Régidők, száz meg száz év óta foly a harcz a Siíták és Szunniták között.
Persia, India, Teheran a Siíták földe, Törökország, Arabia, Egyiptom és
a berber ország a Szunna híveié.
Sok vér, sok pénz, sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és még
sem derült ki, hogy a Siítáknak van-e igazuk, vagy a Szunnitáknak? Az a
kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik
volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán? A Siíták azt
állítják, hogy csak Ali volt az, a Szunniták pedig azt hiszik, hogy mind
a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a Siíták, hogy inkább
engedik magukat ezrével leapríttatni, mint hogy megengednék, hogy Isten
neki! legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.
A fő mufti már három Fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi
hadsereg rohant a vitéz Szunnita fajokból az eretnek Siíták
tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad-Ibrahim már elfoglalta
tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Stambulban alig
beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, a miket már arról is meg
lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal
élénkebben érezteti harczias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még
békésebb szultánnal, a ki egyébiránt nem sokat törődik sem velök, sem a
Szunnával, sem Damad-Ibrahim győzelmeivel, nagyon meglevén elégedve
szüntelen viruló tulipánjaival és szerályi hölgyeivel, kik még szebbek
és szebben virítnak a tulipánoknál.
Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Stambul minaréire. A héthalmok
városa nagyszerű megható képül tünik fel az alkonyfényben, alant a
sugáros égtől lángoló Bosporus, melyben a Szerály s a Pera és Galata
külvárosok házsorai és a tarkára festett tündérpaloták tükrözik magukat,
melyek hosszú, tekervényes, keskeny utczákat képezve, vonulnak fel egyik
halomról a másikra és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet
osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugoti városok,
kikövezve, kiseperve, csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld,
a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt
gránátalmák, cziprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik
tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az udvarba ültettek egy
szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak
kétszáznyolczvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az
örökzöld közül, majd minden utcza végén ott van a temető, benőve mind
buja fűvel és sűrű cziprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy
ott szomorú nyugalom helye van, s a mi a kép hatását növeli, az egészen
uralgó Aja Sofia mecset roppant kupolája, mely valamennyi palotán
keresztül tekint le a Bosporus aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára
ércztükörré válik, a nap eltünik s a sötétkék égtől érczragyogványt
kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöskök, a bezesztán elsötétülnek, a
Rumili hiszár és Anatoli hiszár tömör tornyai rajzolódnak még a
csillagos égen, s az idegen kereskedők khánjain s a közminareteken
itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész
roppant város.
A muezzim a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból,
mindenki siet haza jutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok
csengős öszvéreiket két oldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk
utczákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben
elfoglalva az utczát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész
csordástól jönnek elő a temetőkről s marakodnak a piaczon hagyott
hulladékok felett. Minden igazhivő iparkodik minél hamarább biztos zár
és födél alatt lenni, s nagy istenkisértésnek tartaná a muezzim reggeli
énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez
időben az Etmeidán piaczon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel
vagy nagy tudatlansággal kellene birnia, miután e piaczra három kapu
nyilik a jenitseryk kaszárnyájából, a kik pedig ha jókedvükben vannak,
nem igen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt
idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhívő müzülmán megőrzi az
ő lábait, kötelessége levén ismerni a Koránnak azt a versét, miszerint
«bolond az, a ki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet».
Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra
vezető utczák egyikén két férfi találkozik.
Az egyik oláh gunyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel
oldalán, mintegy negyven évesnek látszik, s a mennyiben arczvonásait és
termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen
elhízott arczczal, melyben e perczben nem csekély nyomai látszanak a
félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen
nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.
A másik tisztességes müzülmán, mintegy harmincz év körül, sűrű
szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arczvonalokkal, miknek
jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly
mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, a mi még
daczosabbá teszi tekintetét.
Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz
engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri
megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándékkal.
– Kérnélek, ha meg nem haragudnál emberséges müzülmán, nem mondanád meg
nekem, merre van az Etmeidán-piacz?
A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre
szegezve, haragos hangon felelt:
– Csak eredj előre, mindjárt ott fogsz lenni.
E szóra megrogytak a kérdező inai.
– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem
én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek.
Idegen vagyok ezen városban, s féltemben épen oda közelítek, a hova nem
akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a
khánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre,
elhálok az udvarodon, vagy a pitvarodon, csakhogy az utczán ne maradjak
az éjszaka, mert félek nagyon.
A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik
kezében, azt most felnyitotta s egy pillantást vetett bele, mintha
magában tanakodnék rajta, hogy vajjon az estebédre bevásárolt hal és
hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott
fejével.
– Tehát jer és kövess.
Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.
– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit
köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember
vagyok.
– Oh én is igen szegény vagyok, nagyon szegény; sietett felelni a
jövevény, a görög fajnak ravasz alázatosságával. Az én nevem Janaki,
mészáros vagyok Jassyban. A legényemet minden marháival együtt elfogták
a kavaszok: azért jöttem Stambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.
– No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.
