gondosan megtörülgetvén, nagy teketóriával kinyitá. – Hm, hm, mond
morogva – míg azok eljőnek, nézzünk itt egy kissé körül. – Ezzel
megnedvesítvén ujjait, forgatni kezdé a lapokat. – Tél, igen! tél. – No
mit mond erre? – Az komor és hideg tél – kezdé halkal olvasni – veszi
eredetét az napnak az éktelen vadakban való lépése által, mivel nekünk
legrövidebb napot okoz. – Most jő a java.
Noha tél unalmas,
Ködös hideg havas,
Elég haszna van neki:
A pór is kenyerét,
Nyári keresményét
Ekkor gunyhóba tölti.
Nem fél, boszú érje,
Balha szúnyog csípje,
Legyezőt félre teszi.[52]
– Hm! – mormoga magában – ez ám a vers! mintha a tésztametélővel
faragták volna. Teringettét! nem tudnék-e én ilyet penderíteni? például
az őszről. – A szakács gondolkozott; Kanász Mihály hegyezé füleit.
– Na, nem rossz! – mormogott foga közt – így – igen: vigyázz, hagymáz,
jól van! – he he!
Most magadra vigyázz,
Mert leüt a hagymáz,
Vagy pedig hideglelés.
Adj innom, takarj bé,
Hallasz minden felé;
Doctor dolga nem kevés.
– No még egyet! aztán jövő évre oda adom, hogy írják a könyvbe. – Őszre
gyümölcs terem – igen, ez is igen szép! hadd lássuk.
Almát körtét szilvát,
Módjával habzsold hát,
Egészséged ha kedves.[53]
– Hát ez a diákos miféle! – Aha! itt a jóslás jő. – De hol is maradnak
oly soká? – míg ezen elbaktatok, addig csak előtévednek. Tőke Mihály
folytatá olvasását:
«Az aspictusok ez esztendőben rosszul biztatnak bennünket a békességgel:
mert háborút jelentő aspictusok jőnek elő: kétség kivül, mivel az gonosz
emberek az Istennek ő ostori alatt meg nem hunyászkodnak, hanem csak
egyaránt az bűnben bugyborékolnak. Ugyan is martius közepén az: – – – mi
a tatár szarkalábak ezek? – _ _ _ összejőnek: – az melyekből az
astrologusok nem sok jót porgonosztálnak – furcsa szó! – lássuk tovább:
Aprilisben pedig – – –[54]
Miska az olvasás közben pislogó szemeivel nagy küzdésben volt a rajta
erőt venni készülő álommal: mert máskor már tizenegy felé eget földet
feledett s hatalmas horkolása a földet rengetteté, mely alatt aludt.
Végre csakugyan félig szunnyadva, félig ébren, csak káprázva tűntek fel
a tárgyak előtte, s ezt mély – de mivel itten, szokása ellen, nem
hanyatt, hanem csak oldalt lehete feküdni – horkolás nélküli álom
követte.
A szoba ajtaja megnyilt, s néhány cseléd, a mennyire hirtelen a
félhomályban meg lehete őket látni, tíz vagy több is, csendesen s
vigyázva belopódzott.
– Bezártátok-e az ajtót? – kérdé a szakács suttogva.
Egy a bejöttek közől igennel felelt.
– Van-e, ki Borcsát szóval tartsa? mert az ily pletykacselédtől
tartanunk kell.
– A vén Örzsit, a kulcsárnét küldöttem hozzá; – mond az előbb szóló,
közép idejű férfiú, kinek a mécsestől világított vonásai, alakja s az
egész tartása cselédi lényre gyaníttattak – igértem neki valamit. – No,
hiszem, ettől nem egy könnyen szabadul!
A bejöttek az asztal körül helyet foglaltak. A szakács legfelül ült,
leemelvén süvegét, arczán nevetséges méltóság s felelősséget negédlő
szellem mutatkozott.
– Halljátok mindnyájan! – így kezdé – mondjátok meg nekem, hívei
vagytok-e Szilágyi uramnak?
