A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A
Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített
ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a
legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt
átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.
A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a
menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a
miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös
hátára.
– Aarmaany adta buta tót Franyója!
– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította
meg nekem.
A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy
állított be a Kaporné konyhájába.
– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide
lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele
visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.
– Hát talán már vége van a hagyma szezonnak?
– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind
spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy
spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon.
Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki
mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az
orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas.
Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott
nipet fognyi.
(Valószinüleg választási előintézkedést értett alatta.)
– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.
– De aztaan meg ne egyeek a czigaanyok, mert szerbiai hagyma.
– Hisz akkor meg épen nem is tudnának vele beszélni a czigányok.
– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.
– Bizony van okom rá.
– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?
– Épen abban jár most az öregem.
– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek
kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.
Ez is elment.
Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került
elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután
bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»
Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul.
Azután pedig magyarul.
– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.
Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes
pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített
lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.
– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt
ruhámat.
Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes
szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is
mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd
elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott
ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt
gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem
nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk
köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.
Nagy fekete szeme volt mind a kettőnek.
– No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni?
(A czigányt minden ember «te»-nek szólítja).
– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis
pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A
bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint
névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné
fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.
– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.
– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a
háziurak pátronusa; de nem a lakóké.
– Hát össze muzsikáltátok-e a farsangon a házbért?
– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent
elrontott a zikczene-zakczene nóta.
– Hogyan rontotta el?
– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene
nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk
elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy
hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki
a házbért.
– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a
pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon
szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.
– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs
pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is,
is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához.
A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis
gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép
gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy
tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon
nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.
– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?
– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz
szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz.
Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik,
vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.
S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.
– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a
nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!
Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s
a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.
– A nagyságos asszonyt is!
– A nagyságos kisasszonyt is. Sivított a két gyerek.
Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két
reményteljes magzatot.
Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn
bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő
maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)
Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal.
Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két
hölgynek.
– No hát ilyen későn kellett fölébredned? zsémbelt rá Zsuzsa asszony.
– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert
nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.
– Hát nem tudsz befűteni?
– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az
ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget
kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a
váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a
kávét a nagyanyámnak.
– Hát mit csinál az öreg?
– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát
megczibálja a czoflimat.
– Hát hogy tud megkapni?
– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba;
olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle.
– Bizonyosan rászolgálsz a verésre.
– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy
nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem
vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket?
Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.
Erre a Lidi kisasszony is közbe szólt.
– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a
hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.
– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni,
mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot
árulni, a hogy a nagymama biztat.
A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az
értelmét annak, a mit beszél.
Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy
mérgesen.
– No hát miért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?
– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én
odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a
kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval:
különben megfüllednek a virágaim.
– Jól van. Meglesz.
– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jáczintokat.
– Parancsolatodra. Van-e még valami kivánság?
– Csókolom a kezét néni.
– Nincs kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.
A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána
csinálta a bókocskát.
– Ezt megtanultad. Pukedlizni!
S még mikor a kis leány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.
– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a
chinaiak még okosabban cselekesznek, a mikor a fölösleges számu leány
gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.