhoz hasonlatosan kezde énekelni:
* * *
_A puszta nő: jaj annak,_
_Ki pusztaságot rejteget!_
– Ha! Ünnepélyes!
Valóban ünnepélyes!
Kezdetnek méltó!
Afrikai módra ünnepélyes!
Méltó oroszlánokhoz
Avagy morális bőgő
Majmokhoz – óh de nem
Hozzátok gyöngyeim,
Akiknek apró lába mellett
Pálmák alatt ülhetni
Európa fiai közül
Először nékem van szerencsém.
Sela![3]
Valóban ez mesés!
Im-itt ülök,
A pusztaság határán és megint
Oly messzeségben tőle,
Miben sem elpusztulva még:
Mivelhogy elnyele
Ez a picinyke pirinyó oázis –:
– ásítva tárta ki éppen
Kedves kis száját,
Minél nincs illatosb’ száj:
És ím’ belé esém,
Le, rajta át – közétek
Kedves kis gyöngyeím!
Sela!
Üdv néked, üdv te cethal!
Ha ily jól tartád egykoron te is
Vendégedet! – hisz értitek
Mire célzok nagy tudósan! –
Üdv, üdv, gyomrának,
Ha ilyen kedves
Oáz-gyomor vala, miként
Ez itt, ámbátor
Tamás vagyok benne
– Im nem hiába jöttem én
Európából, a mi
Tamásabb minden
Vénecske feleségnél.
Fordítsa jobbra isten!
Amen.
Im itt ülök,
A legpirinyóbb oázis
Ölén, miként megbarnúlt
Cukros, dagadt, arany
Datolya, sóvárogván
Kerekded, lányajk bársonya
Vagy inkább még leányok
Fagyos, friss hófehér metsző
Fogát, mivelhogy ezután eped
Minden forró datolya-szív.
Sela!
Im itten fekszem
Hasonlón a fenttisztelt
Déli gyümölcshöz, túlontúl-hasonlón;
Körülszimatolnak
Keringve apró
Bogárkák és még
Apróbb bohóbb
Bűnös vágyak megöltetek, –
Körültem őrködtök ti
Sejtelmes néma macskaszemek:
Zulejka és Dudu –
– imitten fekszem
Körülsz_finkszelve_, – ho
_Egy_ szóba sok-sok érzést tömjek:
(Bocsássa isten
Nyelv-bűnömet!) –
Szürcsölve a legtisztább levegőt,
Valóban paradicsomit,
Arany-verőfény súgarast,
Nem hulla mennyből jobb soha –
Véletlen ez eset vagy inkább
Pajkosság, a miként
Öreg költők regélik.
De én kételkedő Tamás
Vagyok benne megint
– Hisz nem hiába jöttem
Európából, ami
Tamásabb minden
Vénecske feleségnél
Fordítsa jobbra isten!
Amen!