– Azok vagyunk! – felelték néhányan.
– Ugy bizony! – folytatá fél suttogó hangon, kissé kiesve szerepéből az
elnök – csendes-e künn minden?
– Minden csendes! – felel egyik a bejöttek közől – a szokott őrök a
falakon mászkálnak; s aztán tudja, szakács uram, hogy ebbe a kis hátulsó
udvarba az ördög se jő; itt nincs mit őrizzen, mert ide kívülről csak a
madár ha beszállhat.
– Jól van; – fejezé be Tőke – így tehát szólhatunk tovább. A várnagy
Budára ment a királyhoz; miért? nem tudom, az őrizet ötven emberből áll,
mi alig vagyunk tizenketten: erőszakról tehát itt szó sem lehet, hanem
ármánynyal kell élnünk, most erről tanácskozzunk. Beszéljenek ketek
rendre.
– Szakács uram! – mond az asztal végén ülő lovászalakú ember, majdnem
vigyorgó arczczal – tudnék én egyet, de ész kell hozzá.
– No csak ki vele, – szól egy hosszú, száraz ember, alkalmasint kocsis,
mint a mellette kigyódzó ostorból gyanítjuk. – Ha ész kell hozzá:
köböllel van szakács uramnak; teringettét! a turós haluskát a király se
főzné meg jobban.
– A dologra! – vág közbe Tőke, kit ezen szólás kissé kellemetlenül
rázott ki méltóságából.
– Én – mond folytatva a véleményadó – az őrizet étkébe bolondítót
kevernék: hadd mászszanak a falra, mint az ürge a pórázon; aztán majd
könnyen bánnánk a vén kapuőrrel, kibe az ördög bujt, mert szólani sem
lehet hozzá, úgy megugatja az embert.
– Hm, hm, hm! – dünnyögött elbámészkodva a tanács.
– S mit mondanak erre ketek! – jegyzé meg a szakács azon gúnynyal
vegyült kicsinylés nemével, mely észbeli fönségének öntudatából
megfejthető.
– Hm! a mint veszi az ember, – ha meggondolja – aztán megbolondul az
őrizet! – de minket is agyonüthetnek, – hátha észreveszik? – De ki
szerzi a bolondítót? – a gondolat nem rossz, stb. – Így adák a vélekedők
érzéseiket a szakácsnak tudtára, ki a suttogatásból zajjá változott
tanácskozást egy csapással az asztalra, szünteté meg.
– Bolond gondolat! – mond Tőke uram; a suttogó hangot igyekezvén újra a
tanácskozásba hozni.
– Bolond hát! – ismétlék a legtöbben.
– Főleg, – jegyzé meg a véleményadó – ha az őrizet megbolondul.
– Nem ér az semmit! – felelt a szakács – jobbat gondoltam én annál;
tudják ketek, hogy az őrizet emberei ki nem állhatják kulcsár uramat,
mert csak vasárnaponkint ad nekik egy-egy meszely bort, azt is a
lőréjéből. Na! mi igaz, igaz! – a bor rossz, s aztán az ily hadfiak a
táborban jó italhoz szoktak. A kulcsár a mi részünkön van, mert a nagy
jutalom rá is fér, miként ketekre. Én beszéltem vele, s ő két hordó bort
legjobbikából átad nékem! majd én egyenkint, mintha kulcsár uram tudta
nélkül történnék, leitatom az őrizetet.
– Én is épen ezt gondoltam, – mond az egyik a kupaktanácsból.
– Szakács uram! – jegyzé meg egy ifjú suhancz, ki még eddig semmit sem
szólott, s pikkelyes dolmányáról, pödrött bajuszáról s csinosabb
voltáról ítélve, Szilágyi Mihálynak inasa lehetett! – Jó lenne néhány
itczét ide hozni kóstolóra abból a borból, mert tartok tőle, hogy a
kulcsár majd a rosszából ad; hiszen úgy őrzi borát, mint sárkány a
kincset.
