ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus
melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott
megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk.
„Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily
hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi
részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem
ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és
elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik
évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.
Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,…
háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő
léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak,
hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy
bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az
arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!…
Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az
éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római,
firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az
express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk
Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, –
nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik
voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is
odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató,
kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, –
keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború,
– nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül
komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.
Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos
banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is
jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk
gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű
levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy
kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a
rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző
asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget
és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te
friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől
megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el
mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással:
„Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt
nyaralunk!“
Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy
évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat
emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte!
II.
Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért.
A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti
állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a
testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam.
„Most ilyen világ lesz!…“
Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról,
lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes
és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, –
ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi
jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk
hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba,
fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok
klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam
az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér
kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari
batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari
nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk,
elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai
ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink
ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük
indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép
észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel
egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két
elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A
ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult,
mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos
szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!
Csak megérteni lehetne ébren!
A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos
munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis
butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven
férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres
nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz
alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű,
citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt
mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, –
aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!…
Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba
zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová,
még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne
a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, –
szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült
fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a
sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen
szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet,
kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott
ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen
építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák.
„Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap
délutánra voltunk Pesten.
A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig
szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól
fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni
felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott:
„Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A
torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne
kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!
Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a
cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk
semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.
… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok
közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az
üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek
spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó,
ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz,
vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott
lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító,
kegyetlen mindez!
A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza
mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most
megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak
haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is
elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, –
mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek
megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, –
jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy
a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet
kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, –
gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.
III.
Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre,
egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen
magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom,
hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak,
főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg
se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg
kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal.
Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy
összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész
életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem
számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem
kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel
elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt
pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok,
közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért.
Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…
Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben
a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a
japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen
tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit,
kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első
persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken
át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene
Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát
írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat
németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam
még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte,
mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a
hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi
lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…
Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt,
milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított
használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az
ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem
kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás
gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen
fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a
gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki,
nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az
igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy
pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább
vizsgálta.
Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság
szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes
kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az
arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna
miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már
semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom
én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap
mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és
ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit
másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi
járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva
arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem
rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza
a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék
bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon.
Talán részvéttel?…
Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona
lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a
hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét,
hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e
kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna
mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket
vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget
termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is
láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is
s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha
ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most
új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság…
teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak
rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell
történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni;
szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!
Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé
ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz.
Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az
enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak
valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát
valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig –
még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.
A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves
készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér,
megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most
mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt
ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“…
De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem
az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma
jó!
IV.
Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis
vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az
októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a
szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin,
oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó
szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint
az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni,
szúrni tudnak!…
Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter
gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk
halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a
napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy
jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha
vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből
kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük
látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed
feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad,
mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem
sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen
majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és
esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy
keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is
voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese;
ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad
reménykedni is.
Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog
bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki
általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt
társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános,
szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és
élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek –
igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés
ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem
támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a
fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó,
halál.
„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így,
mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult,
összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies
rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor
egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a
homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb,
felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a
magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt
nevelted! A jóságod!“
Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a
sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett
egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos
könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de
nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai,
sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s
azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál,
amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“
„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és
dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs
ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha
kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen;
egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd
birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki
által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból,
kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni
azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két
hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A
bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot,
szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való,
nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik.
Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel
régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon!
Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet
gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg
zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek,
ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék
rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos,
kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli,
hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda
oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek,
krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta
félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna
szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső
oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény
ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e
hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson
lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet,
kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra
teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a
köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra,
míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni
fogom Fekete Pétert!…
V.
„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“
A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa
nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa
ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.
„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja
vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan,
kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter
eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is
felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni
kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a
selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a
tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk,
azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak
ott egy színbe.“
Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik
az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a
gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.
„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a
doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne
vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így
szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi
bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani,
mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel…
Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“
Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.
„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki.
Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, –
(megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót,
tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem
vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam.
Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol;
perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már
fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem
baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő
őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső,
asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“
Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az
uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az
irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, –
élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az
irodalmat!
Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd
másra terelem a beszédet.
– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a
menyecskét?