Más napsugár, más virágnyilás, más szívdobogás, mint a melyet mi
ismerünk.
Ha széttekintünk a tájon, classicus fönségben látjuk emelkedni az
istenek földét: Hellasz hegyeit, a sugáros arczú hősök diadalhonát. Ott
a hegy, melyről Zeüsz szórta villámait és a berek, melyben Aphrodite
gyönge lábát megkarczolá a rózsatövis, s tán a babérfából, melynek
kedves elváltozott nympháját Apollo kergeté, egész erdő vált már. Most
is ragyognak még a havas Őta és Ossza napsütötte ormai, ha a nyugvó nap
reájok tűzi fényét, most is van még villáma a bércznek, csakhogy azokat
nem Zeüsz szórja többé, hanem Ali Tepelenti, a ki pasa Albániában és úr
fél Törökországon, s a rózsa, melyet Vénus vére festett meg pirosra, az
ő számára nyilik és a babér, mely Apolló szerelméből támadt, az ő
számára zöldül.
A csendes bérczeken nem lát többé a költő fényes istenalakot. Hosszú
puskáját vállára vetve ballag itt-amott egy palikár, ki gunyhóját
rejtekbe építé, hol Ali Tepelenti rá ne találjon. A magas
oszlopcsarnokoknak jó most a földön heverni, Themistokles és Leonidás
utódi gunyhókat raknak oda, a hol senkinek se essenek útjába.
A magas Lithanizza hegytetőről leláthatni a tündéri városba, mely
Albánia fölött uralg. Janina az, a historiai névvé vált Janina.
Mellette az acheruzi tó, melynek zöld tükrében az egész város látja
magát, mintha kettős volna, olyan mély, a milyen magas; a minaretek
arany félholdjai a tóban is, az égen is ragyognak, a fehér tetőtlen
házak, egymás fölé emelkedve, egy tömeggé látszanak olvadva lenni
egymással és a körülfutó vörös bástyafallal, melyről nyolcz kapun van
kijárás.
De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! túl a
városon, hol az erdős bérczekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe
ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa
megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó
hidakkal, a sánczok árkaiban hegyes égerfaczölöpök s fölöttük két öles
víz A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az
érczkutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan
számos fegyveres népség őrködik és a kapu előtt a szemközt meredő
sánczok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, a
mely előttök erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánczczal elzárt
kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes
lövegek villognak elő, melyek mögött bombapyramidok vannak rakva.
Az udvar egy nagy félholdat képez, melyen nem látható egyéb, mint
harczkészület, rombolási eszköz, a félkör alakú kaszárnyákban albán
hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli
ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu
van rajta, melyeken át a belső várba jutni.
E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor
szűk lőrés látható rajta. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak s ott
laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három
fiu lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik,
melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.
Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sánczárokkal,
melynek érczhídján keresztül Ali legbelső várába jutni.
Mi van itt? azt senki sem tudhatta; az érczkapu ezüstös arabeszkjeivel
örökké zárva látszik és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali
és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták
kiadogatni; a bástya sokkal magasabb, mint hogy a külvár háztetőiről
keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza
ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni,
színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett
érczkúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy
toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető
látszik ki az egész belső várból annak, a ki alulról nézi; a színes
kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő
jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, s a
szökőkutak medenczéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok
fürdenek s megőrülhet, a míg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik
rajta, hogy Ali basa czirkálói megkapják s levetik a hegytetőrül.
E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ
legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen a
hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép
virág között legszebb volt mégis Eminah, Tepelenti kedvencz hölgye,
tizenhatéves leánya a delvinoi basának, kit úgy adtak Alihoz, miként
szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami
hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény
megőszült.
Halavány, kékszemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte
volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, a kik
szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké
és a mit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát a ki nem érti
is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú
fonadékaiból s lágy selyemerdejét arczára teríteni és azt hinni, hogy a
paradicsom árnyékában alszik.