– Majd bizony! hogy felidd eszedet? – ihatsz akkor, ha elsül a dolog, –
jegyzé meg a szakács, míg mások az ifjoncz ötletén nevettek.
E pillanatban sajátságos recsegés hallatszott a tanácskodók feje fölött,
mindnyájan föltekintettek; de az asztalon pislogó mécses a felsőbb
részét a szobának még sötétebbé borította, mivel fénye kis kört
képezett.
Tábor Miska oly mélyen aludt, hogy az egész tanácskozásból egy kukkot
sem hallott, azonban a természet jogait követelé, az otthon mindig
hanyatt fekvő kanász itt is hanyatt fordult: ez okozá a recsegést,
melyet az együtt ülők meg nem tudtak fejteni; de készűltek a dolgot
közelebbről megvizsgálni, s néhányan föl is emelkedtek ülésükből. Miska
uramnál e közben a hanyatt fekvés szokott következése is jelentkezett, s
ő hallatlan kényelemmel oly hosszan nyujtott, s magasból alantra lejtő,
s néha viharként megdördülő horkoláshoz fogott, hogy mindnyájan azonnal
tudták, hányadán van a dolog, s az egész tanács egyszerre, s főleg az
elnök, szinte dühösen a Borcsa szűz nyoszolyájára veték szemeiket.
De az üres volt. Végre a szakács egy újabb recsegés következtében, kissé
feljebb tekintett; az első, a mit észre vett, a már rettegett
vágytársnak ivószarúja volt, mely csengetyűként lógott le a mennyezet
párkányáról.
– Csitt! – mond a szakács hirtelen – ez a gazember úgy alszik, mint a
gözű, – vagy tetteti magát. Mindegy! de megtanítom bujósdit játszani. A
sütőszobában egy szegen függ a ruhaszárító kötél, hozzátok be! Először a
lábára csavarítjuk; mert nem jó vele tréfálni! ismerem a ficzkót; majd
úgy huzzuk le ide közünkbe.
Míg ezek benn történtek, künn a falakon jártak az őrök fel s alá; a
kapuőr, meghitt biztos embere Lábatlan várnagynak, mély álomban
nyugodott, s az egész várban a föntebb leírt sötét szobát kivéve, néma
csend volt.
A nagyobbik udvar elég tágas négyszeget képezett, melynek oldalaiból az
épület zsindelylyel födött, s kerekre gyalult faoszlopoktól támogatott
folyosója rúgott ki. Közepén mély kút volt, s a hold egyik oldalát
világította, míg a másik sötét szürkületben borongott.
Az őrizet emberei, kiken az őrködés sora volt, a szokott éber órák közét
a kapu melletti őrszobában töltötték s mindnyájan aludtak, egy ifjú
bérlettet kivéve, ki nem régiben szegődött a várba, s a kemény lóczákon
való alvást még meg nem szokta. Többszöri hánykódás után végre fölkelt s
félálmosan kibotorkázott az őrszobából: összetört tagjait ásítva
nyújtóztatá ki s egy bámész tekintetet vetett a teli holdra, mintha a
reggelt óhajtaná, vagy a lócza nyomásai ellen keresne enyhet az októberi
lég hűvében.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a szomszéd kisebb udvarban neszt
hallana; azonnal tudnivágy inkább, mint ármány sejdítése ingeréből,
odalopódzott, s a mindig növekedő nesz után tartva, a sütőszoba
ablakánál megállapodott fülelve.
Benn a kötél már előhozatott, s a szakács, székre mászván, hurkot vetett
a kanász lábára, ki mondhatatlan kényelemmel folytatá hallatlan hatású
horkolását, mely fellegbe röpíté a sok évű port az ágy mennyezetének
korhadt deszkáiról.
Midőn Tőke a hurkot jól összeszorította, Miska megrántá lábát, s a
horkolás azonnal megszűnt.
– Kezembe vagy, akasztófa! – kiált a szakács – korbácsot ide! – –
jertek, segítsetek!
