Tizenkét lovas vitéz üget felfelé a zsidóvárosi úton Buda várába.
Nyomukban egy hosszú sor társzekér.
A lovasoknak a fegyverzetéről fel lehet ismerni, hogy Corvin János
herczegnek a katonái. Medvebőr süvegük van, sastollal, vitézkötéssel,
vállukon farkasbőr kaczagány, balfelől görbe kard, jobbfelől háromélű
pánczéltörő az oldalukon, hátul az övük mellé dugva egy kurta nyelű
fokos, s még a kengyelvashoz szorítva egy hosszú kopja, zászlóval a
végén, a zászlók czímere három koronázott fej. Ezek ilyen készülettel
mennek az ellenségre. Ha azt mind kipróbálják rajta? Egy káplár a
vezetőjük, fiatal, alig bajuszos suhancz, ez nem visel kopját, de a
kivont görbe kardot tartja a kezében; egy másik kard pedig keresztbe van
fektetve a nyergébe elől.
Az utánuk felvonuló társzekereket jármos ökrök vontatják, a béres a két
kézre való nagy ostorral az ökrök mellett gyalogol, nagyokat kongatva, a
kocsisülésben pedig két-két muskétás ül, karra vetett puskával. A
zsidók, a kik az ablakból nézik, számlálgatják, hány szekér jön? Nagy
kincs lehet rajta, mert ugyan őrzik! A szekerek azonban bivalybőrrel
vannak letakarva, a miket ólompecséttel lezárt szíjak csatolnak a szekér
oldalához.
A mint a várkapu elé ér a csapat, ott meg kell állni. A kapubolt egy
bástyatoronyba mélyed be, s kettős kapuval van ellátva. A külső kapu
nehéz tölgyfa-alkotmány, ki van tárva, hanem belül van egy vasrács, mely
le szokott eresztve lenni. E belső kapuboltozatra vannak felfüggesztve a
csodahős Toldi Miklós emlékei, a vasgolyók, mikkel áthajította a Dunát,
az ekevas, melyet kelevézével átlikasztott, aztán meg egy özönvízelőtti
óriásnak a lábszárcsontja. Egy mellékajtó nyitva van a gyalogosok
járáskelésére; de a ki szekérrel, vagy lóháton akar bejutni a várba,
annak elébb igazolni kell a vártán álló hadnagy előtt, hogy mi járatban
van. A rácson belül strázsál a silbak. Annak a kiáltására: «Ki vagy?
Megállj!» megfelel a káplár: «Corvin János herczeg katonái vagyunk!»
Erre előjön az őrmester s kéri az igazságot. A káplár előkeresi a
tarsolyából az iratokat, ráismer a pecsétről, hogy melyiket adja itt át,
azt az őrmester beviszi a hadnagyhoz.
Az alatt a hadfiak körülnéznek.
A várkapu előtt, a bástyafalba építve látszik egy nagy síremlék, veres
márványkőből két angyal, meg egy bibornoki kalapot viselő alak
domborművével. Alatta lapidár irás. Azt jó volna elolvasni, ha tudna
hozzá valaki.
– No Lója! Te tudsz a betükhöz! olvasd el, ki fekszik itt? mondá a
káplár.
A megszólított leszáll a lóról, odamegy az emlékhez s nagyot ráz a
fején.
– Bolond ákombákom ez! soha sem láttam én ilyet! A vitéz csak a szláv
betüket ismerte, azokból is csak a glagol jegyeket, a miket a bogumilok
használtak.
Ez alatt az őrmester visszajött a kapuhoz. A vasrács nagy csörömpöléssel
kezdett felhúzódni.
– Bátya! Micsoda czifra koloncz ez itt az útfélen? Kérdezé a lovasok
káplárja az őrmestertől.
– Hát nem tanultál olvasni, öcsécském? oda van ám írva a neve: «Márton,
esztergomi érsek, bibornok 1383».
– Ejnye bátya! Hát aztán hogy felejtették azt az érseket ide ki a kapu
mellé, mikor templom is van a várban?
Nevetett ezen az őrmester.
– Hát öcsém, majd megtudod, ha egyszer te is bibornok fogsz lenni, meg
érsek, aztán agyonütnek.
Ezen aztán mind a ketten nevettek.
– Mi a neved, öcsécském? Hadd rovom be.
– Martinuzzi Utyessenovics György.
– Hüh de czifra! Nem irnád fel magad ide a táblára?
– De bohó kend bátya! Hiszen ha olvasni nem tudok, irni hogy tudnék?
– No hát ballagj tovább!
A lovas csapat átvonult a kaputornyon, s ott egyszerre megnyilt előttük
az a fölséges látvány. Fényes Budavára! Egy hosszú utcza pompás
palotasorokból, Zsigmond király korabeli építmények, velenczei stylben.
Az utcza elején roppant keményfa tőkéken fekszik, öblével felfelé, két
óriási rézmozsár, a gyűrüs holló czímerével.