A gyermek szereti férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta
fehér, mint a hattyú pelyhe, arcza rózsái még most is elevenek, ajkai ha
mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az
övéinél. És a mellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya,
hanem egy ifju hatalmas szenvedélye.
És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és
férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak
is mind olyan szép fehér szakálla s olyan ezüst szempillái vannak, mint
ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve,
mindazon ábrándos eszmékről, miket ifju női szivek ideál-képekről
szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb
alaknak tartja, kiért valaha asszony-szív dobogott, s mint túlvilági
lényhez ragaszkodik hozzá.
Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék
tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé;
százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és
ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni földi
kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte,
teljesítik szeszélyeit, kivánatait, fölveszik nagy izmos tenyereikre,
hagyják lovagolni mutatóujjukon, bujósdit játszani bő palástjok
rejtekében, őrködnek fölötte, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel,
ajándokkal és oly szelidek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak
egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre
gázolják és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne
tapodják; – hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két
szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Oh Ali
oly érző szívvel bir, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban
véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról,
mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn
elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény
galambok, a könyek csillogtak a szemében.
Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom? ő csak a szegény galambokat
sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a
fekete füst közt s hullottak bele a tűzbe.
A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem birta azt
bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedék őt közel is
jutni hozzá. Ekkor oda izent a lakókhoz, hogy békét köt velök és elvonul
városuk alól, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A
szorongatott lakosok megkedvelék az ajánlatot, s összefogdosva
városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldék azokat Tepelentinek.
Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett,
éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes
kanóczokat köttetett a galambok lábaira s szabadon bocsátá őket. Azok
természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek
vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész
város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a lakosok
közül a ki ott nem égett, azt levágták és a galambok is elvesztek.
Nagyon sokat könyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok
regéjét elmondá. Ali érzékeny szivű.
A mit a szív megóhajt, a mit a szem megkivánhat, mindene volt a szép
nőnek; szobáiban álló tükrök, velenczei kristályművek, padlatán Perzsia
szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár,
minden lépésit száz szolganő kiséri; napja reggeltől estig vigalom,
mulatozás, s mindennap új örömet, új meglepetést hoz.
Harmincz terem nyílik egymásból, a mely mind az övé. Egyik pompásabb,
mint a másik: mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat
elfelejté s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.
De egy nem tetszett mégis Emináhnak: ha végig ment mind a harmincz
termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű
rézajtó következett és az mindig zárva volt előtte, oda soha sem volt
neki szabad bemenni. Ez ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös
bádog fedele van, a mi oly messze ellátszik.
A kiváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen
ő neki soha sem szabad belépni, hová Ali mindig egyesegyedül jár, s
mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót s a kulcsot keblén
zsinórra akasztva viseli.
Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy ő
neki ezt nem szabad látni, s mit mivel ő odabenn egész éjszakákon
keresztűl egyesegyedül? – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy
szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét
keresni, örökké ifjunak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni s más
egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, a ki még azt
sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.
Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket
álmodott mindenféle kék és zöld tündérekről, kik tűzben, vízben,
felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni.
Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.
És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert
mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma
eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott
aranyat csinálni, még pedig a mi aranyat ő készített, az egyszerre vert
pénz és filigrános ékszer-alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles
dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből
aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereczeket és nyaklánczokat
is készíthetnek abból s nem kerül nekik több fáradságukba.
Bárki is kiváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat
kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy
öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében,
mikkel Ali el szokta őt halmozni? Milyen nagyon szeretné ő e jótékony
szellemeket látni, a kik neki annyi örömet szereznek!
Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös
toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek
milyen kegyetlenek az idegenhez és az asszonyokat rögtön széttépik,
miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kivánatáról.
De a mit egy asszony föltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz
arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy,
sokkal nagyobb a tudnivágyásé.
Egy este egész a rézajtóig kisérte Alit Eminah, s midőn az belépett
rajta, észrevétlenűl egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé.
Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két
kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga
után az ajtót, valóban nyitva maradt az.
Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen
felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután,
hogy fejét bedughassa s miután nem látott semmit, a mi visszaijesztené,
belépett és minden lépésnél óvatosan tekintgete széllyel, ha nem jelen-e
meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?
Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett,
mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta. Valami
veszedelmes kiváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni,
fölment a lépcsőn s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát,
melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.
E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek s csodálatos
alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve,
miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.
Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni,
gondolá magában Eminah, s épen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők
kezdeténél, oda behúzta magát, úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem
láthatta senki.
Nehány percz múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és
tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az
eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülök tüzet szított,
s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ez
alatt egy tábori székre ült le és csendes hangon parancsolgatott.
Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyát?
Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón s nehány percz
múlva lánczcsörgés hallatszott, újra felnyiltak a csapóajtók s belépett
rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált
szakállal és különös öltözetekben, a minőket Eminah soha sem látott.
«Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, a kik Alinak az aranyat
csinálják, gondolá magában; hanem ugyan meg vannak lánczolva. Legalább
nem lehet tőlük félni.
S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő
eseményeket.
A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt
eléjük és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az
idősebbnek nyájasan megveregeté orczáját.
– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve?
szólt hozzá szeliden.
– Uram, szólt ez kétségbeesett alázattal, mindenemet átadám, a mim volt.
Bizony koldus vagyok.
– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te
hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál;
visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is
vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedő-könyveidből tizenkétezer arany
derül ki.
– Hamisak azon könyvek, uram, szólt siránk hangon a kalmár, egyedül
hitelem fentartása végett irtam azokat teli valótlan lajstromokkal.
– Kalmár, kalmár, te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni,
hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár.
Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé fölelevenítem.
Azzal inte az eunuchoknak s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra
vonták és kínozták két álló óra hosszant.
Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Oh a kiváncsi asszony eléggé
bűnhödött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá
tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arczát, de a kínzott ordítása
keresztülhatott lelkén és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint
a minőket ő maga érzett.
Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szivét; tagjai
megszüntek remegni, szemeit kinyitá s mozdulatlan nézte végig az egész
kínzási műtétet.
Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell
fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró
olajat, a víztölcsért, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt
nyers bivalybőrbe tekerték s oda fektették az égő tűz mellé.
A mint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr s lassankint
szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az
ember, hogy kincsei hajója alatt egy lánczra kötött vasládában vannak
rejtve.
Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző
testtel, kificzamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.
– Látod, édesem, szólt hozzá Ali nyájasan, ettől a fáradságtól
megkimélhettél volna engemet is, magadat is.
Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.
Igy készít Ali aranyat.
Valóban igen egyszerű neme az alchymiának.
Most a másik férfira került a sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi
volt, ki végignézte társa kínzását, a nélkül, hogy egy vonás megmozdult
volna arczán.
– Hát te még sem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? kérdé ez
utóbbitól Ali.
– Megmondom a tiedet, ördög, Beliál! Sejtán!
– Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te
bizonyosan valami gazdag velenczei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének
valamit tudni rokonai s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna
nekik. Én nagyon sokat tartok rád.
– No hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim
vannak, de te azokból egy páraht sem fogsz látni, mert mérget vettem be;
látod e kék foltokat kezemen? majd mindjárt arczomon is fogod látni. Öt
percz múlva halva vagyok.
És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében s a
prófétákat káromolta.
És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arczát nézte. Mit gondolhatott
magában?
A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak s azok két
átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy deli ifjat vezettek elő.
A mint az ifju és a leány meglátták egymást, a köny kigördült
szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.
Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok,
a kik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifju szép, szabályos arczán,
hosszú omlatag fekete hajfürtein oly gyönyörködve legelteté szemeit.
Soha sem látott ő ilyeneket.
Ali odalépett kettőjök közé és mosolygott mind a kettőre és mind a
ketten mondák neki: «Átok reád!»
És ez volt az egyetlen szó, melylyel minden kérdésére válaszoltak.