Miska hirtelen felriadt álmából! a szakács a kötelet átadta egy
közelállónak, s azon keresztényi jó szándéktól űzetve, hogy a leczuppanó
Miskának üstökét megragadhassa, a nyoszolya felé hajlott; e pillanatban
nagyot lökött a kanász testével, a korhadt deszkák engedtek, a szokatlan
teher alatt szerterepedvén iszonyú recsegéssel, Miska az ágyba zuhant;
de a szakácsra nézve, ki az esést kifelé várta, szint oly reménytelenül,
mint veszedelmesen: mert a leszakadó mennyezet, ékes terhével, épen a
szakács fejét, nyakát és vállait nyomta a dagadó vánkosok közé, a többi
vivók szerteszét ugorván, a lámpát feldöntötték, s a kapálódzó s nyögő
szakács helyett az ordító Miskát vonták kifelé az ágyból.
– Itt a török! – ordítá Miska, alkalmasint egy félbeszakadt álomnak
tündérképeit tovább fűzve – fel a falra! a várat vívják! – kiáltott,
mint a ki eszét vesztette.
A többiek, egymást taszigálva, s néha Miska helyett öklözve s rugdalva,
oly borzasztó lármát ütöttek, hogy a szoba ablakánál fülelő őrnek az
ijedtség szállt inaiba; hirtelen s félálmosan azt hitte, hogy az
ellenség rést törvén a vár alapjain keresztül, itt ütötte fel a
boltokat, s hogy a sütőszoba már tele van törökkel. Ezt meggondolni s
hanyatthomlok a szomszéd udvarba szaladni, pillanat műve volt.
– Az ellenség! a török a vár előtt van! – ordított.[55]
A zajra mint bódultak rohantak elő, páni rettegés foglalta el az
elméket, s egyik a másikat ijesztvén el, az egész őrsereg fegyverhez
kapott s az udvarra tódult. A csapat vezére maga is, első pillanatban a
dolgot valónak vélvén, a falakra szaladott, s ott semmit sem látván, azt
hitte, hogy az ellenség a tulsó oldalon lappang.
– Fel! – kiáltott – menjünk eleikbe, utánam! – A vár hidja leeresztetett
s az őrizet kirohant.
Azalatt Borcsa, ki a konyhában a kulcsárnéval együtt beszéd közben
elszenderült, az iszonyú zajra fölébredett, s a konyhából kisuhant. –
Szerencséjére még a mécses égett, s azt kezébe vevén, egyenesen a
sütőszobának tartott.
Már akkor a benlevők közől többen kiszaladtak az udvarra, s így Borcsa
bemehetett. A mécses meglepő jelenetet világított: egy csomó ember volt
ágyához tolulva; a szakács nagy bajjal bonyolította ki a deszkák s
vánkosok közől fejét, s a kanász az asztal alól, hová a zavarban
rejtezett, mint a vészben hánykodó hajós a világító-torony lobogványára,
pillantott a belépő Borcsára; azonban nem akarván elmulasztani az
alkalmat, négykézláb a Borcsa lábai alatt kisuhant, az inaira fűzött
kötelet, mint hosszú Ariadne fonalát vonszolván maga után az udvarra:
ott lefejtette azt, s egy zugolyba megvonult, a történendőket várva.
Végre a zaj csillapult, a szakács magához tért s halkal az egész
történet fejtekezett előtte. Egyszerre egy nagy gondolat szállta meg
agyát.
– Itt vagytok-e mindnyájan, pajtások? – kiáltott, kirohanva az udvarba –
az őrizet idehagyta a várat, azon néhány őr, ki a falakon mászkál,
ellenünk nem állhat: zárjuk be a kapukat, a vár a miénk!
Valóban a kupak-összeesküvés tagjai nagymesterök körül gyűltek
mindnyájan. A mit kezeik közé kaphattak, fegyverként ragadták fel; a
kanász is előkullogott zugolyából; botja híján, mely a szobában
maradott, egy közelálló vasvillát vett kezébe; Borcsa már, piszkafával
fölfegyverkezve, a többiek közt volt.