– Ezek lettek volna jók Nikápoly ostrománál! kiált vissza vitézeinek a
káplár.
Aztán jön egy nagy tér, háttérben pompás templommal, közepén a
sárkányölő szent György, márványból faragva. Azontúl csupa úri paloták,
miknek kapualját banderiális katonák őrzik. Az utczák mind nagy lapos
kövekkel kirakva, a piaczok négyszögű márványnyal. A gyalogjárókon úri
nép jár-kel, minden úrnak ott van a kiséretében a czifra hajduja, a
hölgyeknek a kisérő fraj, a főpapokat zsöllyeszékben viszik s az ország
zászlós urainak hintaja előtt kengyelfutó szalad, útat nyitva számukra a
sokaság között. Sok czifra katonai egyenruhát látni mindenfelé.
Szegénynek, koldusnak nem szabad az utczán szégyenkedni, azok ha
instantiával jönnek, a földalatti folyosón bocsáttatnak fel a várba.
A lovas csapat trombitaszó mellett haladt előre. A fiatal káplár
mutogatta a kardja hegyével a nyomába tóduló vitézeknek, hogy melyik ház
melyik uraságé. Ő már jártas volt Budavárában. Még mint gyermek,
hazulról szökött egyszer ide, s sorba zörgetett valamennyi ajtón,
szolgálatot keresve. Koplalt is Budavárában eleget.
Elérkeztek a királyi palota elé.
A szép, nagy tér nem volt kikövezve; hanem finom, fehér dunai kavicscsal
beterítve. Ez volt a nemesi banderiumok felállításának helye.
Itt a káplár a hármas üdvriadót elfuvatva, sorba állíttatá az ökrös
szekereket; a csapatját pedig elhelyezte a szökőkút elé.
Az is királyi emlék, Corvin Mátyás alkotása, fehér márványtalapzaton
rózsaszín márványmedencze, kagyló mintára kifaragva. A kagylónak annyi
gerezdje volt, a hány megyéje az országnak, s minden gerezdbe egy
megyeczímer domborműben vésve. A közepén pedig állt egy bronzból öntött
pogányisten, a ki korsójából önté a kristályvízsugárt, melyet
ólomcsövekkel vezettek ide a budai hegyekből.
Itt leszállítá a lóról a vitézeket a káplár s kiadta nekik a rendeletet.
– Ide, a kut medenczéje körül tüzzétek le a kopjákat egy lépésnyi
távolban egymástól.
Azzal maga is leszállt a nyeregből s elindult a királyi vár felé, a
nyeregbe tett kardot is magával vive.
Egy fekete kamukába öltözött hiuzprémes úri embert szemelt ki magának a
sokaság közül, a kit megszólítson.
– Én, János herczeg küldötte, a királyi várnagyot keresem, nemzetes
Szentelaki Szente Mihály uramat.
– No vitéz fiam, akkor csallóközi szerencséd van. Én vagyok a királyi
várnagy. Hát téged kinek hívnak?
– Az én nevem Martinuzzi Utyessenovics György.
– Ah! Tán csak épen a gróf Utyessenovics Gergelynek a fia?
– Azt mondja az anyám.
– Jól ismertem az apádat. Derék úr volt. Sokszor ültem az asztalánál.
– Akkor jobban ismerte kegyelmed, mint én; mert én sohasem ültem az
asztalánál.
– De hát a Martinuzzit hol kaptad?
– Azt meg a keresztapámtól, a scardonai püspöktől, a ki az anyám bátyja.
– Azt is ismerem. Annak a rezidentiájában is voltam egynehányszor; de az
sohasem ültetett le az asztalához.
– No azt hát egyformán ismerjük mind a ketten.
A várnagynak megtetszettek a fiatal vitéz kapóra jött mondásai. Vállára
ütött.
– Ember vagy a talpodon, fiam, hát honnan cseppentél ide?
– Egyenesen Törökországból jövök, Nikápoly alól. Odáig paskoltuk a
hitetlen pogányt, de ott bevette magát a borzlyukába s nem tudtuk belőle
kifüstölni, mert nem volt se öreg mozsarunk, se taraczkunk, se
csatakígyónk. Hát aztán csak visszatértünk a hadi zsákmánynyal. Abbul
küldi általam a szinét-javát kiválogatva az én uram, János herczeg, a
királynak meg a királynénak.
– No azzal nagy örömet fogsz csinálni, fiam, odafenn a palotában. Ritka
madár az, a ki azzal a szóval jön ide, hogy hozott valamit? S ez a
huszonnégy szekér mind hadizsákmánynyal van rakva?
