– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mit ér az imádság, ha nincs a ki azt meghallgassa többé?
Mit ér a fényes kard, ha nincs a ki csapást osztogasson vele?
Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs a ki annak sorait megértse?
Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek
éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az Alkorán! nyugotról,
éjszakról idegen népek jőnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy
érczfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt,
tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend,
mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érczcsöveik előtt rendre hullnak
Begtás kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik
oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, a mit ti nem tudtok,
kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a
békekötésben.
Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtaján.
Zárva van az. Mahomed alszik és a többi próféták mind nem törődnek a
földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel
nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a Tubafa
árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifju húrik az Alsiráth
hidján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.
Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!
Ime, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik
messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi
bölcseséget, s nagy változás készül az egész országban.
A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerályból, csak
úgy ólálkodva tekintgetnek be az őrizett kapukon s mutogatják egymásnak:
«nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harczosokat
szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni». Elhányatták a dzsiridet, e
mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a
hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni
ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!
Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtás papok; minden
pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a
szerály kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre s ha egy imám
haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett khodzsagiánoknak, kik az
újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fenhangon kiálták:
– Halál a tiltott szó kimondójára.
E tiltott szó volt a «nisandcsi» név.
Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett,
gyilkolta meg a stambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni,
hogy a ki e nevet kimondja, megölessék.
A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kisérte, az utczán
végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:
– Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!
Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta
szervezni a török hadsereget s e miatt lázadás tört ki Stambulban, mely
tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig
nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.
Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig
mindenki, a ki részt vett a szerály átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.
Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a
Begtás papok városról-városra jártak a török birodalomban, fanatizálva
kedvencz gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Stambulba gyűjtve
őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt,
nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott
velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyujtogattak, a
vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi
ismeretség.
A diván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek
bocsáttattak, kiknek főnöke Behram, gyakran órákig eltanácskozott a
szultánnal, midőn az egyedül maradt.
Május 23-ika volt 1826-ban, midőn a fő mufti hivására az ulemák mind
felgyülekeztek a szerályba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az
Alkorán szavai szerint «az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni
szabad».
Hatod napra ismét összegyűltek s ekkor a seik-ul-izlám előterjeszté a
fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó
hadsereg fog felállíttatni.
Hogy azonban az elátkozott Nisán Dzsedid nevet senki se mondja ki, három
nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:
Az első volt Ekskendzsi, «rohanók», ezek voltak a fiatal ujonczok.
Második a Taalimlüaszke, «gyakorlott férfiak», a szerály katonaságából
válogatva.
A harmadik név volt ez: «Khankiár bigerdi», ez illeté a janicsárokból
válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint «a császár akarja!» Jelent
pedig a Khankiár szó törökül egyuttal «vérontót» is.
Midőn a fetvát alá kellett irni, nagyon kevesen voltak jelen a
janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga,
s neve ott állt a seik-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib Effendi neveik
mellett.
Másnap korán reggel bámulva olvasá a stambuli nép a minden
utczaszegletre kiragasztott fetvát.
A végzetteljes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kisértetet,
kinek annyi koronázott fő esett áldozatul.
Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott.
A vihart várta mindenki és készült reá.
A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.
A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az.
Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és
tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt és nem találta nyugtát
sehol.
Százszor leült bölcseivel egy sorban és olvastatá magának Ezaad Effendi,
kedvencz történetirója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom
volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van irva az egész világhistoria!
Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány
nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem
ingadozott úgy soha, mint ő alatta. Majd ha visszament háremébe, s
jöttek eléje tánczczal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt
leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő
tartományát, Damaskust ajándékozá s elgondolta, hogy tán holnap, tán még
ez éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva s omló
hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a
Bosporus hideg hullámai közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger
szörnyeinek!
Ki tudja hány percz, ki tudja hány óra van még hátra?
Óránkint, perczenkint jött a tudósítás Stambulból: hogy a janicsárok
fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a
gyujtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az
állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök.
Így szokott Stambulban a lázadás mindig kezdődni.
A Begtas papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt,
a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsárhaddal tartott,
a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, softák és omarita
dervisek ellen.
Julius 14-ike volt, a midőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta
janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz
omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte,
köztük azoknak főnökét, Behrámot. Találtak nála egy csomó irást, mely
világosan elárulá az egyetértést közte és a szerály főurai között. De
találtak övébe tekerve egy érczlemezt is, a mire arab betűkkel ez volt
irva:
– Én vagyok Behrám, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül Bejazének, a
látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után
folytatott. Be lesz pedig e munka fejezve és tökéletességre megy, a
midőn én meghalok és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, a ki tudja
az életnek és halálnak óráit.