A kapu bezáratott. Néhány percz mulva az őrök nyakon kapattak, a kapuőr
pedig, gombolyagba kerítve, átkozódott az udvar hideg kövezetén.
Az öreg Szilágyit a zaj csak későn ébresztette föl, mert ő a legbensőbb
szobában aludt. Fedetlen ősz fővel, s fehér köpenyeggel, melyet vállára
kerített, sietett a tornáczra.
A szakács méltóságos léptekkel haladott a hágcsókon fel, süvegét
leemelte, s egy hosszú nyársat, melyet hirtelen felragadhata, lábaihoz
tevén urának, büszkén kiáltott fel: – Uram, szabad vagy! a vár a miénk!
JEGYZETEK.
A _kegyed_ szó nem új. – Atyáink azt, mint a kegyelmed röviditését
használták, s század előtt sem volt ismeretlen a kegyed, vagy kegyend;
gyermekkoromban, midőn még a kegyed szó Döbrentei Gábortól nem volt
megpendítve, számtalanszor hallottam igen öreg uraktól tiszttartóikat
így szólítani, s ez legalább Erdélyben most sem ujság, s olyan öreg
uraktól hallhatni, kik nagyon bámulnának, ha a kegyed szóban valaki őket
a neologismus borzasztó bűnében tetten érteknek állítaná. Ezekből
kiindulva, a fensőbb körökben használhatóbbnak vélem a ked- és
kegyelmednél.
1: Midőn a Rákos mezején Pest körül szokás szerint
országgyűlése tartatnék: _Bonfinii_, Rer. Ungar. Decadis III. Lib. IX,
506. l.
2: Az elsők egyike Mihály (Szilágyi) nagy sereggel, s számos
ország nagyjaival s nemesekkel jelent meg a gyűlésen. – _Bonfin_. Rer.
Ung. Dec. III. L. IX. 566. l.
3: Hova, midőn Podjebrádtól is segítség érkezett: 40,000 ember
állott fegyverben a Mátyás részére. Hist. Hung. e prop. scrib. synopt.
ded. Poson. 1804. 876. l.
4: Harminczezer cseh bérlett. _Fessler_, Geschichte der Ungarn
5. rész 6. l.
5: Szilágyi előre, hogy az erőszaknak még csak színe, árnyéka
se lehessen, kiparancsolá seregeit – – – – s a Duna jegén, a két város
közt, állítja fel a csatarendben. A magyarok története. 29. fejezet.
280. l. _Péczely József_.
6: Szilágyi, a felett, hogy seregei számával az ellenpártot
meghaladta: a Duna szélén karókat s kínzó padokat állíttatott fel. Hist.
Rer. Ungar. Posonii 1804. 376. l.
7: Midőn az ország nagyjai véleményök kijelentésére a mezőn
felszólíttattak: Mihály (Szilágyi), ki az egész gyűlést hadaival
körülvétette, kilépett a középbe s így szólott. _Bonfin_. Dec. III. 506.
l.
8: Már a Pest és Buda utczáin éjjel-nappal tolongó sokaság nem
hangoztat egyebet, mint éljen Mátyás. A magyar történ. 29. fejez. 280.
l. _Péczely J_.
9: Dulki (böhmische Dalfen) cseh tésztanemű.
10: Kinn a seregek elunják a nagy hidegben a jégen a
várakozást. Magyarok tört. 29. fejez. 280. l. _Péczely József_.
11: Egyszerre 40,000 ember harsogtatja: Éljen Mátyás! A
magyarok tört. 29. fejez. 280–281. lap. _Péczely József_. – Hasonlítsd
össze _Fessler_, Geschichte der Ung. 5. rész. 16. l. _Bonfinii_, Rer.
Ung. Dec. III. Lib. IX. 506. lap.
12: Néhány órával László halála után Mátyás kemény őrizet
kiséretében a prágai várba érkezett. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész
6. l.