– De még milyenfélével? Kérem kegyelmedet, küldje oda a király sáfárját,
hogy vagdalja le a szíjakról az odaforrasztott ólompecséteket s tegyen
róla tanuságot, hogy nem volt semmi megsértve, az én legényeim majd
aztán garmadába rakják a kincseket, hogy a mikor ő felségeik ott azon a
márvány eszterhajon megjelennek, láthassák az egész diadalmat. Egyik
csoportban lesznek az elfoglalt zászlók és lófarkak, másikban a
fegyverek, dobok, trombiták, azután a skófiummal, gyöngyökkel kivarrott
nyergek, zablák, aranyos csojtárok, no meg az ezüst paizsok, aranynyal
czifrára kiverve, olyan pánczélingek, a miknek a pikkelye mint a halhéj,
csupa ezüstből van. Aztán a sok drága kaftány, selyemből, kamukából,
nyusztprémmel, mándrucz kaczagánynyal. Egész határ lesz az arany, ezüst
edényekből, a kikről szegény ember azt se mondhatja meg, hogy ki mire
használatos? Megint vég számra a sok szövöttes, tarka-barka valamennyi.
Tudom, hogy a királyné mindjárt viganót szabat belőle magának. Prémek is
támadnak nagy sokasággal, a milyeneket keresztyén ember soha sem látott.
Húsz szekér tele van rakva ilyenekkel, tele tetéz halommal.
– Én huszonnégynek olvastam a szekereidet.
– Az utolsó négyre lesznek majd csak szépen megrökönyödve, ha annak a
béllését meglátják. Azokban levágott török fejek vannak.
– Hüh, fiam! Levágott fejek? kiálta fel Szente uram. Már ő meg volt
rőkönyödve. Azokat kár volt ide czepelni.
– Jajh! Nem olyan fejek ám ezek, mint más jótét-lélek feje szokott
lenni. Ezek a «delik» fejei. A mi annyit tesz, hogy «bolond». Ezek
mezítelen rohannak az ütközetbe, s nem adják meg magukat, a míg egyet
mozdulhatnak, két kard van a kezükben, így harczolnak. Azután a
sastollat nem a kalpagba, vagy a turbánba dugják, hanem két metszést
hasítanak a homlokukon, s abba tűzik bele a kerecsen tollat. Ilyen fej
az valamennyi.
– No már ilyen fejet csakugyan magam is szeretnék látni.
– Hát majd menten megláthatja kegyelmed, csak taszítson egyet azon a
sáfáron, hogy vegye számba a zsákmányt, mert az az én lelkemre van ám
bízva.
– Meglesz, fiam, ne tarts semmitől, még ma nem vész el semmi a
zsákmányból, a mit a királynak hoztál. De hogy holnap marad-e belőle
valami, azért már nem teszem tűzbe a kezemet. No gyere velem addig. Nézd
körül a királyi palotát kívül-belül. Bámuld ki szemedet szádat. Még úgy
sem mehetek a király elé, mert az a misén van, s ma sok «nagy marha» van
bejelentve nála, a kit előbb fogad el mint téged.
– Ezt a kardot pedig magának a királynak hoztam, magyarázá a vitéz.
Azért nem adom ki a kezemből. Nem csak a drágaságáért, csupa kárbunkulus
a markolatja, hanem az emlékezetéért. Ez ama híres kurd vezér Kara
Haszszán szablyája, a ki maga dicsekedett vele, hogy száz vitéz fejét
vágta le ezzel. A százegyedik én voltam.
– No, ezzel ugyan ő felsége kevés embernek fogja az életét kioltani,
jegyzé meg Szente uram.
Szente uram elől ment s hagyta a káplárt a háta mögött következni, a
hogy illik. A várnagy rangja egyenlő volt a kapitányéval.
Szente uram végig vezette a káplárt azon a kétszáz lépésnyi hosszú
folyosón, melynek az egyik oldalát veres márványba foglalt ablakok
képezték, a másik oldalán pedig hős magyar vitézek képei álltak
diófarámákban, elkezdve ős Bendegúztól. Innen egy széles márvány lépcső
vezetett fel egy nagy terembe, a melyről Szente uram azt állítá, hogy az
volt Beatrix királyné ágyasháza; a mostani királyné a férjéhez közelebb
választott lakást. A falakon freskó-festmények voltak, a miknek az
allegoriai értelmét a várnagy készséggel magyarázta a pártulfogoltjának,
«ez itt a Bátorság, amaz a Mértékletesség, Remény, Szeretet, Hit, Erő,
Vitézség, Bőség, Igazság. Közben pedig a Hunyadiak czímerei kifaragva».
Azután felnyitotta előtte a nagy köröndöt, a hol Mátyás király fényes
lakomát szokott adni külföldi vendégek tiszteletére. Fenn egy körülfutó
karzat, fából faragott remekben készült tizenkét szoborral. Az
aranyozott padmalyt óriási gyíkok alakjai támogatták.
Megint egy más teremnek a gerendázata csupa rózsákkal és egyéb
virágokkal volt ékesítve. Aztán jött egy kupolás terem, melynek
boltozata a firmamentumot ábrázolta, a csillagképleteket Mátyás
születése idejétől mutatva fel, köröskörül arany betükkel e distichon:
«Aspice Mathiæ micuit quo tempore Regis,