A kik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a
nagy mű, a mit Behrám értett, a ki atyja halála után száz és kilencz
esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét,
mikbe annak kardja beletörött.
A nép szétszaggattá a dervist s diadallal osztozott meg véres rongyain,
s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.
Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.
Ekkor egy Begtas pap leszakított az utcza szegletéről egy fetvát, mely
az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:
– Ime itt áll a hitszegők nevei közt legelől a Kapuszi aga neve. A
janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére.
– Halál fejére! ordítá a tömeg s fáklyákat ragadva, rohantak a
janicsár-aga palotája felé.
A Kapuszi aga meghallá a zajt s hirtelen egy szolgája köntösét magára
véve, a nép közé elegyült s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig,
hol a nagyvezér lakott.
A nagyvezér épen vacsorájánál ült, midőn a Kapuszi aga berohant hozzá, s
megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit s a palota kertjén
át családjával és cselédeivel a Bosporuson átmenekült a túlparton levő
Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat
lerontá földig.
De a Kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták
a zendülők s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vizen
keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának
lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, a kiket legjobban
szeretett.
Nehány percz mulva odaérkezék hozzájok Nedzsib Effendi, az egyiptomi
alkirály képviselője, ki szintén menekülve jött el palotájából s hírül
hozá, hogy a lázadók egész Stambult elfoglalák s a menekülő főurak
családjain tölték irtózatos bosszújokat.
Palotája tetején állt a szultán és onnan nézte a távolból átvöröslő
fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét
Bosporusra.
Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szerály ég, s a távolból
valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai
közül jőne.
Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett
vágtatva Stambul felől, kinek paripája, a mint a Begsistas cziprusai alá
ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kivánt beszélni.
Eléje bocsáták.
Mahmud arczán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot
megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik Ferikje, a
legbátrabb dalia mind a három ozman földön.
Midőn Mahmud elhagyá a szerályt, kiválasztott tizenhat ifju lovagot
kisérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában, azon utasítással: hogyha
zendülés talál kiütni Stambulban, a mi előre látható volt, vágják
keresztül magokat ellenségeiken és siessenek őt tudósítani.
Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat
tört magának s eljutott a Begsistasig.
– A sárkány fölemelte mind a tizenkét fejét uram, mondá a szultán előtt,
itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.
A szultán, ki nagyon szereté az ifjut, saját kendőjével törlé le
arczáról az izzadságot s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant,
az étkező teremben.
S azzal imádkozott tovább.
Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei
közül, leszállt palotája tetejéről a szultán s megparancsolá szolgáinak
és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több
harczos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár
és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.
Mindazok bámulva tekintének rá, a kik arczát ez órában látták. A
különben oly szelid, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal
daczoló bátorság váltotta fel.
Megölelé anyját és a szultána aszszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy
könyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt
látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt
biztassa más.
Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt
hozzájok:
– Én most elmegyek. Utam Stambulba visz; hogy vezet-e vissza? azt nem
tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura
jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?
Milieva arcza kigyult e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem
hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott
ott felrakva.
– Ha Mahmud elveszett, szólt a cserkesz hölgy lelkesülten, azok, a kik
szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak
hamvainkat fogják itt találni.
Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán
üljön.
Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a
szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört
egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából s azt az előtte térdelő ifju
fezjéhez szúrta.
– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, a kinek kardja van, mutassa meg,
hogy viselék azt őseink?
E szavaknál kirántá pallosát a padisah s lovasai élére nyargalva, maga a
vezéri helyre állt. Pillanat mulva útban volt a kisded csapat Stambul
felé; elől az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a
szultán kiséretével, leghátul a lovászok és kertészek.
Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően.
Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a
merész csapatot.
A mult éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyujtogatás
bevégeztével hozzá fogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét
volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.
Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerályig, az utczák
ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül
utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó
szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak
itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy
maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s
engedték őt egész békével a szerály kapuin bevonulni.
A minden kapukon keresztül törő ordítás, mely nehány pillanat mulva
onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a
szultán megjelenése a szerályba szorult harczosokba.
Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota
elől, s a janicsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a
felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az
utczaszegleteken a vad Begtás papok lázíták rekedt ordításaikkal a
nyugtalan tömegeket s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási
tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok
Allah dicsőitésére hivák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még
a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte
újra.
Stambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszinen úszott. A
hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a
janicsárok mellé álltak s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget.
Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a
Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok
előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.
A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta
épületét, e végett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok)
testületéhez, mely nehéz ágyúival a Sófia mecset táján táborzott, hogy
őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.
A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hitta meg a
dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak;
egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt s a szónok halva
rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár
küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre
hányták, egyhangúlag kiáltának fel: «éljen a szultán!» s azzal
fölkerekedtek, fölvonultak mindenestül a szerály elé, ott ütötték fel
ágyúikat a lázadók ellenében.
Dél felé harsogó zene mellett érkezett meg a Kapudán, Ibrahim, kinek
mellékneve «a pokolbeli», négy ezer hajós katona és negyven ágyúval;
nehány óranegyed mulva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed
nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az
ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a janicsároknak. A
janicsár-aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek
vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arczán látszott,
hogy ezuttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a
janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.
Ekkor megnyiltak a szerály kapui s a főhivatalnokok és az ulémák
kiséretében előlépett a szultán.
Az ulémák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a
szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.
Teljes padisah díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta
zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.
– Mit érdemlenek a lázadók? kérdé erős átható hangon a
sheik-ul-izlamtól, kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen
feltámadtak?
A főmufti áhitattal felelt:
– Azt mondja az Alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld
meg őket.
– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik
fegyvert emeltek ellenem.
A vezérek megcsókolák a szent lobogót és esküt tevének, hogy megvédik
azt utolsó csepp vérükig.
– És most zárjátok be a kapukat! monda a szultán, s egyszerre parancs
indíttatott Stambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el
a kijárásokat. Innen a két harczos fél közül egyik élve ki nem fog
menni.
– Hosszú élet a szultánnak, halál a janicsárokra! hangzék ötvenezer
ajakról a szerály előtt.
A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei
lábaihoz borultak s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét.
Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogyha ő nem, fegyvere
fürödhessék a lázadók vérében.
A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szivét.
Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek,
a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.
Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utczákon az épületeket s
torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre
szorul.
Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a
janicsárok torlaszai előtt megjelent a Dülbendár aga, kezében tartva a
Szandzsák-sérifet, s felszólítá a zendülőket, hogy oszoljanak szét és
térjenek meg a szent zászló alá.
A zendülők átka elnyomta szavait.
Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg
az ozman vallás megrontói ellen szórt.
– Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit,
kik a Hatti-Sérifet aláirták, a Kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit
és Nedzsib Effendit! Ezt kivánják a janicsárok ortái és a velök egyesült
becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak Istenhez hű
mozlimeknek.
Háromszor intézte a Dülbendár aga a felhivást hozzájok, mindháromszor
ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kivánták.
Mahmud előde, Szelim, hasonló kivánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud
ketté töré fejök fölött a kardot s a porba vetve kiáltá:
– A mint e kard kettétöretett és senki azt többé össze nem forrasztja,
aként töressenek ők ketté és senki föl ne támaszsza őket.
A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az
Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az
utczákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az
ekskendzsik élén.
Az új harczosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had,
de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb
fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelől, szuronyával
útat törve magának, s mint az éles ék befúrva magát a zendülők tömegei
közé.
Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesés dühével veték
magokat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált
okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utczákat,
kiket az irtó kartácsok halomra arattak.
Vége, vége volt mindennek, – Begtas kertjének virágai minden oldalon
megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy
négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.
Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta
fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára.
A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harczhoz készültek a
janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé
lövetni a kaszárnyát s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant
épület; a ki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik
elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás,
mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek
körülálltak, egynémely szemében rejtett köny is csilloghatott. Mégis
vitéz hadsereg volt!
Volt!
Ez a szó beszél sorsáról.
Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. A kiket
el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik
átadattak a Bosporusnak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki
fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai
voltak.
A janicsár név kitöröltetett az ozman história lapjairól.
Ruházatjuk, jelvényeik viselése halálbüntetés alatt lőn megtiltva.
Kaszárnyáikat alapjaikból felforgatták, zászlóikat összetörték,
üstjeiket széthasogatták, emlékükre átkot mondtak.
A Begtas papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak,
birtokuk az országra szállt.
Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs
Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman
fegyvereknek.
Most már neveiket sem szabad kimondani többé.
De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új
életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két
legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.
* * *
Vajjon mit szólt Halil Patrona, midőn az Alsiráth hidjai előtt
húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló
merényért száztíz év előtt meggyilkolák?