Ön megbocsátott nekem! Mily végtelenül jó Ön! S mily végtelenül bünös
vagyok én!
Azt kellene mondanom magamban, hogy Ön tökéletességben a Szent Szüzhöz
hasonlit, mert az Ön jósága nagyobb még a vétkestől való undorodásánál
is!
De nem tudom elüzni magamtól a gondolatot, hogy: hátha e bocsánat is
földi eredetü?! S Ön több jósággal viseltetik a bünbeesettel szemben,
mint amekkora vétkemtől való iszonyodása?! És igy Ön, legalább
elnézésével (vagy talán gondolatban nem csupán elnézésével) egy kissé
együtt vétkezik velem?!…
Ó szánjon meg! Mert ez büneim közül nem a legnagyobb!
A legnagyobb az, hogy a kisértés képeit nem tudom többé elválasztani
Öntől, Kedves Nővér! Ön és a bün képei egygyé válnak, összeforrnak
előttem! Mily rettenetes ez! Gyanitja, érti, ugy-e, hogy mily rettenetes
lehet ez nekem?
De minden Isten dicsőségére történik.
Isten kifogyhatatlan kegyelmessége megengedte nekem, hogy én, ki azelőtt
nélkülöztem a szenvedést (az igazak próbakövét) megérdemelt lelki
gyötrődésekkel sanyargathassam magam!
És igen, én örülök bünömnek, mert meghozta nekem a lelkifurdalás, a
szenvedés gyönyörét!
_Miserrimus_.