Ön a Petőfi-társaság díszgyűlésén gyönyörű szavaival meglepte az egész
hazát. Elragadta hallgatóit és olvasóit, mert azt fejtegette, a mit
homályosan mindenki észrevesz, többé-kevésbbé mindenki lát. Ez a
jelentkező idealismus. Még erőtlen ugyan, nem tudja felvillanyozni,
átalakítani a léhaságba, ledérségbe vagy mysticus és pietista lágyságba
sülyedt emberiséget: de már megingatja alattunk a földet, észrevétlenül
a szivünkbe lopódzik s lassankint meghódít bennünket. Eddig a részeket
láttuk, ezután az egyetemesért fogunk lelkesedni.
Ön, a jóizű humorista, öntudatlanul dolgozott rajta, hogy a realismus
aranyos humorával lassankint nevetségessé tegye az egyetemesnek fenséges
pathosát, magasztos igazságait; de mivel tisztább kézzel munkálkodott,
mint egy Dumas fils, Zola, Guy de Maupassant és annyi száz író, költő s
mert nagyobb az összefoglaló tehetsége: természetesnek találom, hogy önt
erősebben és könnyebben megragadta az idealismus, mely nem egyéb, mint a
három nagy eszme: a szép, jó és igaz isteni egysége. Gyönyörűen rajzolja
ön beszédében, mivé lett e három eszme a realismus uralma alatt. Ez az
állapot azonban mindig beáll, mikor teljesen elválnak, sőt ellenségeik
lesznek egymásnak.
Az emberi haladás egy-egy hulláma nem levén egyéb, mint e nagy eszmék
fokozatos és lassú elválása, egymástól való távolodásuk megmagyarázza a
vallási, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, művészeti és gazdasági
élet tüneményeit, 1815 után csak Gombos, Bólyay, Kisfaludy Károly stb.
drámai művei lehetségesek, melyekben az egyetemes iránti hódoló
tisztelet nyilvánul, mikor egy _Bánk bán_ nem tetszhetik, mert az
egyetemes képviselője, a királyi udvar a nemzeti romlás, az országos
nyomor okának van bemutatva. 1825 után már szembetűnő a három eszme
egységének lazulása; Széchenyi és Vörösmarty érzése, gondolkodása minden
lépten érezteti velünk, hogy az egyetemessel szemben az individiumnak is
vannak jogai. Mikor pedig ön a század közepén föllép, elgyengűlt az
egyetemesért való rajongás, összébb szorúlt az általános fogalma, a
nemzeti nagyság, nemzeti egység, magyaros élet iránti szeretet töltötte
el bensőnket: Petőfi, Arany és Ön mélyen tisztelt férfiú, voltak e dicső
korszaknak mesteri tanácsosai. A lánglelkű lantos korán elveszett; Arany
maradt a nemzeti realis élet mesteri rajzolója, édes bensőséggel, vonzó
melegséggel festette le nekünk a magyar embert örömében és bánatában,
harczaiban és családi otthonában.
De már a hetvenes évek alatt, mikor a szép, jó, igaz eszméje kiáltóan
távozni kezdett egymástól, mikor az anyagira és az érzékire vetette
magát a nemzet, mikor beállott a plutocratia uralma, mikor szegre
akasztottuk az erkölcsi elveket, mikor elbeszéléseink és szinműveinkben
gúny tárgyává tettük az egyetemes képviselőit, mikor a társaságban
szalonképessé lett a _félvilág_: Arany is érezte, hogy nem e világba
való és hosszas betegeskedés után sírjába lép. Ön, uram, a nemzeti
lelkesedés nagy időszakában, az ötvenes-hatvanas években bűbájos
rajzaival vigasztalt bennünket, teremtette azokat a büszke, önérzetes,
férfias honfiakat, kiket realisabb bírálói lélektanilag hibás alakoknak
tekintettek, mi azonban ritka élvezettel láttuk és olvastuk.
De a mint haladt az idő, a mint győzött a hódító realismus, Ön is
iparkodott hűségesen tolni a szekerét, mosolygott a kor aranyos
léhaságán, szavával és szavazatával támogatta az erkölcsi élet bomlását
s nem érezte, hogy velünk együtt sepretlen utakon jár.
Ma azonban, az idealismus hajnalán, a haladás egy új hullámának kezdetén
Ön in látja, hová sülyedt az emberiség és oda kiált nekik, hogy
keljetek, emelkedjetek föl! Elönt benneteket az erkölcsi szemét,
bepiszkol a moralis szenny, mosakodjatok meg!
Csakhogy most kezdődnek még az Ön bajai, kellemetlensége. Idáig aranyos
volt az élete. Lágy és enyelgő, kedves és mosolygó realista volt, most
átalakul egész erkölcsi érzése, gondolkodása, mert az egyetemes
szempontjából kezdi látni az embert, a férfit és az asszonyt, az
irodalmat és a művészetet, a társadalmat és a politikát. Elképzelem,
minő bosszúsággal veszi kezébe reggel-este saját lapját, a _Nemzet_-et,
melynek minden hasábja bánthatja az Ön idealis felfogását s nincs
módjában a lap irányán változtatni s talán a főszerkesztő szerény
tiszteletdijáról lemondani. Elképzelem, mily megvetéssel hallgatja ön az
ország házában a képviselők realista beszédeit, melyek minden során
meglátszik a felfogás korlátoltsága, a szavak árjából kilátszik a
magánérdek lólába, az igazság elcsürése-csavarása. Elképzelem, mennyire
felháborodva nyugtázza ön politikus létére igazgatótanácsosi dijait,
mert mint idealista jól tudja, hogy ennek a pénznek szaga van.
Bizonynyal nehéz volt önnek azt is kimondani, hogy a Petőfi-társaságban
az idealisabb napok képviselőinek _egész phalanxa_ van, mert mint
idealista teljesen tájékozott lehet arra nézve, hogy társaságunk tagjai
kevés kivétellel, jóízű, egészséges realisták. Szóval sok oly
kellemetlensége, baja lehet önnek, melyekért legyen szabad kifejeznem
részvétemet, sajnálatomat.