13: Lásd a Mátyás külsejének leírását. _Galeotti Mart._ de
dictis et factis Mathiae. 23. fejezet. 378. l.
14: Mátyás ekkor legfeljebb Aeneas Sylvius szerint 18…
esztendős levén. _Péczely_.
15: Podjebrád a legnemesb nevelésű ifjúban ráismert a Hunyadi
János fiára s lélekörökösére. _Fessler_, Gesch. der Ung. 4. rész 6. l.
16: Lásd _Bonfinii_, Rer. Ungariæ Decad. III. Lib. IX. 510. l.
17: A fogolylyal atyailag bánt s kiváltásaig, melynek hasznait
gondosan kiszámítá, őt háza s családja szabad s nagyon tisztelt tagjának
nyilatkoztatá. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész 6. l.
18: Lelkületének ereje stb. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5.
rész. 6. l. Hasonlítsd minden korabeli írókkal.
19: A nagyváradi püspök (Vitéz János) Prágába ment, hogy derék
neveltjének a trónrai meghívását tudtára adja. _Fessler_, Gesch. der
Ung. 5. rész 6. l.
20: Lásd ezen szokásról: _Galeotti Mart._ de dictis et factis
Mathiae. 14. fej. 374. l.
21: Zokoli Mihály, Péternek öcscse. _Fessler_, Gesch. der Ung.
5. 93. l. – Kis-várdai Zokoli etc. _Szirmay Antal:_ Szathmár-vár- megye
19. lap. Hasonlítsd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. L. X.
22: Épen jókor terem ott Zokoli Mihály – – – a királyi
lovasságnál, feltartóztatja a szaladókat s az elhatározó diadalra vezeti
őket. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész. 93. l.
23: Ez szabadít meg bennünket a csehek rablásaitól és
zsákmánylásaitól. _Bonfin_. Rer. Ung. Dec. III. 500. l.
24: Várfenék = Burgverlies.
25: Lásd Dictionnaire infernal par Collin de Plancy Astrologie
264–265. l.
26: Lásd Dict. infer. par. Collin de Plancy Astr. 2. kép.
27: Lásd ezekről s a következőkről. Dict. inf. p. m. Collin
Plancy és Dict. inf. Astr.
28: Praha cseh neve Prágának.
29: Lásd _Musaeus_ Dolfsmärchen: Libussa.
30: Lásd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. Lib. IX. 510. l.
31: Ezen állítás _Bonfin_-ból, _Galeotti_-ból, s az ekkori
képekből kétségtelen.
32: Lásd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. Lib. IX. 5. 24. 525.
l. _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész 30. l.
33: Nabuchodonozor Nankelreuther. Éleskőnek (Scharfenstein)
ura, _Fessler_, Gesch, der Ung. 5. rész 63. l.
34: Az e czikkelyben említett rablók nevei történetiek. Lásd
_Fessler, Bonfin, Péczely_ s másokat.
35 36 37 38 39: Lásd _Bonfin_. Rer. Ungar. Des. III. Lib. IX. 510–511.
lap, _Fessler_, Gesch. der Ung. 5. rész 19–20. l.
40: Leírhatlan pompa közt beért Budára. Magyarok története,
_Péczely József_, 283. lap.
41: Minden városból és falvakból összesereglett az örömet
riadó nép, hogy a hős fiát felmagasztaltatásában láthassa. _Fessler_,
Geschichte der Ungarn. V. rész 22. lap. – A merre csak mentek, a
falukból, városokból a szerencse-kivánó, minden korú sokaság kiözönlik,
mindenütt hallatlan vigasság terjed. _Bonfinii_ Rerum Ungaricar. Decad,
III. Libr. 9. 512. lap.
42: Lásd _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. lib. 10. _Fessler_,
Gesch. der Ung. V. rész. 24–25–26. és a következő lapokon. _Péczely
József_, Magy. tört. 284–285. s a köv. lap.
