Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.
– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.
S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.
– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.
Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.
– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt
a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?
– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a
történetét. Ha nem untatnám vele.
– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.
– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett
hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.
– Az ám.
De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések
és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott
századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a
hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az
összes áruczikkeiben trikók vannak.
Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.
– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.
– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok
viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban
élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal
vész el tőlük.
Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.
– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.
– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a
Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek
constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell
hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is
hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó
barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit
vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem
vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor
bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem
trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs
mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai
halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt.
A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem
kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?
– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen
mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen.
A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával
a konyhaszekrényhez.
– Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.
– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad
a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de
csunya nem akarok lenni.
– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép!
Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem.
Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.
– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának
elhinni?
– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a
mit lassan mondok.
– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni.
A ki férfi, legyen mindenkor igaz.
– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?
– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.
– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság
szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának.
Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne
mondják, mert akkor baj lesz.
– Hallgatni fogjuk.
– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket untatni is
fogja.
– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.
– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se
vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék
hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka
Wratislaw.
– Egészségére kivánom.
– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka
Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el
nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse.
Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen
huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.
Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a
hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.
A fiu kér húsz krajczárért parizert.
A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért
nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány
vagy?»
Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az
országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet.
A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is
kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van
tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a
hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban
nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a
tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is
kapellmeiszternek nézed a holdban!»
Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert
hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól
ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig
pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.
A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két
hatost.
A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s
megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem
könnyebb, mint a hegedűn játszani.
Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle egy
anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy
anglus.
– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?
– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?
– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára
szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.
A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy
adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.
Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s
leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel
hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.
A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor
is, ha ezen jár.
Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi:
megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a
zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája.
Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a
hegedű?»
– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy
szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.
– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.
– Miattam az lehet.
Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe
mélyesztve. «God bye».
Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr
annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy
én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni.
Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a
conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27
alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten
maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva
lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A
titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».
A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két
nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom
bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár
nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz»,
odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.
Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint
egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová
lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta
örömében.
Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta
a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.
– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem
azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.
– Az én hegedűm nem eladó.
– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.
A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a
dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az
apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg
Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»
– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak
akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza,
hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.
– Jól van, hazafutok, megkérdezem.
– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.
A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta,
hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az
apja.
Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta,
hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz
forintért.
– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis.
Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem!
Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze!
Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.
Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke:
fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az
arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg,
a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist,
beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba.
Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.
– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter
Flibbertiggibet?
A portás nagyon csóválta a fejét.
– Hát nem ismeri őket?
– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva
soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt,
de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de
nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.
Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A
lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj
volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot
azzal az öt forintos gyékénykákóval.
Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a
csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a
dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is
adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.
– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.
– Mindennap történik minálunk ilyen.
– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi kisasszony.
– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a
rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről
senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi
szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne
historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne
feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres
bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle.
– Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi
kisasszony.
– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni.
Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az
embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.
– No hát már most igazán jójszakát kivánok.
A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.
XIII. FEJEZET. A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY
SZEGÉNY.
Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.
– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni!
Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki
venni!
Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló
kényszereszközt.
A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.
Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk!
Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt
te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?
De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges
köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra
használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát
az uraságnál: «Khm khm!»
– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán
mégis hazakerült már.
Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az
ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.
– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.
– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha
lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.
– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent okosan?
– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt
mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.» A mit
én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a
nagy vasúti katasztrofok miatt.
– Nem katastrofok, hanem katarakták! Igazítá helyre Zsuzsa asszony.
– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket
mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül
maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében,
keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk, ha felvennének bennünket a
városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos
úr, hogy miféle igényeim vannak ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?»
Soha sem hallottam én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi
a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten.
Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények
vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy
szegény?» – Uram s én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény
vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam
még. A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit
kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr
megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!
(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy megkegyelmeznek.)
– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi
bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi
előljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá
bélyeg. Mehett!
Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam a
kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba
szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.
Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! A ki csak
oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte
szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a zegernye
időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált
belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt
másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából kilátszott az éhhalál. Aztán
az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy
locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt közöttük, azt ott érte utól a
nehézség. Az valami rettenetes volt, a mint a fejével verte a falat. Én
segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy
selyemruhás dáma is czifra kalappal, az lehetett a legszegényebb.
Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró úrhoz.
– Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de
hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott
kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki ijedtemben. Az
urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem
fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a
drabant kihúzta a farkánál fogva.
Az előljáró úr nagyon kurta proczessust csinált velem.
– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy
elébb tapogassák!
Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták
voltak.
– Katasztrófák! kiáltott rám.
Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót:
«Satrakofák».
– Mondja kend magyarul!
– Hát, mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra mentek!
– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki
frissen, hogy mit akar?
– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok.
– Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!
– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.
– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész genealogiáját?
Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, a
melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd
az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét tartani, magával viszi a
blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár
érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!
Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én feldiktáltam a
nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s örömemben rá se találtam
arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a helyett egy nagy fali szekrénybe
nyitottam be, a mi teli volt petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a
jószivű tekintetes úr megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az
ajtón, hogy a mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a
markomba.
(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)
– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a sárga rigó?
– Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart bejönni.
Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer?
– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát
csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön bennünket
megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.
– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal
rászavaznék.
Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba
helyezve, a többször tisztelt sonkát.
Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután összehúzódtak a
szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb
gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni
fogja magát.
– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható,
valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.
– Hát hogyan no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.
– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna. A
kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából való.
Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!
– Ejh no! szólt Zsuzsa asszony. Hisz a János hozta.
– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű
ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy
konstábler egész sonkát?
– Sohse firtassuk azt édes öregem.
– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós sonka,
akkor abból az én számon egy falat be nem megy.
Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.
– No az bizony nem korrupcziós sonka.
– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a hollója
adta Jánosnak, hogy hozza ide?
– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog, hogy a doktor
urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, a mit a
Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a
kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett volna.
– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás
szörnyetegek.
– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is
trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.
– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy a
ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is jóllakom belőle.
Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve
felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd
le érettem a halál angyalát, s ime meghallgattál. Előttem áll ő. Soha
sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál
angyala. Egy sonka képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz!
– A tied vagyok. – Vihetsz magaddal.
Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a bicsakot,
s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kinálta vele.
Hanem a kutyájának adogatott belőle.
– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere
oda is velem.
A szarkát ellenben elhessegtette magától.
– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem
kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!
Az öreg olyan hatalmasan hozzá látott, hogy a Zsuzsa asszony
megsokallta.
– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani.
– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bár
csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés,
hogy ráduplázhatnék a méregre.
S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az
embernek, tüstént ott termett.
Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a kezébe
adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa
asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se
«juj»-ig töltötte.
Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a
maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy
túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de ha a felesége
poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony, hogy
«töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».
Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt megitta.
Pogány bor volt! Kereszteletlen.
– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket meg
kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy utaznak azok a
gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a bummelczugon jár, ötven
percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj de
sovány egy uraság! – Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint
Frájgewicht. Az ember nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól
fél, hogy be találja kapni.