Azzal maga elül menve, elkezdé vezetni a vendégét azon kiismerhetlen
tekervényes zeg-zugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához
vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség
legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utczák oly keskenyek, hogy
két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak s
természetes mennyezetet alkotnak, ezek többnyire csak gyalog emberek
által járhatók.
Egyszer, midőn épen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő
rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de
akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott
ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az
ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.
– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű janicsár lehet? rebegé
megijedt hangon a jövevény.
– Bizonyosan az. Békességszerető ember nem ordíthat így.
– Nem jó volna, ha visszafordulnánk?
– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza
ne fordulj, mert másfelől nagyobb szerencsétlenségbe lépsz.
E közben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn
annak alakja is.
A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi
férfi volt az, vállig felgyűrt ingujjakkal, dolmányának zavart állapotja
s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem
vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.
– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) danolt tele
torokból a janicsár, az utcza egyik oldalától a másikhoz tántorogva s
kivont handzsárjával hadonázva maga körül.
– Jaj nekem! derék müzülmán, szabódott szepegve az oláh mészáros, nem
lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam s azt
hiszi, hogy verekedni akarok vele.
A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.
– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal
beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.
– Örülök, ha békességben lehetek.
– No hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal és rá se nézz,
mikor elmegyünk mellette.
Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá,
s a mint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni,
egyszerre útját állta s iszonyú markával megragadá gallérját és odarántá
magához.
– Khair evetlesszin domusz! (ne siess disznó) gyere ide csak egy szóra,
most vettem egy yatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbáljam meg rajta,
éles-e?
Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől s egész készséggel kezdé a
nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy
gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.
A vezető daczosan veté magát közbe.
– Pusztulj! részeg filkó, hogy merészled vendégemre tenni kezedet? nem
tudod, hogy átkozott az, a ki az igazhivő vendégét megsérti?
– Ninini! szólt kaczagva és csúfolódva a janicsár, elment az eszed
jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas
fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig
itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni?
– Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.
– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! mi bajod
te néked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? foghatsz helyette
tízet mást az utczán.
A török látva, hogy egy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni,
közelebb lépett hozzá s megfogta azt a kezét, a melyben a yatagán volt.
– Mit akarsz te? kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.
– Gel! Eredj utadra.
– Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil!
– Az enyim is Halil.
– Halil Peliván az enyim. (A birkozó.)
– Az enyim meg Halil Patrona.
A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.
– Te féreg, te pokróczon ülő szatócs, te madzagkereskedő! ha el nem
bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy
akasztalak fel.
– Én pedig, ha el nem bocsátod a vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a
bottal, hogy itt fekszel le.
– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer
ütni? Ide üss te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke,
ide üss, ha mondom!
S mutogatta daczos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van
bátorsága.
Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal
olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arczát elborította a vér.
Peliván elordítá magát ez ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a
rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egy pár ütést
karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté
kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe,
s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De
ekkor tünt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét
kezével megragadta az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy
az kis idő mulva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, a mikor aztán
Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett a szakállából, a mennyi elég
volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor és vereségtől elgyalázva ott
aludt el az utczán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát
elérni.
Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva és azután még mindenféle
kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért
Halil Patrona.
Ha utczaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen,
miután ott, a hol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett
semmiféle utcza; hanem mintegy másfél ezer faház úgy volt egymás
hegyére-hátára építve, hogy kiki a szomszédja folyosóján, udvarán és
tornáczán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok
népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni,
minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába
lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pinczék is
egymásba nyilnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy percz
alatt a háztetőkön, a szobákon, a pinczéken keresztül úgy eltünhessen,
hogy senki észre ne vegye.
Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt
az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha épen
válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely
szinte be volt nőve szőlőlugossal. A bútorzat benne nem volt valami épen
nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad
a szögletben, néhány fatányér és fatál, egy korsóval valami fapolczon s
egy pár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A
szoba tetejéről csüggött alá egy cserép-mécses, azt Patrona ősi tűzkővel
és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége
számára mosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról s azután
elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, oda
ülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.
Nem volt ugyan egyebe, mint egy pár apró hala és néhány szép rózsapiros
hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és
hogyan fogják? mi módon sütik? miféle porczogókat lehet találni bennök,
a mik a legkedvesebbek? s hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? több
van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! az
egész Alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával és ezeket Patrona
mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a
pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sovárogtak egy csepp vízért, s
Allah könyörült rajtok és elvezette őket az oáz forrásaihoz, – hogy
vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül
és jól esett neki étel és ital és megelégedve kelt fel a gyékényről.
Achmed szultán – szegény – alig kelt fel ily elégedetten sorbethtel és
czukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz
odaliszk tánczolt és énekelt!
– Már most eredj aludni; monda Patrona vendégének; tudom, hogy az álom a
legnagyobb öröm, melylyel Allah megajándékozta az embereket, mert az
ébrenlét más embereké, csak az álom a miénk; ha jót álmodtál, örülsz,
hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép
langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad
után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.
Janaki megköszönt mindent s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára
készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen
szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy
ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:
– Emberséges tsorbadzsim! (házi gazdám) te felhoztad nekem szőnyegedet
és vánkosodat. Hát te magad min alszol?
– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és
másik vánkosomat, s alszom azon.
Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába s látta, hogy miután
Halil erősen megmosdott s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű
teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé s
kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.
Másnap reggel, midőn Janaki fölébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt
adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.
– Ime fogjad e pénzt, derék tsorbadzsi és ha megengeded, hogy még ma is
hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.
Halil sietett a pénzzel a piaczra, bevásárolt mindenféle ennivalót és
lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani
az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török
eledel, rizs, juh-hussal főve), hozott neki a sütőktől és czukorral bánó
mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztácziákat, édes
paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes
dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy
ennél Achmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne
igen emlegesse a szultánt és ne kiabáljon olyan nagyon.
Azon éjjel ismét fölfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a mult éjjel
az nagyon sokat forgolódott a fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen
keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett
kaftánját.
Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.
– Hozz nekem iróeszközöket, mert levelet akarok irni valakinek, és ma
azután Isten hírével elhagyom a házadat és tovább megyek.
Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi
volt a kalem (irótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét)
ára. A többit visszaadta Janakinak.
Ez fölment a tetőre ismét, ott irt, a levelet lepecsételte, letette a
szőnyegre és azután vevé ismét a botját és megkérte nagy háládatos
köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, a honnan
aztán majd eligazodik.
Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikisérte őt egész a járható
utczáig. A mint Janaki megpillantá a Bosporust, látva, hogy már onnan
majd eligazodik, hirtelen felkiálta:
– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet irtam, ott feledém
nálad a tetőn, a szőnyegre téve és mellette egy erszény pénzt, melyet a
levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá
visszatérni, kérlek szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el
annak, a kinek czímezve van. Azután áldjon meg az Isten.
Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.
– De aztán átadd ám annak, a kinek szól, a pénzt! monda a görög.
– Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.
– És igérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt a kinek a levél
czímezve van, hogy a pénzt elfogadja.
– Ki nem jövök addig a házából, a míg kezeirását nem adja, hogy átvette,
a midőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.
– Isten veled, jámbor müzülmán.
– Szalám alek.
Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen
mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy az alatt el
nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, a nélkül, hogy sokat
nézegetné, futott vele a bazárra, a hol egy ismerőse volt pénzváltó, a
ki egész Stambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol
lakhatik azon ember, a kihez a levél irva van, melyet az idegen bízott
rá?
E végett odanyujtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást,
a nélkül, hogy maga sokat nézegetne rajta.
A pénzváltó megnézé a levél czímét s csodálkozva monda:
– Halil Patrona! farsangjuk van-e most a gyauroknak hogy magadból
bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?
– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, a kinek ez a
levél szól.
– Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.
Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s
valóban saját nevét olvasá rajta.
– Akkor az bolond, a ki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is
kellene átadnom.
– Ime arra is a te neved van irva.
– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez.
Bizonyára őrült volt az az ember, a ki ezeket rám bízta.
– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és olvasod, ekkor megtudod, hogy
mi közöd van hozzá?
Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy
levélhez, ha feltöri és elolvassa.
A levélben pedig ez volt irva:
«Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám,
sőt inkább Isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s
fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen
egy leányomat, a ki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél s most
azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam s ha lehet,
kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással,
megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még
kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejében ezt a
kis erszényt, melyben vagyon öt ezer piaszter, hogy majd ha egyszer
ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az Isten
segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád Janaki.»
– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! kiáltá fel a levelet elolvasva Halil,
csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?
Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s
sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, a ki
ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, a ki nem akarja azt
elvenni?
Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult
fölkeresni azt az embert, a ki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt
már! Hamarább megtalálhatna valakit, a ki ugyanannyi pénzét ellopta.
A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, a hol
harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa
vér, a mi az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utcza
közepén, s a mellette levő ház falára volt irva mindkettőjük neve;
hihetőleg mikor felocsúdott a janicsár, saját vérébe mártott ujjával
irta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól,
Halil Pelivánét felül.
– Ez így nem jól van, mondá magában Halil, te voltál alul, nem én, s
kapván egy veres tégladarabot, felül irta vele a nevét.
Késő estig lótott futott, nem találta Janakit sehol, s úgy tele zavarta
a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor este felé az Etmeidánon halat
vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy
minden pontyot ezer piaszterért adnak.
Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És a miatt egész
éjjel nem tudott aludni.
Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, a hova
tegnap a nevét fölirta. Ime Peliván neve megint az övé tetejébe volt
irva.
– Már ezen segíteni kell, monda Halil s odahíva egy teherhordót, annak a
hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá irta a maga nevét, a hova
azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil
Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem
szeret magánál magasabb embereket ismerni, s a mint végigmegy az
épülőfélben levő Tsiragán palota előtt és találkozik a padisáhval s a
mint III. Achmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a Kiaja Bég és a
Kapudán basa és a fő imám Ispirizade kiséretében elvonul előtte s ő
alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná
szivébe: «lesz idő, a midőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a
porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus,
előttetek országok, világok urai!»
Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arczát föl nem emeli, a míg a
napok urának kisérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván,
ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne s nem igen sokat
kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak
miért hasították ketté a fejét?