43: Mátyásnak el kellete veszni, ha nekie nem sikerül a kemény
csatát ennyi ellenekkel kivívni, mélyenható éles elmével ellenségeit
fölülmulni, s ha (végre) nem bír annyi – – – léleknagysággal: külső
tekintetének súlyt, parancsainak engedelmességet stb. szerezni.
_Fessler_, Gesch. der Ung. V. rész 24–26. lap.
44 45: A király lelkületének e történeti valóságát majdnem minden
korabeli írók bizonyítják, _Bonfinii_ R. Ung. Dec. III. L. 9.
507–508–512. s több helyeken. _Fessler_, Gesch. der. Ung. V. rész
23–24–25. lap s több helyeken.
46: A Szilágyi lelkületét bővebben olvashatni történeti
meztelenségében: _Fessler_, Gesch. der Ung. V. rész 35. lap s t. h.
_Bonfinii_ Rer. Ung. D. III. 1. 9. 505. lap s t. h.
47: Harmadik (háború) a csehekkel, kik egymás közt szővetséget
alapítván, melyeket testvérségeknek (fratraria) neveztek. – – – Egész
Magyarországot – – – rablásokkal – – – látták stb. _Bonfinii_, R. Ung.
Dec. III. L. 10. 519–520. lap. Has. _Fessler_, Gesch. d. Ung. V. rész.
30. lap. _Péczely József_. M. t. II. D. 286. lap s mások.
48: Wasku = Venczel (csehül).
49: Hondzsa = János (csehül).
50: Franta = Ferencz (csehül).
51: _Bonfinii_, R. U. D. III. L. 10; 526. lap. – _Fessler_, G.
d. U. V. rész. 56–57. lap. – _Péczely József_. M. t. 287. lap, s több
más honi s külföldi írók.
52 53 54: Egy igen régi kalendáriumból.
55: _Bonfinii_ Rer. Ung. Dec. III. L. 10; 517. – _Fessler_, G.
d. U. V. rész, 57. lap. – _Péczely_ M. t. 187. l.
TARTALOM.
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS. Irta Mikszáth Kálmán V
A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN. ELSŐ RÉSZ.
Rákos 5
Az apród 25
Kaland 42
A rom titkai 55
Az estebéd 79
Vadna 87
Nankelreuther Nabuchodonozorné 106
Rabparancsnok 121
Az ifjú király 139
Straznicz 150
Király és öcs 164
A szabadító 180
Józua 199
A fehér holló 211
Ostrom 228
Világos 245
Jegyzetek 265
KÉPJEGYZÉK.
1. Báró Jósika Miklós arczképe II
2. Két öreg haladott csendesen Buda felé 5
3. Az öregebb a szolga vállára támaszkodott 6
4. Az ifjú karcsú, barna paripán ült 11
5. – A Dunába vele! 17
6. – Éljen Mátyás király 23
7. Ülj ide mellém, – mond Podjebrád 28
8. A kis Izabella veres pamutot font 34
9. – Vitéz! – mond Bolezláw, – a csatának vége! 69
10. – Eltaláltam ugy-e? anyám jő? 85
11. Vadna vára 90
12. Az agg izraelita, mint nyárlevél reszketett 103
13. – Szerettetni? – kérdé Ilka keserűen nevetve 126
14. Az asztalok megrakva mindennel 136
15. Az ifjú nem soká törte fejét 149
16. Az ifjú király érkezett 151
17. – anyjáé! ki szólni nem tudott 158
18. Szemei a hintóra voltak szegezve 159
19. – A törökre, vén oroszlán! 178
20. – Fel a hágcsókra! 204
21. – Lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok 207
22. – Jer, próbáljuk meg! 227
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
VIII |megállhatot- volna |megállhatott volna
12 |barna aérfiú |barna férfiú
80 |taborába |táborába
158 |kedvesebbb |kedvesebb
161 |üvözölhetjük |üdvözölhetjük
191 |Nankelreuhterné |Nankelreutherné
209 |hall engemet |hallj engemet
229 |Úgy… jegyzé |– Úgy… – jegyzé
237 |cselt sikerült |csel sikerült
258 |utalom |jutalom]